Mi lesz? Hogyan hat a járvány a jövőnkre? Körkérdésünket olyan alkotóknak-gondolkodóknak tettük fel, akiket a váratlan helyzetekre adható megoldások modellezése, a jövőkutatás akkor is érdekelt, amikor még nem volt koronavírus-járvány a világban. Tehát: mi várható a koronavírus után/miatt, milyen folyamatok indulhatnak el az életünkben, hogyan hathat mindez a művészetre? A következő (és egyben utolsó) válaszadónk a BÜRO Imaginaire, azaz Mucsi Emese és Szalipszki Judit.

A Kis Némó Álomországban főszereplője nem csak alvásra használja az ágyát. A varázslatos bútor Némó kalandjainak alapkelléke és egyben „motorja” is: hosszú távolságokat képes megtenni hol óriásira növesztett falábain, hol vízen, hol levegőben, tehát az első számú közlekedési eszköz a különböző világok között.

Bed news

A gondosan beállított hátterű munka-jitsiket követően a baráti beszélgetések során mostanság főként a kanapéról vagy az ágyból csevegünk. Persze már jóval a koronavírus járvány megjelenése előtt is hosszú kimutatásokat lehetett arról olvasni, hogy – főként az immateriális munkát végző fehérgallérosok – egyre többet dolgoznak ágyban, párnák közt. A jelenlegi helyzet mindenesetre újra aktuálissá teszi Beatriz Colomina építészettörténész, kurátor The century of the bed című esszéjét, amely néhány éve a bécsi Viennafair mellett párhuzamosan zajló curated_by „galeristafesztivált” is inspirálta. Colomina azt követően kezdett el az ágy kultúrtörténetével, pozíciójával és a munkavégzéssel kapcsolatos összefüggéseivel foglalkozni, hogy a Wall Street Journal egyik 2012-es cikkében arról olvasott, hogy a fiatal New York-iak 80 százaléka rendszeresen szokott az ágyából dolgozni. A koronavírus miatt ezek az adatok most különösen érdekessé válnak, hiszen a járvány elleni védekezés időszakában létkérdés, hogy ki engedheti meg magának az otthoni munkavégzés privilégiumát. (Sajnos nem meglepő módon a társadalmi státusszal erős összecsengést mutatnak az adatok).

Hugh Hefnernek, a Playboy egykori főszerkesztőjének az ágya a mai, infokommunikációs szempontból behálózott fekhely előfutárának tekinthető. Paul B. Preciado Pornotopia – An Essay on Playboy's Architecture and Biopolitics című kötetében, valamint a néhány napja az Artforum oldalán megjelent Learning from the Virus című esszéjében írja, Hefner gyakorlatilag évtizedeket töltött a telefonnal, videókamerákkal, hangszórókkal és a kor legmodernebb telekommunikációs eszközeivel felszerelt ágyában pizsamában, ami így egy valódi multimédiás produkciós platformmá vált. Naponta több mint húsz videó- és audiokazettára rögzített interjúkat, valamint a munkatársainak szánt üzeneteket és instrukciókat – jóval az okostelefonok, a laptopok, a Zoom és a WhatsApp előtti időkben. Az ágyból a zárt láncú kamerarendszeren keresztül élőben tudta követni, hogy a házban élő playmate-ek éppen mit csinálnak, a kényelmi helyzet így egyszerre jelentett voyeuri és felügyeleti pozíciót. A felvételek egy része pedig később a lapban a széles közönség számára is láthatóvá vált. Ezáltal végképp összemosódott a magántér és a nyilvánosság szférája, a szórakozás, a kikapcsolódás és a munka tere. Hefner ágya, amellett, hogy asztalként is funkcionált, helyet adott szerkesztői értekezleteknek és fotózásoknak, illetve színpaddá is vált, itt forgatták ugyanis a Playboy After Dark adásait is – az ágy kör formája így szimbolikusan nemcsak multifunkcionalitására és kvázi közösségi tér voltára utalhat, hanem arra is, hogy a különféle tevékenységek magába olvasztásán túl „around the clock”, vagyis éjjel-nappal produktív tér volt. 

A kulturális munkások számára talán nem feltétlenül újkeletű szituáció a home office, az elmúlt lassan két hónapban azonban egyre többek mindennapi tapasztalata, hogy egymásba omlott a munka vagy az iskola és a szabadidő tere. Ahogy Colomina is írja, az ágy már korántsem csupán a passzív pihenést lehetővé tevő felület; sokkal inkább egy szinte korlátlan lehetőségre és tevékenységre – írásra, olvasásra, tájékozódásra, beszélgetésre, szórakozásra, játékra, tartalomgyártásra, kereskedésre, brainstormingra, evésre, ivásra, szeretkezésre és végső soron, alvásra – alkalmas és használt eseménytér. Maga az alvás pedig nem magától értetődő dolog; különös hatékonyságot és odafigyelést igényel, hiszen az álmatlanság, főképp a járvány okozta fokozott globális stressz idején sokakat érint, amire a bárányok számolásán túl rengeteg piaci megoldás kínálkozik az okoseszközőktől és a fehér zajt duruzsoltató alkalmazásoktól a különféle természetes és szintetikus gyógyszeripari készítményekig. 

Ugo La Pietra olasz építész 1982-es „jóslata” a 2000-es évek közepén, az okostelefonok megjelenésével teljesedett be: a Casa Telematica, másnéven a Televised House egy olyan otthon víziója volt, amelynek minden egyes bútorába, így az ágyba is valamilyen módon egy-egy televízió volt integrálva. Pietra tökéletesen ráérzett a képernyő jelentőségére, terjedésének mértékére, illetve arra is, hogy a kommunikációs eszközök milyen mértékben befolyásolják majd a jövő, mostani jelenünk otthonait. 

Az alvással együtt jár az álom, és bár nem mindenki képes visszaemlékezni a képekből, gondolatokból, hangokból és érzelmekből álló titokzatos élménymasszára, a jelenség szimbolikus jelentőségét minden kultúra ismeri. Az álom iránti érdeklődés a teremtéstörténetektől, az álmoskönyveken, a pszichoanalízisen át egészen a hollywoodi és egyéb mesterséges „álomgyár”-akig töretlen. Nem is meglepő, ha egy aktuálisan járvány-fenyegetettségben élő, „ágyhozkötött” társadalom tagjai állandóan filmet néznek: a videostreaming-szolgáltatók látogatottsága 10 és 17 óra között kiugróan megnőtt március óta. 

Tehát a mozi is az ágy lett, persze ez nem mostani fejlemény, korábban is opció volt otthon filmezni, a koronavírus alatt viszont ez lett az egyedüli lehetőség (ha nem számítjuk az autós vagy a kerti változatot). Ágyban mozizni azonban több mint takaróba bugyolálva szórakozni: ahogy az álom is egyfajta kivonulás a valóságból, úgy a filmnézés is az eszképizmus egy formája, talán mind közül a legnépszerűbb.

Matisse életének utolsó tíz évét emésztéssel kapcsolatos betegsége miatt ágyban töltötte – ez azonban nem jelentette azt, hogy tétlenkedett volna, ekkor születtek ugyanis a munkásságában új korszakot nyitó, üde színmezőkből építkező kollázsok. Az ágyhoz kötöttség elsőre statikusságot sugallhat, Matisse azonban mit sem vesztett aktivitásából: a kollázsok akár hónapokon keresztül dinamikusan alakultak-formálódtak, a festészeti praxishoz képest ennél a médiumnál könnyedebben lehetett játszani a képek struktúrájával. Matisse három méter hosszú bambuszpálcájával rajzolt és karmesterként igazgatta a színes lapokat – valamint segítőit, mindenekelőtt modelljét, múzsáját és a házvezetést is feladatai között tudó szeretőjét, Lídia Delektorszkaját, akinek segítségével navigált három tágas műterme között. Korlátozott formában társasági életet is élt, Françoise Gilot elmondása szerint Picasso Claude nevű kisfia volt az egyetlen, akinek még azt is megengedte, hogy ugráljon a mester ágyán.

Donald Judd 1979-es, magasított falú fenyőágy-dizájnja, a Library Bed érzékletesen mutatja be a képzőművész-bútortervező-műkritikus elképzelését a bútor rendeltetéséről: a méretes fenyőtáblák a szó szoros és átvitt értelmében is blokkolnak minden külső, zavaró tényezőt (nem kívánt zajokat, fényeket, akár egy könyvtárban), így bárki, aki a falai közt fekszik, a lehető legnyugodtabb állapotban kezdhet hozzá az ágyban végezhető, kiemelt tevékenyegekhez, elmegyakorlatokhoz

Ezek után milyen jövőt jósolhatunk ennek a kitüntetett platformnak? Az ágy feltételezhetően nem veszti el a hagyományos funkcióit, tehát továbbra is az élet misztériumainak szent középpontja marad: szülőágy, bölcső, háló, boudoir, betegágy, halálos ágy. De valószínűleg újkeletű rendeltetései közül is lesz, ami rögződik. A munkán kívüli időtöltés, a reflektálatlan döglődés mellett állandósulnak az ágybéli aktívkodás új formái is. A standardizált munkaórák, a fix munkarend helyett a „határtalan” időkultúra, a nagyobb autonómiát ígérő, flexibilis, projektalapú munkavégzés lehetővé teszi, hogy az egyén viszonylag szabadon ossza be idejét és tetszőleges helyen munkálkodjon mindaddig, amíg hatékony marad. Így már nem csak azok dolgoznak majd a dunna alatt, akik ágyhoz kötöttek, ez pedig a szabadidő és a munkaidő végérvényes összefolyásához vezet. Az ágy többé nem lesz a kikapcsolódás helyszíne, ezért előtérbe kerülnek az ágyban fekvés hasznosságát kimaxoló tervek. Többek között olyanok, mint Donald Judd a nyugodt kontemplációt elősegítő, izoláló ágydizájnja vagy a tudatos alvásra specializált Lakner Antal-féle REM Bed. 

„Az INERS újraalkotta az ágyat! A forradalmian új konstrukció a REM fázisú alvás közben keletkező agyhullámok és az emberi test reflexológiai trigger-pontjainak hatékony fúziója. A testen hosszanti irányban keresztülhúzódó energiapályák, a meridiánok átfedésbe kerültek az álmok strukturális mintázatával. Ennek eredményeként jött létre ez a különleges ágy, amely egyben a »hostile utcabútor-dizájn« domesztikált változata.” In: Lakner Antal: Casa Activa _ atopia future home (Glassyard Galéria, 2019. szeptember 27. – december 7.)

A Pixar és a Disney legcukibb disztópiájában, a WALL·E-ben az emberek évszázdok óta egy csillaghajón élnek, mikrogravitációs környezetben, emiatt WALL·E megjelenésekor, vagyis 2815-re elveszítették a csontjaik és az izmaik jelentős részét. Túl gyengék lettek és elhíztak, emiatt speciális ülőágyakban élnek, és a robotok segítsége nélküli képtelenek a mozgásra. (WALL·E, amerikai animációs film, 2008, r.: Andrew Stanton)