Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Interpretációs gyakorlatok történelmi mintákra. Így lehetne összefoglalni egy rövid mondatban a kiállított szobrok együttesét. Kezdjük az első mondattal, utána jöjjön a második. Az interpretációs gyakorlattal kapcsolatban napok óta az jár a fejemben, ahogy gimnazista korunkban szünetben ketten összeálltunk (két fiú), és Vera Muhina Munkás és kolhozparasztasszony című híres szobrának pózában lassan körbeforogtunk, mint a szovjet filmek előtt a Moszfilm stúdió emblémája. Ha most visszagondolok a nyolcvanas évek közepének gimnáziumi tréfájára, akkor a leglényegesebb benne a számunkra felkínált történelmi minta ironikus átfordítása lehet. A történelmet a magunk módján interpretáltuk, a szoborba öntve öröklétre szánt, de aztán kiüresedett ideológiára már szelíd gúnnyal reagáltunk.

A második mondat kulcsszavai a rövid, az összefoglalás és a szobor voltak. Haladjunk sorban. Kamarakiállításról van szó, szinte egyetlen pillantással, röviden be lehet fogni a bemutatott szobrokat. Minden ismerősnek tűnik valahonnan, ezért úgy hisszük az összképről, hogy beidegződéseinkből, megszokásainkból kiindulva rövid fogalmakban összefoglalva tudunk majd róla nyilatkozni. Ha közelebbről nézzük az egyes alkotásokat, be kell vallanunk magunknak, hogy a megörökített alakokról és történeteikről nincs túl sok minden a tarsolyunkban, és az interpretáció és a róluk szóló mesélés végtelenül hosszúra nyújtható lenne anélkül, hogy unalmassá válna. Itt van rögtön a Muhina által készített híres szobor férfialakja, a kalapácsos ember; őt talán sokan ismerik, és sokan azt is felidéznék, hogy eredetileg az 1937-es párizsi világkiállításon állt a szovjet pavilon tetején, az Eiffel-torony lábánál. Azt már talán kevesebben tudják, hogy a hatvanöt darabból álló hatalmas alkotást, amely Berija és Sztálin gondos tekintete előtt készült Moszkvában, végül huszonnyolc vagonban szállították ki Párizsba, mégpedig úgy, hogy még nem volt teljesen kész. Hiányzott egy egyensúlyt teremtő, ágyékot takaró, mintha a szélben lobogó lebernyeg, amelyet a helyszínen kellett megoldani. Ebből is következhetett később az a vád, amely csaknem Muhina vesztét okozta, mely szerint a lepel körvonalai Sztálin legnagyobb ellensége, Trockij sziluettjét rejtik.

A Munkás mellett a falon Szent Mihály sárkányölő figurája, egy középkori ábrázolás nyomán. Szent Mihály történetét sem tudjuk mindig pontosan; ő a mennyei seregek vezére, aki letaszítja a mélybe a sátánt. Ugyanígy vagyunk Antinoosszal, a terem túlsó végén. Antinoosz Hadrianus császár szépséges fiúkedvence volt, akinek váratlan és ismeretlen körülmények között bekövetkezett halála után a császártól isteni kultusz járt. Antinoosz a csillagok közé került, a csillagképek között neve később összekeveredett a Sas alakzatával. És itt van még egy szinte elfeledett istennő, Dea Roma, a Rómát megszemélyesítő istenség, s mint ilyen, valószínűleg a görögök találmánya. Az ő feje és üres szeme tekint végig ezen a vegyesnek látszó együttesen.

Talán még ennél is hosszabb összefoglaló lenne szükséges ahhoz, hogy elmagyarázzuk, mi tartja össze ezeket a szobrokat, mi történeteik kötőanyaga. Hogyan áll szemben Szent Mihállyal Antinoosz, a pogány erkölcstelenség megtestesítője, és persze hogyan kapcsolódnak össze ők ketten Rómában. A legenda szerint Nagy Szent Gergely pápa idején a hívek egy bűnbánati körmeneten könyörögtek a pestisjárvány megszűnéséért; ekkor az Antinoosz kultuszát ápoló Hadrianus császár mauzóleumának tetején megjelent a Szentatyának Szent Mihály. A jelenés óta ezt az épületet Angyalvárnak nevezik. Vagy itt van a Munkás és kolhozparasztasszony összefüggése Antinoosszal, akit sokan tartottak a férfiszerelem egyik szimbólumának. Muhina kiindulópontja szobra elkészítésekor a két zsarnokölő, Harmodiosz és Arisztogeiton ókori megformálása volt. A két szerelmes férfi története a 20. század harmincas éveiben egy férfi és egy nő alakjába ment át. (Létezik egy 1994-es Sarló és kalapács című orosz film, amelyben a férfialak modellje eredetileg nő volt, csak éppen átoperáltatta magát, hogy hatékonyabban tudjon küzdeni a kommunizmusért.) A Szent Mihály által legyőzött sárkány pedig nyilván a Munkás leplének hullámzásában kel újra életre.

Dea Roma pedig mindezt csak nézi, mert itt mindennek keretet több értelemben Róma ad. Muhina 1914-ben utazott Olaszországba a reneszánsz művészet tanulmányozására, Trockij éppen 1937-ben utazott át Olaszországon, Nápolyban megállt; van egy filmhíradó-részlet, ahol megtekinti a római kori romokat. De nem is az események lényegesek, hanem a történelmi keret, a hatalom és szoborba öntésének vágya. Moszkva legyen olyan, mint Róma. Róma pedig legyen olyan, mint a régi Róma volt. Dea Roma története így egyben a legnagyobb, az univerzális hatalom elérésének vágyáról szóló történet is. Tekeredik minden, mint a sárkány farka: Róma a hatalom kerete térben és időben egyaránt; a szobrok pedig időbe és térbe dermedt szemtanúk. A történelem egymás mellé helyezett darabjai, amelyek folyton rekonstrukcióra és újabb interpretációra várnak. És a hatalom újra és újra kiemeli őket: Szent Mihály szobra a Karmelita kolostorra kerül, Putyin megújítja Muhina szobrát Moszkvában. A démonok időről időre újraélednek, szörnyetegek és hősök kavarognak szobrok formájában éppúgy, mint a történelemben, az istenek és istennők pedig köztünk állva, láthatatlanul figyelik az egészet.

De térjünk vissza a szobrokhoz. Hiszen ha az itt látható alakokat csupán szobrokként gondoljuk el, nem pedig történeteikben, akkor is találunk valamit, ami összefűzi őket. Például, hogy a történelem egy-egy adott időszakában mindegyikből nagyon sok készült. Róma terjeszkedése idején számtalan Dea Roma létezett, Antinoosz friss kultusza is szobrokban kulminált, nem is beszélve az apokalipszis előérzetéhez kapcsolódó Szent Mihály, vagy a jövőbe vetett hitre utaló munkások néhány évtized alatt sokszor megörökített alakjairól. Amit itt látunk, ezeknek a sokszor megjelenített motívumoknak a másolatai, rekonstrukciói és interpretációi. Szobrok. Épülettől elszakított, gyűjteményből kiemelt, változó méretű talapzatról leemelt szobrok. Szétszabdalt, majd újra összerakott szobrok. Erős Apolka teremtményei, ha egyik irányból nézzük őket, szépségesek és csillogóak, anyaguk lágy, formáik hajlanak. Ha másfelől tekintjük, akkor a történelem mint Frankenstein teremtményei, amint éppen újra életre galvanizálásukra várnak.

Hogyan lehetséges egy ilyen gyűjtemény? Ha pedig valóban gyűjtemény lenne, ki lehetne a tulajdonosa? Amit megfejthetünk: aki ezt gyűjti, nem akarja igazán a hatalmat. Ha akarná, porcelánból, kőből, bronzból lehetnének az alakok. Helyette anyaguk fémszövet, brokát, bőr és műbőr. Szegecsek és varratok fogják össze őket. Illesztéseik hangsúlyosan látszanak. (Milyen furcsa egybeesés, hogy Muhina fiatal korában balesetet szenvedett és francia orvosok nyolc plasztikai műtét során állították helyre az arcberendezését, amely az elbeszélések szerint sokkal inkább maszkulin jellegű lett.) De a messziről nézett Muhina-szobor felületén sem látszanak a fércelések. Erős Apolka figurái is egyszerre készülnek közel- és távolnézetre. Egyszerre szépek, finomak, és nagyon nyersek. Hangsúlyos az anyaguk, a tömegük, a színük, a tapintásuk. (Nagyon érdekes volt tegnap látni, ahogy a szobrász, amikor bemutatta sorban a műveit, ujjaival finoman végigsimított az anyagokon.) Minden egyszerre kemény és lágy, férfias és nőies.

Ez a gyűjtemény egy ironikus interpretáció. A nő által megalkotott hős férfi egyedül marad, leple lelepleződik és sárkányfarokban végződik. Dea Roma tekintete üres, üres szeme elnyeli az időt. Némi melankóliával nézi az újrarendeződést, ahogy az emberi és isteni színjáték lezajlik előtte, és mindent elnyel az idő, hogy azután újra életre köpjön mindent. Egy nő alkotja ezeket a műveket. Az ő szemével látunk istennőt, angyalt, férfit, nőt, sárkányt, férfiszerelmet. Egy emberi és isteni színjáték nézői vagyunk, amelyben a csodák egyszerre jelennek meg az alantas hatalmi ambíciókkal.

Erről a színjátékról és az idő pillanatnyi megállításáról talán nem véletlenül első nagy szobrászunk, Ferenczy István egyik levélrészlete jutott eszembe: „ez az esztendő egy oly vidám orczával virradt fel reám és folytatja magát, hogy dicséretére tőlem egy templomot rajzolni érdemes, a melynek közepére – 1816 – beirjam örök emlékezetre, s ekképen jöhető viszontagságim között is ezen darabra tekintvén vagy gondolván, némi nemű vigasztalást szerezzen, mivel e világ csak egy játéknéző ház.”

A kiállítást megnyitom.