Artmagazin: Nagy dolog, hogy egy ilyen nagyméretű, fantasztikus Hantai Simon festményt kapott ajándékba a Szépművészeti Múzeum, tulajdonképpen a több évtizedes munkád - és itt most elsősorban a múzeum 20. századi, illetve kortárs művészet gyűjtésének igazi beindítására gondolok - megkoronázásaként. És amiatt a sajátos előtörténet miatt is nagy dolog ez az adományozás, hogy Hantai egy-két kivételtől eltekintve sokáig elzárkózott attól, hogy kapcsolatot tartson a színtér magyar szereplőivel.

Geskó Judit: Mondhatni, hogy a szakmából egyáltalán nem tartott kapcsolatot senkivel. Kivéve, amikor Ági (Berecz Ágnes, művészettörténész, a szerk.) elhatározta, hogy megírja a disszertációját, amely aztán meg is jelent két kötetben.¹

A mi kapcsolatunk Hantaival és a családdal úgy kezdődött, hogy 2005 körül Baán László főigazgató Párizsban meglátott egy 1951-53 között festett, nagyméretű szürrealista Hantai-képet. Kért, hogy foglalkozzak vele, és mert abban a negyedévben volt is egy műtárgykölcsönzési utunk Párizsba, megkértem Kumin Mónika kollégámat, hogy ha úgyis a francia fővárosban van, menjen el a tulajdonoshoz és nézze meg a képet, adjon róla egy első szakvéleményt. Megnézte, látta, hogy szerinte semmi baj nincs vele, de mert élő művészről volt szó, szerettük volna, hogy Hantai maga is rábólintson az eredetiségre. Abban az időben az adminisztratív asszisztensem Erdőháti Melinda volt (egyébként grafikus). Őt kértem meg, hogy hívja fel Hantait, annak tudatában, hogy milyen nehezen nyílik meg az embereknek. Melinda felhívta, megkérdezte, hogy tudna-e engem fogadni, illetve, hogy előtte elküldhetjük-e az említett mű fényképét. Igent mondott, úgyhogy hamarosan Franciaországba utaztam, és felkerestem. Velem volt a férjem, Dávid Ferenc művészettörténész, és ők is kettesben voltak a feleségével, Zsuzsával. Zsuzsa most töltötte be a 98. évét, de hihetetlen életenergiája van, sok mindenre emlékszik, ugyanúgy, mint Molnár Vera,² aki három-négy héttel ezelőtt még képeslapot írt nekem, és levelet is küldött, mert az utolsó közös ügyünk az volt, hogy az Új Nemzeti Galériába adott egy húsz méter hosszú murális munkát. Ennek azért van jelentősége, mert az új, kívül japános épületben mindenképpen erős összetartó erőt kell jelentsenek az egyetemes művészet csúcspontjai. De természetesen nem csak a murális munkák tartják majd össze az épület architekturális egységeit, hanem más kulcsművek is. Például egy William Kentridge, akitől a menekültválság idején sikerült megvásárolnunk a Lágyabban játszd a táncot című installációt.

A londoni tárgyalások idején már mind a Mariann Goodman galéria, mind William Kentridge ugyanazt a fajta nyitottságot mutatta a Szépművészeti Múzeum irányába, mint párizsi látogatásaim során Hantai. Simon attól a perctől kezdve, hogy megérkeztem, úgy kezelt – nyilván a Szépművészeti Múzeum miatt is –, mint akit öröktől fogva ismer. Az általam 2022. decemberében rendezett kiállítás is bemutatta, hogy esetében egy olyan, nonkonform módon gondolkodó fiatalemberről, majd érett művészről van szó, aki már diákként és ifjú tanársegédként is rendszeresen látogatta a Szépművészeti Múzeumot és Pán Imréék – Mezei Árpádék galériáit. De nem volt messze a La Revue de Hongrie³ szerkesztősége sem, ahol François Gachot volt a szerkesztő, aki korábban Hantait franciára tanította, majd a főiskolán művészettörténeti kurzust is tartott Simonnak és generációja tagjainak.

Az a szerkesztőség hol volt?

Az első szerkesztőség a Balzac utcában volt.  Hogy a későbbi, 1932-ben La Nouvelle Revue de Hongrie névre keresztelt lapnak, amelynek a két világháború közötti szellemi életben nagy szerepet játszott, hol volt a szerkesztősége, nem tudom, talán a Francia Intézetben vagy a Francia Nagykövetségen.  A folyóiratszámokat a hetvenes évek végén az Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában olvastam végig az első számtól az utolsóig – ott ült körülöttem a munkaasztaloknál Kis János, Bence György, Ludassy Mária  és az ő baráti körük, én tudtam, hogy kik ők, de ők persze nem tudták, hogy én ki vagyok, viszont csodálatos volt így olvasni ezt az európai szellemet képviselő lapot. 

Tehát 2005-től kezdve, és azóta is, amikor Párizsba mentem, meglátogathattam Hantaiékat, illetve Simon rendszeresen felhívott telefonon. A főigazgatóval és a kollégáimmal tiszteltük őt, felismerve a jelentőségét. Először a már említett, korai, szürrealista kulcsművét vettük meg. Természetesen arról, hogy ez miért kulcsmű ő maga nem beszélt, azt már nekem kellett kikutatnom, részben az egykori magyarországi szellemi és művészeti közeget körüljárva. A 2022-es centenáriumi katalógus elkészült kéziratát megmutattam a téma szakértőjének, Hornyik Sándornak, aki maga is meglepődött sok mindenen. Hornyik széles merítésű kutatásaiba az én Hantaira koncentráló kutatásom nagyon jól illeszkedett, hiszen az ő, szürnaturalizmusról szóló monográfiájában⁴ Hantairól kevés szó esik, mivel a forrásokhoz nem jutott hozzá. De a magyarországi körülményeket feltérképező kutatásból teljesen világossá vált, hogy a Pán Imre – Mezei Árpád-féle galériákban, ahol a háborús időkre való tekintettel sokszor csak reprodukciók segítségével mutatták be az európai művészet legfontosabb irányzatait, Hantai reprodukcióként láthatta azokat a Klee-műveket, vagy azokhoz nagyon hasonlókat, amelyeket a Hantaik mellé állítottam a bécsi Albertina gyűjteményéből és egy magyar magángyűjteményből kölcsönözve. Hantai Simon Kállai Ernőt is jól ismerte. Kiállítottuk a magától Mezei Árpádtól származó csodálatos Jean Arp litográfia próbanyomatát is, amit körülbelül negyven évvel ezelőtt vásároltam, de a kiállított Miró hidegtű kompozíciók is a Mezei-gyűjteményből származnak. Amikor Hantai főiskolásként meglátogatta a galériát vagy eljött az akkori Szépművészeti Múzeumba, primer élményeket szerzett, illetve François Gachot-val is sokat beszélgetett, ahogy ezt 2022-ben Hantai Zsuzsa megerősítette nekem. (Azt hiszem François Gachot Budapesti szerelmesek című regényében a festő Iván alakját részben Simonról formálta meg). Nem csak a Paul Klee-reprókat látta akkor Budapesten, hanem a később általam a múzeumnak megvett fantasztikus szürrealista sokszorosított grafikákat is. Ugyanebből a nevezetes Pán-Mezei-gyűjteményből származnak a Roberto Matta- és Wifredo Lam-lapok, valamint Jean Dubuffet két rongynyomata. A kiállításon jól látszott, hogy Jean Dubuffet textilről nyomott munkáihoz szellemi értelemben hogyan nyúlt később Hantai.

Jól gondolom, ugye, hogy ő maga ezekről az évekről nem beszélt? 

Soha, egy szót sem. De nem csak nekem, a feleségének, Zsuzsának sem, a gyermekei is azt mesélik, hogy az alkotómunkát és az apaságot teljesen kettéválasztotta. Tartózkodó volt.

Az ifjúkori barátságra való tekintettel néhányszor találkozott Párizsban Juhász Ferenccel, és neki megengedte, hogy a könyvborítóira feltegye a festményei reprodukcióit, de nekem például Juhász Ferencről sem beszélt. Párizsban szinte teljesen elzárkózott mind a háború utáni, mind az 1956 utáni emigrációtól. Kivételt képezett pl. Székely Vera és Reigl Judit. Hantai Zsuzsa és Vera Molnar is nagyon jó barátok voltak, egészen Vera élete végéig, bár ez idős korukra már csak alapos telefonbeszélgetéseket jelentett. Mivel Zsuzsa személyében az örökösről, Veráéban egy világhírű alkotóművészről van szó, mind a ketten megkérdezték tőlem, hogy a hagyatékok feldolgozását milyen koordinátarendszerbe lehetne bekötni. Abban az időben került Aurélie Nemours hagyatékának jó része az INHA-ba (Institut national d’ histoire de l’art), ismertem a feldolgozás ottani módszereit. A washingtoni National Galleryben a párizsi intézmény igazgatónőjével hónapokat töltöttünk együtt vendégkutatóként a Center for Advanced Study in the Visual Arts - ban, így őt is alaposan ki tudtam faggatni, és Verának, illetve Hantaiék művészettörténész lányának, Annának tanácsot tudtam adni. Aztán Anna kapott is az INHA-tól megbízást apja hagyatékának tudományos feldolgozására. Hantai öröksége már azelőtt is szerepelt a jelentős kiállításokon és az árveréseken, hogy Larry Gagosian lett volna a hagyaték galeristája. Például a washingtoni National Gallery I. M. Pei által tervezett East-Wingjében főhelyen függ egy vörös Étude kompozíciója 1969-ből. Vagy a Centre Pompidouban sokáig Jackson Pollock egyik híres gesztusfestményével egy kabinetben állították ki az Écriture rose-t. De a sort folytathatnám. Családja a hagyaték feldolgozása közben a nagy nemzetközi sikert arra is felhasználta, hogy megalapítsák az Archives Simon Hantaït. Ez az intézmény fizikailag is létezik ma már, Párizs északi részén. Itt archiválják a levelezését, a katalógusokat, és minden, műtárgyakra vonatkozó dokumentációt. Az oeuvre-katalóguson Anna Hantaï dolgozik, de a komoly kutatókat is fogadják. Itt őrzik a mi levelezésünk másolatát is, ebből kiderül, mennyire érdekelte Simont a múzeum: a telefonbeszélgetéseink során is arról faggatott például, hogy hogyan került a gyűjteményünkbe egy Hartung-mű (Véghelyi Pétertől) vagy egy Henri Michaux (a 20. századi Alapítvány cseréje révén). A kérdéseiből kirajzolódott az érdeklődése. Például a Michaux tusrajzot állandóan el szerette volna cserélni velünk egy saját műre... Én is átnézhettem a halálát követően a hagyatékát, hogy kiválogathassam az engem különösen érdeklő, Paul Klee-hez és a szürrealizmus zeneiségéhez kapcsolódó lapokat. A HUNGART szállítmányozó cég a kérésemre, mint hallgatólagos szponzor, pedig hazahozta a műveket. Párizsban Tarcsay Kinga végezte el a nagyon alapos állapotfelmérést, majd a csapat Almásy Ivorral, Mózer Erzsébettel és Pankaszi Istvánnal kiegészülve elindította a nagyon hosszú restaurálási folyamatot. A keretezés volt nagy kérdés, amire Hantai fiától, a hagyaték kezelőjétől, Danieltől kellett engedélyt kérnünk, ugyanis Hantai tiltotta a keretezést, egy múzeumban viszont nem tűzhetem falra a papírlapokat, ahogy azt ő a műtermében tette. Miután hosszú évek óta jó kapcsolatom volt a családdal, elvittek két-három napra Meunbe, ahol a régi családi házuk áll, onnan költözött be Simon a Georges Braque utcába, a párizsi műterembe. A családnak soha nem beszélt a művészete forrásvidékéről, így nekik is revelatív volt a Klee-kapcsolódás. Ugyanakkor mindennapi téma volt náluk a zene, nagyon sok zenét hallgattak, a fiúknak Simon orgonát építtetett, és tudjuk, milyen muzsikusok lettek.⁶ Amikor Eötvös Péter meglátogatta a Hantai-kiállítást, az értelmezésben két-három réteggel mélyebbre tudott menni bármelyik látogatónál. Meunben megértettem, hogy Simon miért nem engedi keretezni a műveit. A hatalmas terekben még ott volt egy-két munka, és ahogy a vadszőlőlevelek szövetén keresztül beszűrődött a fény, az az egész látványvilágot alapvetően meghatározta. Volt itt egy emlékfala is, amit elsősorban Cezanne-nak és Matisse-nak szentelt. Így sikerült megértenem, hogy mit jelentettek a Jazz, vagy a Nagy fürdőzők mellett ácsceruzával rajzolt, ötösével áthúzott vonalak – mind olyan képet jelölt, amit elpusztított. Gondolom Matisse-t és Cezanne-t etalonnak tekintette, és ha valami szerinte ennek a mércének nem felelt meg, azt kívánta, menjen a föld alá.

Ezeket a műveit tényleg megsemmisítette? 

Elrohadtak a kertben. De hát miért ne? Van Gogh is nagyon sok mindent elpusztított. 

Hogyan függ össze az általad rendezett kiállítás (amiről egyébként Hornyik Sándor írt hozzánk tanulmánynak is beillő  cikket) és a nagy kép adományozása?

A Fondation Louis Vuitton rendezett egy kiállítást 2022 elején, a katalógusban Anne Baldassari közölt egy interjút Hantai Zsuzsával (Baldassari volt a Fondation Louis Vuitton Simon Hantai kiállításának kurátora – a szerk.). Ez a generáció, Pán Márta, Molnár Vera és Zsuzsa soha nem beszéltek a háború alatt elszenvedett szörnyűségekről, de Zsuzsa ebben az interjúban sok mindent elmond. Az interjú arról az atmoszféráról szól, amiben ők fiatalok éltek, és amibe '48 szeptemberében a Hantaiak Rómából és Párizsból nem óhajtottak visszatérni. Azt kértem Anne-tól, hogy ezt a szöveget hadd fordíthassuk le magyarra (Ádám Péter barátom szép fordításában jelent meg), és tehessük be a katalógusba. Amikor a család kézbe fogta a katalógust, és elolvasták az én írásomat is, azt mondták, hogy ez nem csak tudományos jellegű tanulmány, hanem arról a szeretetről is szól, amely egy történészt és egy művészt optimális esetben összeköthet, és ők már évek óta beszélnek arról, hogy egy nagyméretű képet is adnának a Szépművészeti Múzeumnak. A korábbi, Hantai Simon által kiválasztott reprezentatív nyolc művet és néhány nekem írott levelet Mucsi Emese már bemutatta nálatok a folyóiratban. 

Minden jelentős magyar származású művész - Hollán Sándor, Pán Márta, Molnár Vera, Lakner László, Hantai Simon, és mások - várta és várják, hogy miután jó néhány évtizeddel ezelőtt elkezdődött a modern és kortárs művészet gyűjtése - jórészt a raktár számára - a Szépművészeti Múzeumban, ha majd egyszer lesz tér bemutatni a munkákat (ahogy Richter, Scully, Uecker, Maurer és mások nagyszerű adományait is), fontos alkotásokkal legyenek képviselve. Vera Molnar nem csak saját műveket adott; egyszer az otthona lépcsőházában nem volt a helyén François Morellet egy függő, gömb formájú szobra. Amikor megkérdeztem, hogy hol van a mű, azt válaszolta, hogy kölcsönadta egy kiállításra, de miért kérdezem? Mondtam, hogy mert imádom, azt mondta, akkor vigyem. És nekünk adta, a múzeumnak. Remekmű. Sok évtizedig kellett gondozni a modern művészet ügyét, most már van egy komoly történésztársaság és egy felelős vezetés a múzeumban, és a gyűjtemény történeti értelemben egyre bővül. 

Tökéletesen értem, hogy a fiatal generáció számára a modern művészet bemutatása csak white cube teremsorban képzelhető el, mert ők már a Tate Modernhez hasonló nagy múzeumok kiállításain iskolázódtak. Korábban kényszerűségből két alkalommal is megteremtettük az 1906-ban elhunyt Cezanne életművének, művészelődeinek és művészutódainak a megfelelő téri viszonyokat a Szépművészeti Múzeum historizáló termeiben. Ehhez két olyan zseniális barátom kellett, mint Megyik János szobrász és Batisz Miklós építész, akik segítettek kitalálni a körülményeket. A modernizmus és a kortárs művészet alkotásaival nagyon nehéz folytatni ebben a formában az installálást, mert vannak ugyan 20-21. századi művek, amelyeknek fantasztikusan jól áll a historizáló környezet, megemeli őket, de vannak olyanok is, amelyeket megöl, például Nicolas Schöffer óriási piramisához kamuflálni kellett a hetvenes években a környezetet. Vasarely sem mutatott jól a nagy csarnokokban a nyolcvanas években. 

Visszatérve tehát az adományozáshoz: elkészült a katalógus, a Hantai család azt mondta, hogy a legszebb könyv, ami eddig Simonról megjelent (Farkas Anna terve), és hogy már nagyon régen beszélgetnek egymás között egy adományról. A megnyitón Daniel - szerényen félrevonva a főigazgatót és engem - kedvesen bejelentette, hogy konzultált az édesanyjával, testvéreivel, és Zsuzsa adományaként kapunk egy nagyméretű festményt. December elején volt a megnyitó, márciusban mentem Franciaországba, és akkor Daniellel kiválasztottuk ezt a napsárga művet, ami szerepelt a 2022-es Vuitton-kiállításon is. Összesen három ilyen napsárga kép volt ott kiállítva, ez talán a legerősebb. Miután a festmény ünnepélyes átadása is megtörtént a múzeum Márvány Csarnokában, utána az volt a legjobb érzés, hogy milyen barátságos reakciókat váltott ki a Renoir-kiállítás látogatóiból, akik közül többen jelezték, hogy ugyanazt a mediterrán napfényt érzik a kiállításban, mint amikor átvonultak a Hantai-kép előtt. 

Ez is egy színemléknek szentelt munka?

Ezt csak ő tudná elmondani. Azért semmiképpen sem a kéket választottam, mert a kék szinte Hantai szimbólumává vált, arról készített Major Kamill szitanyomatokat is, ezért nagyon sokfelé láthatók. A Tabulák között szinte minden szín megtalálható. Most, a 21. század harmadik évtizedében, a meggyötört lelkünknek ez a napsárga esik legjobban, lehet, hogy tíz év múlva egy másik kép mellett tettük volna le a voksunkat. Egy fekete, egy vörös Étude-kompozíció szintén gyönyörű. Szeretem a Meun-sorozatot is. 

Hantai Dániellel együtt azt gondoltuk, hogy kapaszkodónak ez az erős sárga mű lesz jó. És a múzeumban mindenki rajong érte. Tegnap például az egyik kollégánk egy másik kolléga születésnapjára elkészítette a képet egy Fanta-torta formájában. Vidám ünnep volt ez is.

Daniel Hantai: A Tabula bemutatása 

E szöveg a 2023. október 5-én a Szépművészeti Múzeum Márvány Csarnokában tartott átadó ünnepségen elhangzott francia nyelvű beszéd szerkesztett változata. Fordította Szabó Marcell.

Hantai Simon és Magyarország kapcsolata

HS 1922-ben született Bián, bátyja és húga között második gyerekként.

Apja kívánsága szerint a gyerekek a jóhírű budapesti Toldy Ferenc Gimnáziumba jártak. HS a tanórákon kívül, szobrász tanára révén ismerkedik először a művészettel.

1941-ben beiratkozik a Képzőművészeti Egyetemre. Apja, aki tanulmányaiért komoly áldozatokat hozott, minden támogatást megvon tőle, más pályát szánt fiának.

1944. március 15-én, az 1848-as forradalom évfordulóján, HS – évfolyamát képviselve – beszédet mond a Magyarországra bevonuló német csapatok ellen. Letartóztatják, de megszökik. 

A háború végén hősként ünneplik; belép a kommunista pártba.

A háborút követő korszakban (Gabriel Péri nyomán a „daloló holnapok” időszaka, 1945–1948) a fiatal művészek szabadon kísérletezhettek. 1947-ben díjat nyer, ösztöndíjjal egy évet Párizsban tölthet.

Rövid olaszországi kitérőt követően 1948-ban érkezik Párizsba. A párizsi magyar nagykövetségen közlik vele, hogy Magyarországon időközben megváltozott a politikai rezsim, ösztöndíját nem folyósítják, és felszólítják, hogy térjen haza. Úgy dönt, hogy marad, menekültstátuszhoz jut.

HS szakított Magyarországgal, soha nem tér vissza.

Levelezést folytat a költő és író Kuczka Péterrel, és a szintén biai születésű Juhász Ferenc költővel.

Életműve java tehát Franciaországban született. Az 1982-es Velencei Biennálén HS képviselte Franciaországot.

Ami festészetét illeti, nem tartotta magát francia művésznek. Nem volt tagja a második párizsi iskolának. HS Jean Fournier galériájába (ahol ő maga is kiállított) olyan amerikai festőket hívott meg, mint Joan Mitchell, Sam Francis, Jean-Paul Riopelle. HS egyetemes festő akart lenni. 

Vagyis magyar festőnek sem tartotta magát. 

Tehát ahelyett, hogy magyar festőnek neveznénk, tényszerűen inkább olyasmit kellene írni: Bián született 1922-ben, Párizsban halt meg 2008-ban. Vagy, ha arra utalunk, hogy hol alkotta meg életműve nagy részét, akkor az angolszász gyakorlathoz hasonlóan fogalmazhatunk így is: magyar származású francia művész.

A Magyarországhoz való viszonyának alakulása élete végén

A múzeum nevében Geskó Judit egy 1952 körül festett művének szerzeményezése céljából kereste meg. HS nagyra értékelte a megkeresést, és kapcsolatban maradt Geskó Judittal.

Ha visszagondolt Magyarországra, az a kérdés motoszkált benne, hogy egy hozzá hasonló vidéki kisgyerekből hogyan válhatott festő? Emlékezett gyermekkorának csodálatos látványvilágára, különösen a biai vallási körmenetekre. 

Gyakran emlegette, hogy az egyetemes festészet, különösképp El Greco megértéséhez már a kezdeteknél minden feltétel adott volt számára a budapesti Szépművészetiben.

A Geskó Judittal folytatott levelezés és beszélgetések hatására kisebb méretű művekből készített egész pályáját összefoglaló válogatást, és a képek hátoldalára magyar nyelvű szövegeket ragasztott. Ezeket a műveket a Szépművészeti Múzeumnak szánta. Felesége, Zsuzsa, teljesítette HS kívánságát és a szóban forgó alkotásokat a múzeumnak adományozta. Geskó Judit tavaly gyönyörű kiállítást rendezett az anyagból és további művekből, ahol HS alkotásai Paul Klee és mások művészetével léptek párbeszédbe.

Miért erre a Tabulára esett a választás?

Zsuzsa szerette volna kiegészíteni a kisebb művekből álló adományt egy nagy méretű alkotással, jelesül a Tabulával. A kép annak a pliage-technikának a fontos példája, melyet HS 1960-ban fejlesztett ki, majd rövidesen módszerévé emelt („a pliage mint módszer”) és egész életében ragaszkodott hozzá.

Az összehajtogatott, majd lelapított vásznat lefestette. Amikor újra kihajtogatta, a vásznon „festetlen” tartományok tűntek elő.

Az így feltáruló látványt nem lehet eltervezni. Vagyis az eljárás nagyban különbözik a festőállványon végzett munkától.

A pliage módszerével HS egymás után több sorozatot is készített, amelyekből számos mű helyet kapott a tavalyi, kis méretű képekből álló adományban.

Az 1975-ben induló Tabulák sorozat esetében (melyből az 1980-as jelen Tabula is származik) HS a vásznat először a földre teríti. Az egymásra merőleges vonalakból álló rácsozat metszéspontjainál a vásznat madzaggal összecsomózza. Ezután megfordítja a vásznat, lelapítja, így bizonyos részeit nem éri a sárga festék. Amikor újra kihajtogatja a vásznat, előtűnnek a szabályos fehér sávok, ám ha közelebbről szemléljük, sem a sárga négyszögek, sem a fehér elválasztások nem túl szabályosak.

Mindebből HS számára két fontos szempont következik.

A festetlen tartomány

A keskeny fehér sávok, a rácsozat a jelen Tabulán rendkívül mozgalmassá teszik a sárga színt. A festetlen tartomány éppoly lényegi HS festészetében, mint a kivágatok Matisse-nál, ahol a fehér részek a színes papíralakzatok közé hatolnak és kölcsönhatásba lépnek velük.

A szín vagy az anyagtalan fény

Ha elég figyelmesen, kellő ideig szemléljük a Tabulát, a fehér, festetlen területeken egy szinte anyagtalan szín jelenik meg, egyfajta rózsa-, ibolyaszín és lila fényt látni.

Huysmans az impresszionistákról írta, hogy olyan vizuális elváltozásokat rögzítenek, mint amilyeneket Charcot doktor figyelt meg a hisztériás betegeknél a párizsi La Salpêtrière kórházban. Erről Coquiot számol be Cezanne-ról szóló könyvében.

A Sainte Victoire hegy fehér színű, és Cezanne, mondta apám, a hosszas szemléléstől biztosan égő szemekkel vette észre ezt az anyagtalan színt. De Judit sokkal mélyebb ismerője nálam Cezanne festészetének, nem véletlenül lett nemrég a Paul Cezanne Társaság alelnöke. 

Amikor Matisse belépett a vence-i Rózsafüzér királynője kápolnába, lilás fényt látott, melyet „anyagtalannak” nevezett és létezését nem magyarázhatta a komplementer színek elméletével.

A fentiek okán Hantai Zsuzsa azt szerette volna, hogy férjének egyik főműve, amelyet Budapesten a Ludwig Múzeumban (a 2014-es retrospektív kiállításon) és Párizsban a Fondation Louis Vuittonban (a 2022-es centenáriumi kiállításon) már bemutattak, mintegy a történelmi folytonosság jegyében a budapesti Szépművészeti Múzeum azon jelentős festészeti műveihez csatlakozzon, melyek egykor csodálattal töltötték el HS-t és elindították művészi pályáján. 

^{1 Berecz Ágnes: Simon Hantai. Volume I 1949-1959, Volume II 1960-2001. Bp., 2012-2013, Makláry Artworks. 295+375 p. Magyar, francia és angol nyelven.}

^{2 Vera Molnár 2023. december 9-én, közel 100 évesen hunyt el. Az interjú december 29-én készült – a szerk.}

^{3 A La Revue de Hongrie/ La Nouvelle Revue de Hongrie c. francia nyelvű magyar folyóirat a hazai értékeket közvetített a frankofon világ felé a versailles-i békeszerződés után, emellett az európai értékek hazai megismertetésén is dolgozott. A folyóiratról Farkas Mária írt doktori disszertációt, mely 2004-ben jelent meg a Gondolat Kiadó gondozásában.}

^{4 A szürnaturalizmus archeológiája, Hornyik Sándor, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2021, 527. oldal}

^{5 Francois Gachot: Budapesti szerelmesek, Európa Könyvkiadó, 1979}

^{6 Az öt Hantai-gyerek közül három lett régizenész: Pierre, Marc és Jérôme, akik Hantai-trió néven közösen is ismertek.}