A kijelentés, hogy digitális korban élünk, és ez mennyire megváltoztatta, megváltoztatja mindennapjainkat, már unalomig elcsépelt. A digitalizáció okozta változásokat – még ha nem is tudatosítjuk magunkban minden egyes alkalommal – a bőrünkön érezzük, így sokan saját tapasztalataink mentén igyekszünk ezeket a változásokat tematizálni, nap mint nap új viszonyokat kialakítva az átalakuló világgal.

Sokszor próbálom elhessegetni a digitalizáció mindenhol ott kísértő szellemét – milyen hatással van emberi kapcsolatainkra, segíti vagy rombolja-e a pszichénk a minket érő impulzusdömping, a nagy képet nézve vajon jó-e a gazdaság bizonyos szektorait akár szükségtelen, csak a digitális térben létező áruk eladásával fellendítő internet stb. –, azonban van egy kétévente újra és újra felbukkanó kérdés. Nagyjából kétévente a költözéseim réme nem más, mint a három-négy könyvespolcnyi könyvem. Tárgyak, amikhez – habár szinte bármit olvashatnék egy viszonylag kényelmes e-olvasón, amit persze előbb be kellene szereznem – indokolatlanul kötődöm, amiket fontosnak tartok, még úgy is, hogy lényegében jelentős teret vesznek el tőlem az újabbnál újabb másfél szobás albérleteimben. A digitális világban, ahol szinte minden a kényelemről szól, örömmel vállalom fel, hogy nehéz, összeségében sokba kerülő tárgyakat gyűjtök – és, ha őszinte vagyok magammal, egy részüket biztosan csak egyszer olvastam.

Budapesten eddig négyszer költöztem. Így négyszer volt alkalmam végiggondolni – miközben a könyveket a sokadik emeletről dobozokban lecipeltem –, hogy mégis miért felejtem el azonnal ezt a kényelmetlen élményt, és miért folytatom tovább ugyanúgy a megszokott taktikám: amit csak tudok, szeretek nyomtatott formában és a saját példányomból elolvasni. A legfőbb motivációm a birtoklás élménye. A romantikus elméletek helyett – nincs lakásom, nincs autóm, de vannak könyveim – leginkább arra gondolok, hogy ha saját példányból olvasok, és az később felkerül a könyvespolcomra, akkor az otthonom idővel magán viseli a tudásom megszerzésének nyomait. A könyveim emlékeztetnek azokra az ismeretekre, amikre elvileg szert tettem – még akkor is, ha magát az ismeretet nem is tudom egy az egyben felidézni, viszont a nap mint nap látott borítók emlékeztetnek a tudásom különböző területeire és témáira. Valahogy ez a konstans emlékeztetési kényszer lehet az oka annak, hogy amikor a digitális térben egy témában kutakodom, akkor teljesen biztos, hogy napokon, sőt heteken keresztül is több mint negyven böngészőfület tartok nyitva – lemásolva a könyvekbe rejtett post-itek analóg taktikáját. 

Az internetnek, a napi szinten rám ömlő és sokféleképpen kereshető információáradatnak köszönhetően valahogy egyre kevésbé bízom az agyamban, és ellentmondásos módon a kinyomtatott és tárgyi formát öltött szavakban, azaz az újra és újra felcsapható könyvekben találok leghamarabb menedéket.

David Horvitz Hogyan lopjunk könyveket című kötete, ami magyarul nem is olyan régen az ISBN könyv+galéria, valamint az Edition Taube közös gondozásában jelent meg, pont az előbb felvázolt érzésekkel játszik és élményekből építkezik. Horvitz 1982-ben született amerikai képzőművész, aki a művészkönyvek, fotográfia, performanszok, valamint a mail art médiumaiban alkot. Hogyan lopjunk könyveket című füzetében nyolcvan különböző ötletet vázol fel azoknak, akik valóban könyveket szeretnének lopni. Nem webshopokból, hanem a könyvesboltok polcairól. „Tedd a könyvet egy összehajtott újságba, amit magaddal vittél a kezedben.” „Fényképezd le a könyv minden egyes oldalát egy okos telefonnal.” „Finoman ejtsd a könyvet a bolt szemetesébe. Szedd ki a kinti kukából aznap este.” „Borítsd be a könyvet császárszalonna szeletekkel és sétálj ki.” És így tovább, az egészen gyakorlatias tanácsoktól kezdve a komikus ötleteken keresztül a szinte megvalósíthatatlannak tűnő, performansz-útmutatásokhoz hasonló mondatokig. Horvitz könyve kapcsán hamar felmerült bennem a gondolat: a buzdítás a lopás gesztusára arra enged következtetni, hogy az ellopni tervezett tárgy vagy a benne foglalt tudás értékes – szóval annak ellenére, hogy sokan féltik a nyomtatott szavakat, úgy tűnik, a könyvek azért elég jól megállják a helyüket a tőkés világban is. Horvitz könyve értelmezhető úgy is: kaphat-e nagyobb bókot annál egy könyvesbolt, mint hogy valaki épp az általuk tartott áru ellopására buzdítja olvasóit?

Persze valamelyest furcsa, hogy Horvitz könyve is eladó – sőt az ára, 3490 forint, a szerző nevével megegyező betűméretben díszeleg a könyv címoldalán. Horvitz engedetlenségre buzdító nyolcvan performanszinstrukciója értelmezhető a tőkés világ fricskájaként is: miközben maga is eladó produktum, a lopásra, azaz az adott bolt bevételének csökkentésére buzdít. Persze kérdés, hogy Horvitz könyvét megvásároljuk-e és az otthon gyűjtött tapasztalatokkal térünk-e vissza a könyvesboltba, vagy követve tanácsát, „átlapozzuk a könyvet oldalról oldalra, és miközben így teszünk, kiolvassuk a könyvet az üzletben” – hogy a gyorsan megszerzett tudással épp az ő kiadványát tulajdonítsuk el.

Horvitz könyvének lopásra buzdító gesztusa nemcsak a könyvekben manifesztálódott sok évnyi tudás jelenkori árának kérdését érinti, hanem a vásárlás, a bolti szituációk kérdését is. A pénzköltés mindennapi gesztussá vált – a nézelődés és költekezés sokak számára szinte szabadidős passzió. Ha nem nagy apanázsból gazdálkodunk, még akkor is mindannyian kondicionálva vagyunk a vásárlásra – Horvitz piaci árral ellátott könyve, amely a bolti szituációban épp a lopásra ösztönöz, ezért egy igazán jól működő paradoxon.  És hogy a könyvvásárlás mennyire privilégium? Mint ahogyan a legtöbb megvásárolható dolog, a könyvek és az általuk szerezhető tudás sem hozzáférhető mindenki számára – persze a helyzetet valamelyest éppen a digitalizáció kezdheti feloldani, már amennyiben az internet és a számítógép egyszerűbben beszerezhető tulajdon vagy könnyebben elérhető szolgáltatás... De gondoljunk csak a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét feldolgozó A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött kiállítást ihlető történetre (a kiállításhoz készült és ott is látható forrásértékű interjúk éppen nálunk, az Artmagazin Online felületén jelentek meg írott formában) vagy Abbie Hoffman Steal this book című, reakciós tudásokat összesítő kiadványára, amelynek címe annyi könyvesboltlátogatót inspirált a könyv eltulajdonítására, hogy egy idő után sok-sok könyvesbolt utasította vissza a terjesztését világszerte. A könyvek eltulajdonítása akár jelentőségteljes tett is lehet, és éppen Budapesten, magyar nyelven kapható egy kötet, ami húsz híján száz ötletet vonultat fel a témában. Aztán csak reménykedjünk, hogy az ISBN polcait nem fosztják majd le az újkeletű Horvitz-rajongók!