Egyelőre nem lesz Hantai Múzeum, de a Hantai család sok mindent tesz a monumentális oeuvre megőrzése érdekében. Stratégiájuk részeként létrehozták a Hantai Simon Archívumot, illetve a festő korábbi szándéka szerint a Szépművészeti Múzeumnak adományoztak nyolc festményt.

A hangokkal kapcsolatos testi élmények le- írására vállalkozó szakirodalmak bőrorgazmusnak, zenei csúcsélménynek vagy autonóm szenzoros meridián válasznak (ASMR) nevezik azt a zsigeri reakciót (ti. bizsergést), amelyet a leggyakrabban zeneművek, de bizonyos esetekben például a macskakövön kopogó lópatkó hangja, a filmszinkronokba kevert cipőklappogás-effekt vagy egy elsuttogott üzenet is kiválthat. A hatás persze függ a befogadó érzékelési képességeitől, érzékenységétől, hangoltságától és fókuszáltságától, de ha a körülmények megfelelőek, jön a borzongás, és az érzéki-fizikai élmény teljesen eluralkodik az adott pillanaton, percen vagy akár hosszabb időszakon. (1) Jean-Michel Meurice Hantai Simonról készített dokumentumfilmjében (2) láthatjuk – és ami még fontosabb: hallhatjuk –, amint a festő a műtermében teljesen átszellemülten éppen kihajtogat vagy inkább kibont egy pliage módszerrel (3) készített, tehát előre összehajtogatott, összefogott és kívülről vastag festékréteggel bevont vásznat. A felpattogzó, szigetekre szakadó festékréteg ropogó hangja és az ezt láthatóan élvező Hantai látványa arra enged következtetni, hogy talán ő maga is kedvelője és hajtója/kajtatója lehetett annak a kivételes hangeffektnek és a vele járó élménynek, amelyet az erre fogékony filmnézők ma is megtapasztalhatnak.

A kicsomagolással, kibontással járó érzéki tapasztalat kiemelése újabb értelmezési szempont lehet ahhoz a nyolc kisebb méretű Hantai-festményből álló anyaghoz, amely a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Gyűjteményét gyarapítja 2016 nyara óta. A nyilvánosságtól visszavonult életet élő festő a kamarakiállításnyi összeállítást kis idővel 2008-ban bekövetkezett halála előtt személyesen válogatta, kommentálta és adományozta a múzeumnak, tovább erősítve a gyűjtemény kezelőjével, Geskó Judittal ápolt szoros kapcsolatát. (4)

Az említett művek az ötvenes évek elejétől egészen a kilencvenes évek közepéig tartó időszakból kerültek ki. Az anyag mentén röviden bemutatható a Hantai védjegyévé vált pliage módszer története, illetve a festő utolsó korszakát jellemző, „újrahasznosító”, remixelő gyakorlat, de kezdeti, a még Magyarországon töltött időszakban és az első párizsi években készült munkákat nem találunk benne. Ha kronologikus sorrendben tekintünk végig a műveken, akkor az első munka (Festmény [Peinture], 1950 körül) az ötvenes évek végéig még jellemző – André Breton hatása alatt álló – szürrealista festői gyakorlat és az azt követő, az absztrakt gesztusfestészethez közelítő tevékenység között helyezkedik el. Az ötvenes években különböző intenzitással, párhuzamosan volt jelen Hantainál a két irány; a színes, túlzsúfolt, biomorf, fallikus és vaginális motívumokat, különböző testrészeket is szerepeltető érzéki vásznakat festői kísérletei során változatos módokon kezdte el absztrahálni. 1952-től, Pollock első párizsi bemutatkozásától kezdve – annak óriási, földön megmunkált vásznai által inspirálva –, valamint George Mathieu gyors, performatív festészetének hatására a hangsúly Hantai esetében is fokozatosan a kézmozdulatokra, magára a festés aktusára tevődött. A nyolcelemű gyűjteményi együttes második darabján (Festmény [Peinture], 1951) már megjelenik a hatvanas évektől jellemző hajtogatott, felgyűrt vászon, de itt még a teljes felületet földes színű olajfesték borítja.

1960 januárjától nagy váltás következett be Hantai festészetében: elkezdte programszerűen alkalmazni a már említett, általa kifejlesztett pliage módszert, amely során a festővásznat több rétegben összehajtotta, összecsomózta – mintha batikolna –, és az így összeszorított tárgy felületét vastag festékréteggel borította be. A megszáradt festményt aztán kihajtogatta, és az így kapott, részben festékkel borított anyagot feszítette ki az adott keretre. Hantai tehát egy nagy múltú kézműves, népművészeti technikát alkalmazott és gondolt újra festői kísérletei során, megújítva ezzel a nyugati festészeti hagyományt, de új irányt mutatva a monokróm és az absztrakt festészet képviselőinek is.

Az 1963-as A szűz köpönyege [Manteau de la Vierge] és a Máriás [Mariale] című képek – bár kisebbek – már a pliage módszerrel készült munkák első sorozatába, A szűz köpönyege-szériába, azon belül pedig a Máriás-képek közé tartoznak, amelyeket nagy méretű, előre megmunkált – azaz nem tiszta fehér – vásznak, illetve a sormintaszerű, saroktól sarokig tartó képfelület jellemez. A szűz köpönyege-sorozat darabjai a zsidó-keresztény kultúrába ágyazott vallásos festészet hagyományát folytatják. A festővászon Szűz Mária köpenyeként tételeződik, általános a transzcendens szférára utaló aranysárga, illetve a keresztény szimbolikában Mária színeként ismert kék és az ezekhez közel álló színek használata. Az ezt követő második sorozatot, a Catamurons darabjait kisebb lépték, motívumszerűen, középre rendezett festett felület, tiszta vászon és fehéren hagyott képszélek jellemzik. Ebből a szériából nem került be példány a Szépművészeti nyolc képe közé.

Bekerült azonban a harmadik pliage-sorozat, a Bendők [Panse] darabjai közül egy 1964-es munka (Bendő [Panse], 1964). A képen hurka alakba rendeződik a festett felület, amely összecseng a sorozat 1967-es címvariációjával: Suite – Maman! Maman! Dits: Saucisse [Anyu, Anyu! avagy: Hurka]. Az anyafigura és a hurka-kolbász lehetséges összefüggéseit taglaló magyarázatok közül él egy olyan – Hantai saját kommentárjait alapul vevő – olvasat, amely a magyar parasztházakra jellemző élelmiszertárolási szokásokra vezeti vissza a címet, miszerint az egykori Biához, Hantai szülőfalujához hasonló településeken a kolbászok, disznósajtok rendszerint a házak padlásain lógtak. A Bendők-sorozat „kibontatlan” festményei pedig formájukat tekintve ezekhez a tetőn lógó finomságokhoz, a „vágy tárgyaihoz” hasonlítottak. A történeti referenciák mellett persze felmerül az az egyszerre vulgáris és komikus értelmezési lehetőség is, amely Hantai szürrealista korszakból visszabuggyanó biomorf alakok, fallikus és vaginális szimbólumok egyesítéseként, egyfajta eredetmítoszként értékeli a sorozat képeit (hurka-motívum, a vászon mint a (szűz) anya köpenye). A Bendők-sorozat utóbbi olvasata a francia 'panse' szóban rejlő nyelvi játék révén is legitimálható, mivel az egyszerre jelenti a gyomrot, a bendőt, valamit, amit megtömünk, illetve igeként a gondolkodást is.

Hantai és családja 1966-ban Meunbe költözött, furcsamód éppen akkor, amikor Párizs elkezdte újrapozicionálni magát a nyugati művészeti színtéren. Ebben a pezsgő, lehetőségekkel teli időszakban ő inkább a magányos alkotást, a vidéki elvonultságot választotta. A Hantai-adomány részét képezi a Meuns-sorozat egyik 1967-es darabja is. (Meun, 1967) Az ekkoriban keletkezett munkák esetében a festékréteg mintegy belesimul a vászonba, az egész sorozat a monokróm festészet irányába mozdul el: letisztultabb formák és színek jellemzik. Hantaira ekkor Henri Matisse kollázsai és decoupage-ai voltak a legnagyobb hatással, nem is annyira a formai jegyek, mint inkább a térkezelés tekintetében. A vibráló fehér hátterek és a látvány dinamikájának megkomponálása már a „festék nélkülire”, a „hiányokra” irányítja a figyelmet. Az adomány anyagában nem reprezentált Etűdök-sorozat [Études] vezet át innen a Fehérek-szériához [Blancs], amelyet már több szín együttes jelenléte és továbbra is az üres, fehér „jelenség”5 kitüntetett szerepe jellemez.

A pliage módszerrel készült képsorozatok közül az utolsó a Tabulák [Tabulas], amelynek hatalmas darabjai a konyharuhákéhoz hasonló négyzethálós mintát eredményező hajtással készültek, kiiktatva a komponálás aktusát a hajtogatás fázisából, még monotonabbá, meditatívabbá téve ezzel az alkotói folyamatot. A rácsforma felszabadító egyformasága a „csinálást” helyezi előtérbe, a festészeti folyamat intellektuális természetének szükségszerűségét pedig megkérdőjelezi. Hantai e sorozat kapcsán – visszamenőleg, az egész pliage módszerrel kapcsolatban – hivatkozik az édesanyja által hordott, indigókék (sváb fekete) kötényre, amelyet gyerekkorában ő mángorolt fényesre, és ezzel mintegy az újrajátszás tudattalanul használt technikáját is művészi gyakorlata részévé teszi. Hantai a Tabulák-sorozat darabjaival képviselte 1982-ben Franciaországot a Velencei Biennálén, majd jó időre visszavonult. A nyolc ajándék mű utolsó két darabja ebből az időszakból, a kilencvenes évekből származik. A Konyharuha-pliage [Pliage à usage domestique] 1990 körülről, a Maradék [Laissée] pedig pontosan 1995-ből, abból az időszakból, amikor Hantai elkezdte újrahasznosítani korábbi munkáit: átméretezte, szétvágta és újrafeszítette régi festményeit.6

„A szemhártya csendjei” – Hantai ezzel a kifejezéssel jellemezte pliage módszerrel készült képeit egy 1967-es kiállítása elé írt szövegében. Akár a műtermét falon-padlón beborító vászonrengetegre, akár a kiállítóteret átstrukturáló hatalmas festményekre vagy a színes Bendők-sorozat motívumaira gondolunk, nehéz értelmezni ezt a jelzős szerkezetet. Talán összefüggésbe hozható a pliage-képek kibontásával járó borzongató hangeffekt utáni csönddel, és a fehér felületek erőszakos-élvezetes kiszabadítását követő nyugalmat, a köztes terület felpattanó festékréteg-hangoktól kísért feltárulásának képi emlékét jelenti.

Paris, 3 augusztus 2008

Kedves Judit,

Hát úgy vannak a dolgok, amilyenek lettek előre nem láthatóan. Majd meglátjuk, hogy meddig mehet el az elkezdett kinyitás. Én most a telefonon előjött kimondást Michaux-ról és a giccsfestőről szeretném továbbvinni. 1954–55-ben itt Franciaországban senki sem hozott létre olyan erős és igaz (juste) választ a festés kérdésére, mint éppen a tehetségbirtoklás nélküli Michaux. Én akkor a szürreálizmus körüli kérdések megértésével voltam elfoglalva és csak később vettem észre ennek a példátlan erejét. Egyedül ezt lehet a Pollock–Newman mellé tenni szégyen nélkül. De ezt itt a múzeumigazgatók nem is képesek elképzelni.

Én először 1951-ben találkoztam a könyveivel. Azóta állandóan olvastam és olvasom. Nagy író, a nagy franciául író. Később ő is nézegette sokszor az írásosan festett képeimet és vetetett is a barátaival. Én most itt leveszem mélyen lehajolva a kalapomat a nagyon ritka jelei előtt, melyek ötven év óta csak erősödnek. Én nem tudom, mi van lefordítva tőle. Én beszéltem Juhász Katalinról, mert ő lefordított Michaux-írásokat, amelyben láttam, hogy olyan magyar szavakat használ, amelyek még nagyobb súlyt adnak néhány problémának, mint az eredetiben. Juhász Katalint én ismertem fiatal korában. Itt járt az apjával, sétáltunk a mezőkön, a kukorica- és napraforgó-vetésekben és az erdőben kökörcsineket szedve. Jól ismeri a francia nyelv költői erejét és jól ismeri szintén a magyar nyelv ritka múltját. Meg kell neki mutatni a Didi-Huberman könyvét. [lapszélen: És megkérdezni a véleményét: Szeretné-e?] Nem lehet ilyen dolgot gyorsan és könnyedén elintézni. Mint mondtam, próbálom összehozni azokat a festményeket, amelyekből egy átfutó képet lehet létrehozni. Keresem azt, amivel be lehetne fejezni a választást.

Aztán nézegetem azokat az elemeket, amelyekből egy archívos [lapszélen: beleolvasás lehetne] gimnázista, azután főiskolás és aztán az itteni munkámból, tanulmányos érdeklődés esetén. Meunben próbálom befejezni a már régen elkezdett söprést és elhozni onnan a még ott levő dolgokat és hogy ne maradjon ott csak a fehérré meszelt falon a gondolkodásos munkanaplóm.

Összegyűjtöttem talán több száz fényképet Meunben és a Maison Alforton. Talán használható tanulmányozásra, 

Üdvözlöm sokszor a férjével is

Simon

(Az olvashatóság kedvéért a levelet szerkesztett formában közöljük – a szerk.)

Hantai Simon 1960-ban készült M.A.4 (Máriás) című képe rekordáron, leütési illetékkel együtt 4 432 500 euróért, azaz 1 386 000 000 forintért kelt el a Sothebyʼs december 6-i esti kortárs művészeti aukcióján Párizsban. (Ugyanez volt a Hantai életében eladott festmények közül a legmagasabb áron értékesített példány, 2005. december 12-én ütötték le a Christieʼsnél 560 800 euróért, akkor egy francia galéria vásárolta meg.)

1 Lásd: Tihanyi Benedek T.: A zenei bizsergés pszichofiziológiai háttere és terápiás felhasználása. (doktori dolgozat), Eötvös Loránd Tudományegyetem, Pszichológiai Doktori Iskola, Budapest, 2015–6
2 Jean-Michel Meurice (rend.): Hantaï (78 min.), POM Films, Centre George Pompidou, 1974–76
3 A francia 'pli' jelentése: hajtás, redő. A magyar szakirodalom hajtogatásként is fordítja a módszert.
4 E-mail interjú az örökösökkel, Anna és Daniel Hantaïval. 2016. 11. 24. (kézirat)
5 A francia 'blanc' szó egyszerre jelent üreset és fehéret is. 6 Lásd: Berecz Ágnes kétrészes előadása Hantai Simonról. 1. rész: https://www.youtube.com/watch?- v=h94bN_gG0h0&t=1760s 2. rész: https://www.youtube. com/watch?v=zTypwzFF2mk&t=761s (Utolsó elérés: 2016. december 2.)