A várakozás életforma – megnyitóbeszéd

Megnyitóbeszéd Tasnádi József kiállításához

Mélyi József

A galériatér a fókuszált figyelem helye. Kevesen lépik meg azt, hogy csak egyetlen tárgyat - vagy egy tárgyegyüttest - tesznek bele ebbe a kitüntetett helyzetbe, kihagyván az összes többi értelmezésre váró munka megmutatásának lehetőségét. Tasnádi József egyetlen nagy tárgyat - tárgyegyüttest - helyezett el a Platán Galériában megnyílt kiállításában: egy csónakot, amelybe - mintegy mackósajt-fraktál - egy másik, formára szakasztott ugyanolyan apró csónak feszül. Falszöveg és összefüggések keresésére sarkalló egyéb más műtárgy híján az interpretáció szinte teljesen szabad. A lehetséges értelmezések közül álljon itt most egy, hivatalosan a legelső, Mélyi Józsefé.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Régebben, amikor még én is kiállításokat rendeztem nem messze innét, az Andrássy út következő sarkán, odafelé gyalogolva sokat gondolkoztam azon, hogy lehetséges-e egyáltalán képzőművészeti alkotásokat bemutatni egy üvegfalú térben. Fizikailag persze semmi akadálya, de a feltárulás, megmutatkozás, titok szakrális fogalmainak így elvész az értelme. Amikor a múzeumok még templomok mintájára épültek, nem volt véletlen, hogy ugyanolyan előterük is volt, mint a régi, ókori görög, vagy középkori templomoknak: a néző számára egy előtéren át bejutva vált láthatóvá a szent kerület egy része. Mikor régen idáig jutottam a gondolkodásban, mindig eszembe jutott Duchamp és a Nagy Üveg, és annak átlátszósága, a képzőművészet általános deszakralizálódása, és mire magamban sikerült helyesen kimondanom ezt a szót, már észrevétlenül meg is tettem a Lengyel Intézettől a Goethe Intézetig tartó utat – a munkahelyen már nem lehet elméleti kérdéseken rágódni.

Tasnádi József műve a kirakaton keresztül is látszik, aki például meg akarja dönteni az egy nap alatt megtekintett budapesti galériák rekordját, az itt szerencsésnek érezheti magát, csak bepillant, húz egy vonalat a statisztikába, már rohan is tovább: ezt is láttam. A Platán Galéria azonban csalóka hely. Mert mégsem lehet mindent látni. Nem látom kintről a csónak másik oldalát, nem látom van-e még a belsejében valami, ami megmagyarázza ezt az egészet, egy kis lego-figura, egy felirat valahol, egy jel, valami, amitől minden világossá és egy másik statisztikában, az érthető rovatban kipipálhatóvá válik. Tasnádi művén nincs további szembetűnő jel, belépve is csak az látszik, ami kintről. A csónakban kis csónak. Lebeg. A kis makettben ugyanúgy, mint a használható nagy tárgyban: evezők. Világba vetett, használatba vehető, mégis a használatból kivont tárgy. A döntő momentum talán az lehet, amikor rájövök, hogy bent vagyok. Amikor tudatosul a helyzet különlegessége, tulajdonképpen: kínossága. Itt állok egy térben, előttem egy valódi tárgy, valódi, vízre bocsátható csónakkal, benne ügyesen kifeszítve egy szépen megformált kis makettcsónak. Muszáj nézni, muszáj valamit gondolni. Egy többszörös abszurdum. Hiszen ha már galéria, miért nem festette meg: egy üres csónak a parton, érdekes szimbólum, sokan készítettek már hasonlót. Miért nem készített szobrot, mondjuk egy figurával? Vagy ez is szobor lenne? Miért nem készített legalább egy unalmas videót? Csupa kihagyott lehetőség. Egy installáció, néhány elemből, valaminek kell benne lennie.

Ebbe a csónakba nem lehet beleülni. Ha megpróbálnám, nem sikerülhetne, nem lenne hozzá ülőhelyem. És a csónak magától megy. Magától áll. A szépen megformált kis csónak lenne maga az evezős, a mindent mozgásba lendítő figura? Önmagát mozgatja ez a kis szerkezet? De hát az is áll. Mint egy játékszer, olyan, abba már nem lehet beleülni, csak ha annyira kicsi lennék, mint egy legofigura. Kintről látnak, ahogy nézem a csónakot. Azt hiszik, enyém a csónak. Rossz helyre eveztem. Partra vettettem. Itt állok. Itt áll minden a galéria terében, megközelíthetetlenül. Vagy az is lehet, hogy már közelítettem. Mozgást vizionáltam, magamban dimenziókat változtattam, történeteket találtam ki, lehetőségeket mérlegeltem. Cselekvéseket szimuláltam, gondolatban. Metaforákban gondolkodtam. A térbeli képet filozofikus felvetésnek tekintettem. Belevetítettem egy képbe magam és mások életét. Az agyamba folyamatosan betörnek a képek, nem tudok mást tenni, a csónakra mint egy háttérre vetítem rá saját életemet. Most éppen két napja egy művészettörténészre, a barátomra, egykori legjobb tanáromra, Széphelyi F. Györgyre gondolok, meghalt. A csónak így Kháron ladikja lesz a fejemben, mintha üveg mögül nézném, ahogy távolodik. A csónakban a csónak halál-metafora lesz, egy ismeretlen költemény egyik sora. És az is eszembe jut, hogy én még szabadon járok az időben és térben, gondolatban ide-oda ugrok. Eszembe juthat Szentkuthy Miklós könyve, Az egyetlen metafora felé. Leveszem a polcról, keresgélek benne. Persze minden benne van abban is, ami az élethez kell, azt írja:

„S a harmadik tárgy: a koporsó. Milyen karcsú, arányos, elegáns és diszkrét, amint a fej fele mind magasabbra emelkedik az éle s mind szélesebbek lesznek az oldalai: nem ilyen formákon tanultuk-e a rajzot a gimnázium rajztermében? Ez a forma a halott munkás aktja: s tudom, hogy nem követek el káromlást, ha a fürdőtrikós lányok feszülő és éles testéhez hasonlítom. Ez a koporsó pontos, arányos, mint valami körzővel szerkesztett Vénusz, ez a koporsó „fit”, akár egy yacht vagy nyíl, vagy célnak ígért dárda. Virginitas mortis, mintha ez volna benne.”

Minden egyetlen metafora felé tart, akárhol állunk, akárhová nézünk. A lehetőségek mezőjén átvágva tekinthetjük a formát kiindulópontnak, kiválaszthatunk hozzá hasonlatosat, nőt is akár, kezdhetünk mindent a tekintettel, átsétálhatunk a művészettörténeti értelmezések során, a bonyolult, egymásba dobozolt világok lehetőségein, vagy beleereszkedhetünk a meditáció medencéjébe. Végül mégis minden egymásra másolódik, a modell és a realitás, a játék és a valóság közti határvonal eltűnik, a kép pedig kiélesedik, és ott látszik egy dárdaszerűen kihegyezett életmetafora. Az egész olyan nekem, mint egy üvegkoporsó. Amelyben a művészet él.

A kiállítást megnyitom.

(Mélyi József megnyitószövege, elhangzott 2014. május 15-én a Platán Galériában, Tasnádi József A várakozás életforma című kiállításának megnyitóján.)

 

Tasnádi József
A várakozás életforma

Platán Galéria, 1061 Bp., Andrássy út.32
Megtekinthető: június 5-ig, keddtől péntekig 11.00-19.00 óra között