Fischer Judit festő szakon végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Kis méretű, mindennapos tárgyakat fest, a jelentéktelennek tűnő dolgok hétköznapisága érdekli. Azonosítatlan Repülő Tárgyak című DLA dolgozatában a tárgyak reprezentációjával és a figyelmen alapuló művészettel foglalkozott. Akvarelleket, grafikákat, gyurmaszobrokat készít, kiállításokat nyit meg, és a Zöld Kakas Líceumban tanít. Alkotótársával, Mécs Miklóssal alapították a Szájjal és Aggyal Festők (SZ.A.F.) szövetségét, közös(ségi) projektjeikben az élet és a művészet közötti átjárás lehetőségeit keresik. Módszerük a hétköznapi szituációk kifordítása, a normálisnak tekintett szokásrendek és viselkedésminták megkérdőjelezése. A szintén képzőművész Zalavári Andrással és kislányukkal, Másával művészeti fesztiválok és tüntetések gyakori résztvevője.

Milyen „menekülőutakat” találtál a szülés utáni időszakban, ami esetedben ráadásul egybeesett a Covid első hullámával?

Nem fiatalon lettem anya, nagyjából fel voltam készülve rá, mi vár rám. Ennek ellenére a magamra fordítható mini időket igyekeztem értelmesen használni. Ekkoriban kezdtem el digitális festést tanulni a Hegyező szabadiskolában. Ez a technika például azért is klassz, mert félbe lehet hagyni és újra lehet kezdeni bármikor, sőt olyan dolgokat is meg tudok csinálni vele, amit akvarellel (és a konyhában) nem – mint például a rántott dínón a panírt.

Szoptatás alatt rengeteget olvastam, annyit azóta sem sikerült. A kisgyermekesapa-irodalom nekem nagyon új volt, akkoriban olvastam Knausgard-t és Kun Árpád Megint hazavárunk című regényét is. (A minap olvastam egy cikket a 444-en a kisgyermekes apukaságról, és a kommentszekcióban az derült ki, hogy az ultimate jó apának van dm-kártyája. Eszerint sikerült kifognom egy ilyet :) ). A női szerzők is nagyon beszippantottak, Lucia Berlin (ezerféle és nagyon izgalmas), Sally Rooney, Zadie Smith, Margaret Atwood (az ő agyát kifejezetten lenyűgözőnek találom). 

Mivel a GYED-es időszak egybeesett a Coviddal, nem gyötört a FOMO (fear of missing out, a kimaradástól, kihagyástól való félelem – a szerk.). A nyolcadik kerületből egy időre Érdre költöztünk, sokat sétáltunk a Fundoklia-völgyben. Akvarelljeim színátmenetes hátterét  részben a séták során látott csodás naplementék és a digitális festésben adott végtelen paletták inspirálták. Belvárosi földszinti lakásunkból ugyanis viszonylag ritkán látjuk a naplementét. A fűzött képeim egy része ezeket a sétákat örökíti meg.

A különböző  játékok, hobbikellékek és ételek korábban is a témáid között szerepeltek. Mit veszel észre mostanság, milyen tárgyakra figyelsz, amióta anya lettél és kisgyerekkel éled az életed? 

Mivel a körülöttem heverő dolgokat festem, természetesen belekeverednek Mása játékai, ételei, a szülinapi gyertya, az állatos keksz, a legókocka, a gyurmafigura és a gyerekolló. Ami új vonulat, az a nagyon hétköznapi növények (ehhez is Érden kellett lenni), a százszorszép, a bodzabogyó, a fűszálak… Szintén olyan dolgok, amiket annyira természetesnek veszünk, hogy fel sem tűnnek. Emlékszem, gyerekkoromban, amikor fizikailag is sokkal közelebb voltam ehhez a szférához, mennyire lekötötték a figyelmemet. Tudtam, hogy melyiket lehet megenni: papsajt, madársóska, a lóhere virágából szívogattam a nektárt. Mostanában, ahogy a Kisvakondot meg a Kippkoppot lapozgatom, tűnt fel, hogy milyen szépen vannak ábrázolva ezek a hétköznapi növények.

2020 szeptemberében kis méretű gobelinekkel szerepeltél a Végre tanulhatunk valamit című csoportos kiállításon a Kincsem-palotában. Pár hónapra rá önálló kiállításod nyílt a Kisterem galériában Ami szép, az szép címmel, amelyen többek között egy nagy méretű subázott szőnyeget állítottál ki. Minek köszönhető a „női technikák” megjelenése a művészetedben? 

A Mása születését követő időszak alkotói szempontból eléggé aktív volt, még a festészetre is sikerült koncentrálnom. Amúgy arra a legnehezebb, az akvarellre nagyon oda kell figyelni, ráadásul számomra  a téma megtalálása is legalább annyi időt vesz igénybe, mint maga a festés. Az agyamnak, a figyelmemnek is flowba kell kerülnie. Ehhez unatkozni kell és bambulni, és amióta dolgozom is, elég nehéz visszatalálnom ehhez a lelkiállapothoz.

A subát anyukámmal közösen készítettük. Úgy indultam neki, hogy ez egy könnyű és gyors technika, de persze nem ebben a méretben. Legalább három hónapot dolgoztunk rajta, anyukám egy főállásnyi időt naponta, én pedig a baba mellett egy mellékállásnyit. A gobelineket a Kincsem-palota gyönyörű textiltapétája ihlette, két textiles lány készítette őket az akvarelljeim alapján. A női munka jellege elsőre le sem esett, korábban úgy gondoltam ezekre a tevékenységekre, hogy olyan, mint a cigizés, a kezednek mindig kell valamit csinálni, bizonyos szempontból értelmetlen elfoglaltság nőknek, hogy maradjanak nyugton. A tárgyak, amiket témámnak választok, általában azt a pár óra figyelmet sem érdemlik meg, amíg lefestem őket. Azzal, hogy meg lettek szőve gobelinbe, még sokkal hosszabb idő alatt, ez a feszültség még inkább felerősödik.

Mit jelent számodra a tanítás és az iskola, ahol dolgozol? Ezen keresztül hogy látod az oktatás helyzetét, mik a jövő generáció kilátásai? Be tudod vinni a művészetet az osztályterembe? 

A Zöld Kakas egy nem szokványos iskola, nem szokványos gyerekeknek, úgy mondják, atipikus tehetségeknek. Sok öntörvényű diák jár ide, akik viszont valamiben nagyon jók, eredeti a gondolkodásmódjuk. Az iskolában projektalapú oktatás folyik, és kompetenciaalapú az értékelés. Elég sok művész megfordul itt tanárként, valahogy kompatibilisek a gyerekekkel és a rendszerrel is. A Csatangoló projekt keretében például a város különböző szegmenseit fedezzük fel, fura boltokba megyünk el, gerilla helyeken főzünk, vagy egyszerűen csak felülünk egy buszra és megnézzük, van-e valami izgalmas a végállomáson. A Zöld Kakas buborék a magyar oktatásban, ahol nem kell átélni nap mint nap annak gyötrelmeit. Eleve olyan gyerekek  járnak ide,  akik nem férnek be a „normába”, nem tudnak vagy nem akarnak alkalmazkodni. Itt elég egyéni figyelem jut mindenkire, és nagy a szabadság. Impulzív gyerekekre kifejezetten jó hatással van ez a szabad légkör, van idejük megnyugodni anélkül, hogy meg lennének alázva vagy törve.

Ha egy kiállításra készülünk, a tematikát vagy az ötleteket gyakran a gyerekekkel is kipróbáljuk a Zöld Kakasban. Így ők is megtapasztalhatnak különböző kortárs művészeti gyakorlatokat. Legutóbbi, Tompa eszünk / élünk című kiállításunkhoz kapcsolódóan szórókenyereztünk a metrókijáratoknál, a gyerekek  élvezték a meglepetést, értetlenséget vagy nevetést a járókelők arcán.

A Tompa eszünk / élünk című kiállításotok (2022. szeptember. 6. – október 9., Culinary Institute of Europe) olyan aktuális kérdéseket feszeget, mint a növekvő élelmiszerárak, a pazarlás, a fogyasztói társadalom válsága, a középosztály felelőssége. A kiállítás központi „műtárgya” a kenyér, annak különböző, például kenyérpapucs, kenyérálarc formában való megjelenése, amit, ahogy említed, az utcára is kivittetek. Mindez egybecseng a Mécs Miklóssal közös formációtok (SZ.A.F.) hitvallásával: „művészetet az életbe, életet a kiállítóterekbe”, de több ponton kapcsolódik  Mladen Stilinović művészetéhez is. 

Mladen Stilinović nagy példaképem, gyakran idézem The praise of Laziness (A lustaság dicsérete) című írását. Szeretnék olyan kelet-európai művész lenni, aki sokat gondolkodik, és kevés munkával, szinte semmiből vagy az „élet anyagaiból” letesz valami zseniálisat. (2008-ban az Iași biennálén elhívott kávézni, szerintem mi is szimpatikusak voltunk neki. Később kaptam tőle egy kis cigarettásdoboz ezüstfóliát, amire az van írva: I’m selling Marcel Duchamp [Marcel Duchamp-t árulom].) 

Ez a felfogás azért is tetszik, mert ha egy művésznek (aki történetesen anya is) korlátozott ideje van, nem kell külön időt lehasítani a művészetnek, hanem az élet válik művészetté.  

A gyerekkel való lét így folyik egybe az életünkkel, munkánkkal. Mása féléves volt, amikor a SZ.A.F-ot elhívták workshop-vezetőnek a Köz.kempre. Akkor épp az átforduláson és a kúszáson dolgozott nagyon keményen. Csoportosan próbáltuk leutánozni a mozdulatait, aztán meghívták Berlinbe is a Zönotékába babajógázni.

Hogyan oszlik meg nálad a gyerekről való gondoskodás, a házimunka és az alkotói munka? Hogyan tudod összeegyeztetni a különböző szerepeket? 

Sosem vártam, hogy a művészetből fogok megélni, annak ellenére, hogy gyerekkoromban a szüleimnek volt egy olyan időszaka, amikor meg tudtak élni belőle (pesti lakást venni, gyerekeiket taníttatni). Abszurd, de pedagógusként vagyok anyagilag leginkább megbecsülve, művészként és nőként annyira természetes az ingyenmunka. Eddigi tapasztalatom az, hogy a művész- és az anyaszerepet még sikerült összeegyeztetnem, de a dolgozó nő szerepével kiegészülve már elég stresszes az élet, és leggyakrabban a művész énem húzza a rövidebbet. Leginkább munka után és az ovi vége előtt próbálok kikanyarítani egy kis szabadidőt, de nagyon hiányzik egy egybefüggő, hosszabb időszak, amikor új dolgokat próbálhatok ki, és van idő kísérletezni, hibázni, gyötrődni.

Annak ellenére, hogy rossz háziasszony vagyok, összesen minimum egy munkanapnyi időt töltök egy héten a háztartással, amire nem kér meg senki, amit nem köszön meg senki, és amit észre sem vesz senki. Ez teljesen végtelen és reménytelen munka, a tennivaló pedig szinte azonnal újratermelődik. Ezért is született meg ez a romantikus mosogatásvideó. 

Egyszer beégett egy mondat, ami a nagyapám szájából hangzott el: „olyan jó apa, mint egy anya”.  Szuper dolog, hogy már a férfiaknak sem ciki foglalkozni a gyerekkel, de még mindig inkább csodálatosnak számít, mint természetesnek.

Milyen volt művészcsaládban felnőni? Változott-e a szüleidhez, az édesanyádhoz való viszonyod, mióta te is anya lettél? 

Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Szeretném úgy  megfogalmazni, hogy ne panaszkodásnak hasson. Apukám szobrász volt (Fischer György – a szerk.), elég klassz. Rengeteg tanítványa volt, sokat tett a közért, iskolát alapított. Gyilkosan jó humora volt, és okos beszólásai, amiket azóta is emlegetnek ismerősei, barátai. Tíz éve halt meg, ennek apropóján szerveztünk egy kiállítást a 2B galériában. Mivel ez egy családi kiállítás lett, valahogy nem bírtam nem reflektálni arra, milyen volt vele egy családnak lenni. Amíg gyerekek voltunk, gyakran zavartuk őt, amit érzékeltett is velünk. Állandóan a hangulatait figyeltük, az arcizmai rándulását, vajon mit csinálunk éppen rosszul. Depressziós volt és feszült. Azt hittük, minden apa ilyen. A művészet volt az első, a legfontosabb. Minden kispolgári vágy ciki, lenézendő volt. Ez gyerekként elég nehezen érthető, de legalább kiművelődtünk. Mire felnőttünk, apám is megértette, mire jó a család, és tudtunk jókat beszélgetni ezekről a dolgokról is. 

A subázott szőnyegen kívül van még egy közös munkátok édesanyáddal, a Nem akáclombos című emlékiratkötet, amit te illusztráltál. A könyv megkapóan őszinte vallomás a művészfeleséglétről, hétköznapi küzdelmekről, anyai önfeláldozásról, férfi-női egyenlőtlen szerepekről. Hogyan tudtál kapcsolódni ezekhez a családi-intim történetekhez?

Anyukám (Németh Klára festő- és tűzzománcművész – a szerk.) alárendelte magát apukám zsenijének, és minden hétköznapi dolgot elintézett helyette. Valahogy sose kapta meg azt az önbizalom- és támogatáslöketet, hogy ő is teljes értékű művésznek érezhesse magát. A művészfeleségek akkoriban elég gyakran így jártak. Pár éve azt mondta, végre túltette magát apámon, és elkezdett történeteket írni. Először a Facebookon posztolta őket, majd közösen csináltunk a történetekből egy könyvet. A nőkre általában mély benyomást tesz, fenn felejtik magukat a tömegközlekedésen, miközben olvassák, a férfiak pedig a kezükbe se veszik…

Én igyekszem másképp élni, nekem és Másának már nem ilyen. Talán részben azért is, mert mire anya lettem, már volt valami, amit kár lett volna teljesen feladni.

Munkáid szerepeltek a tavaly év végén megjelent A méltóság mázsaköve című emberjogi kalendáriumban. Hogyan tekintesz vissza erre az évre ilyen szempontból? A kortárs művészet hatással lehet a  társadalmi problémák feloldására? 

Mikivel szoktunk azon gondolkodni, hogy mióta igazán lenne súlya a társadalmi művészetnek Magyarországon, teljesen kiment a divatból. Másával mostanában majdhogynem többet jártunk tüntetésekre, mint játszótérre…