Nemes Z. Márió megnyitóbeszéde a Kőbánya Underground: Fény-, Hang- és Térfesztiválon.

Ha a jövőre gondolok, mindig el akarok ásni valamit. Az ásás volt a munka szupermetaforája az indusztriális korban. Nemcsak fizikai, hanem a történelmen, a társadalmon és a tudaton végzett szellemi munka – a „megértés” – értelmében is. De ahogy a múltat kiássuk, hogy megismerjük, úgy a jövőt is exkaváljuk, hogy megteremtsük az alapjait az Utópikus Városnak. A jövő mint erőforrás „lent” van, hogy aztán kilőhessük orbitális pályára. „Mert csak az Ura a Földnek, / ki méri mélyeit / Kit ölén meg nem törnek / A nehézségeik.”  -írja Novalis, a német romantika költője, aki egyben bányamérnök is volt. Szerinte a bányászok fordított asztrológusok. És míg a csillagásznak az égbolt jelenti a jövendő megfejtendő könyvét, addig a bányásznak a föld az ősvilág emlékjeleit mutatja. De a modern indusztriális ember számára a jövendő álma is a mélyben rejtekezik, melyet fel kell szabadítani, hogy eljöhessen a Technológiai Mennyek Országa és együtt élhessünk az elektromosság dicsfényében. 

Ugyanakkor én nem kiásni, hanem elásni szeretnék, ez pedig döntő különbség. Ha valamit meg akarunk őrizni, akkor mostanában mindig mentünk. Az adatbázisba, a felhőbe, de ez nem lent van, még csak nem is fent, hanem valahol „kint”. Egy virtuális űrben, melyről azt gondoljuk, hogy híven megőrzi minden nyomunkat, pedig inkább csak viselkedési adataink felélésében érdekelt. Mintha a Föld mélyéből már csak a saját bensőnk maradt volna meg erőforrásként, de most idegen Ura van a bolygónak, aki a mi mélyeinket méri fel kérlelhetetlen hatékonysággal. Vagyis nem kifelé kell menteni, hanem „befelé” vagy „lefelé” – exkaváció helyett betemetés. Wifi nélküli bunkerekben halmozni fel az analóg készleteket, hogy újrakezdhessük az underground barlangművészetet. Betemetni a jövőt, hogy megmentsük. Én már három koffert ástam el az Újlipótvárosban. Van bennük zsírkréta, állati csontok, magnókazetta és szakóca. A civilizációm bármikor újraindítható ezzel a troglodita-készlettel. 

 Lewis Mumford szerint a felszín alatti világok víziói olyan mesterséges környezet modelljét kínálják, amelyből száműzték az organikus természetet. A föld alatti létezés azzal jár, hogy az embereknek gépi segítséggel kell biztosítaniuk életfeltételeiket. Az, ami „természeti” csupán maga a fizikai értelemben vett tér. Az alvilági környezet tehát egy olyan mesterséges ökoszféra kialakításával jár, melyben a technológia protézisként kipótolja az élettani hiányokat, garantálja az élelemhez, vízhez, levegőhöz, illetve a fényhez való hozzáférést. A bánya ennek az inorganikus technológiai térnek az archetípusa. A modernség szempontjából azért válik alapvető jelentőségűvé, mert a totális technológia (poszt)modernista szupervárosa épp ezt a környezeti modellt terjeszti ki a Föld egészére. Vagyis a technológiai alvilág bekebelezi a felszínt, a lent és a fent összeomlik az okosbolygó planetáris Nekropolisában. Az underground az új overground. A virtuális pokol malmai ugyanakkor diszkréten őrölnek, a sötét légből nem pörög le vaskos jég, piszkos víz, hogy mindent elrohasszon, ahogy Danténál, nincsenek felcsapó lángok, hiszen a posztindusztriális alvilág higiénikus és komfortos, melyet az elektromosság titokzatos derengése jár át. 

Ennek a fordulatnak egyik korai dokumentuma Edward George Bulwer-Lytton's The Coming Race (1871) című regénye, melyben az alvilágot a poszthumán vril-ya népe uralja. A hiperintelligens vril-yák mesterségesen kialakított és megvilágított terekben élnek. Hatalmuk forrása a technológia, pontosabban a vrill feletti uralom, mely egy az elektromossághoz / mágnesességhez hasonló erő. A vrill lehetővé teszi a fizikai környezet manipulációját, a poszthumán faj így képes fényt gyújtani, sziklákat formálni és a szubterrán térben szabadon mozogni. Bulwer-Lytton kötete egyfajta korai antropológiai disztópia, ugyanakkor az eljövendő faj víziójában felismerhetjük a poszthumán hétköznapok működését, amikor a technológiai alvilág mesterséges végtelensége a virtuális overground alapkarakterisztikájává válik. Amikor már kiástuk a Földből a vrillt, de ennek a szellemnek az elszabadításával megváltoznak a termelési viszonyok, hiszen mi válunk a poszthumanista kapitalizmus utolsó erőforrásává. 

 Ezzel a technomágikus paradicsommal szemben inkább választom a régi, nyálkás poklot. Ha a mutáció kikerülhetetlen, akkor inkább boldog trogloditaként mamutokat rajzolok. A bányász a fordított asztrológus, de ha beleőrültünk az alvilági csillagkép kozmikus rettenetébe, akkor a neoprimitív ellenforradalom a túlélés egyetlen záloga. Emancipáció helyett degeneráció, transzhumán helyett low-tech Cro-magnon és barlangi diszkó. Persze a paleontológiai mélyidőben sose egyértelmű, mi van előttünk vagy utánunk, ezért lehet a jövő elásása retrofuturizmus. A három kofferem az Újlipótvárosban egy új underground lehetősége. Hiszen úgy tűnik, nincs most fontosabb program, mint a mélység helyreállítása. Ódzkodok a közösségi aktivizmustól, de most mégis mindenkit fel kell szólítanom arra, hogy kezdjünk el együtt ásni. Lehet, hogy az elején tömegsírnak tűnik majd, de ha már betemettük a kijáratokat, rájövünk, hogy ez az Új Föld középpontja.

Kőbánya Underground: Fény-, Hang- és Térfesztivál

Kőbányai pincerendszer

Látogatható: 2026. február 24 – március. 3. 

Szervezők: irregulari alkotói szabadcsapat

Kurátorok: Fedics Laura, Tóth-Meisels Bence, Vogl Dorisz 

Fotó: Lévai Zoltán

Borítóképen: Besnyő Dániel, közreműködik: Tóth-Meisels Bence, Czingáli Zoltán, Centrum Production, LEDRON Ltd.,Pfitzner Áron LIGHTFORM – fényművészeti ügynökség: LAST SIGNAL, 2026, fényinstalláció