„... ők felnőnek és ösztönösen fogják érteni, hogy mi a lényeg.”

Interjú Nemes Mártonnal

Joó Julianna

Nemes Márton alkotásaiból nyílt kiállítás 2014. november 29-én a Paksi Képtárban. A bemutatóhoz kapcsolódó Kortársalgó című program apropóján beszélgetett vele Joó Julianna művészetközvetítésről, befogadásról és a közönséggel kapcsolatos gondolatairól.


Kortársalgó a Paksi Képtárban   Fotó: Molnár Gyula - Paksi Képtár

Foglalkoztál már korábban is gyerekekkel?
Volt egy kísérleti időszakom a Képző alatt a székesfehérvári Művészetek Házában, amit fél évig bírtam, utána kiszálltam. Ez nem kimondottan múzeumpedagógia volt, kísérleti foglalkozást tartottam három másik művésszel együtt gyerekeknek. Próbáltunk kitalálni szokatlan feladatokat, gondolkodásra ösztönözni őket. Elég jól ment, de 45 perc után elunták. Úgy voltam vele, hogy pedagógiailag belebuktam ebbe; úgy éreztem, hogy engem ez nem motivál. Aztán a Paksi Képtár következett, ahol ez hagyomány, és most lesz a negyedik ilyen alkalom a Múzeum Éjszakája, a Nagy Rajzolás és Múzeumok Őszi Fesztiválja után.

Egyből igent mondtál a Kortársalgócímű program megtartására?
Ez nem is igazán felkérés volt, hozzátartozik a kiállításhoz, és meg kellett csinálni.

A múzeumpedagógusok adtak-e tanácsokat abban, hogy mit csinálj pontosan a program keretében?
Nem. Itt arról van szó, hogy művészként csináltam egy kiállítást és az volt a „deal”, hogy jó lenne, ha a munkáimmal kapcsolatban tartanék egy olyan programot, amely kicsit közelebb hozza a gyerekeket ahhoz a módszerhez, ahogy én gondolkodom, amit én csinálok.

Kortársalgó a Paksi Képtárban   Fotó: Molnár Gyula - Paksi Képtár

Fontosnak tartod, hogy te beszélj a saját alkotásaidról?
Persze, a művészet szerintem egyfajta kommunikáció. Fontos, hogy a képzőművész szavakkal is tudjon kommunikálni. A legutóbbi foglalkozáson ez jól sült el, tartottam egy kis tárlatvezetést, ahogy kérték, elkezdtem beszélni képről-képre, és a harmadiknál rájöttem arra, hogy milyen unalmas, hogy csak én beszélek. Úgyhogy inkább feltettem kérdéseket: hogy szerintetek ez hogy jött létre, mit gondoltok a képekről? Azt vettem észre, hogy egy pillanat alatt kinyílt az egész társaság, elkezdtek özönleni a kérdések. Próbáltam rávezetni őket arra, hogy az én célom az volt, hogy ők lássanak meg valamit a munkákban, legyen ez egy feldobott labda, vagy bármi más. Záporoztak az asszociációk.
Szerintem pedagógiailag problémás, ha csak áll a tanár, aki a tudást osztja, és arra kérdez rá amit ő elmond, ha nem tudod, akkor buta vagy. Sokkal jobb, ha van egy oda-visszahatás, ha megtanulunk és merünk gondolkodni.

Hogyan kell elképzelni ezt a programot azoknak, akik még nem vettek ilyenen részt?
Először rövid tárlatvezetés, majd közösségi szócsatába átcsapó beszélgetés. Mikor éreztem, hogy kezdenek kifogyni az indigószerű kommentekből akkor rátértünk a feladatra, az alkotótevékenységre. Próbáltam a beszélgetést is úgy terelni, hogy a feladat lényegére koncentráljunk, így már könnyű volt rávezetni őket a foglalkozásra.
Monotípia-szerűen nyomtattunk papírra különféle formákat. Tárgyakat hoztam elő a raktárból, így kitágult a spektrum, hogy mivel lehet nyomot hagyni és hogyan. Normál esetben ez ceruzával történik. Jó volt nézni, hogy vannak olyanok, akik totál egyedül kitalálnak olyan dolgokat, ami nekem eszembe sem jutnak, sajátságosan értelmezik a feladatot.


Nemes Márton: Megfestett festék   Forrás: artlocatorapp.com 

Az alkotás külön foglalkoztatóteremben zajlott?
Nem, itt a kiállításban volt, erre teljesen nyitott a Képtár igazgatója, Prosek Zoltán. Szerintem fontos, hogy a kiállítótérben legyen a foglalkozás, de attól függ, hogy mi a cél. Nekem az a célom a múzeumpedagógiával, hogy az egy lépés távolságot ledöntsem és ezt a templomi teret, a csendet, a szabályrendszert elfelejtsük.
A múzeum az én felfogásomban egy olyan tér, ahová bemész és szórakozol, ez egy buli. Az, hogy a gyerekek ebben a térben azt csinálnak, amit akarnak – nyilván a képeknek ne menjenek neki –, szerintem nagyban hozzájárul ehhez a nyitottsághoz.

Mikor bemutatkoztál a gyerekeknek a program elején, és megtudták, hogy te vagy a művek alkotója, nem érezted azt, hogy megijedtek, meglepődtek?
Nem, egyáltalán nem. Sőt múltkor, miután az igazgató Marcinak szólított, hirtelen, kérdezés nélkül mindenki számára Marci lettem, semmi bácsi, vagy művész. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy kérjen tőlem autogramot, majd láncreakcióként tizenöt percig irkáltam a papírokat. De az is előfordult, hogy ufóként néztek rám: amikor például nem én tartottam a vezetést, hanem a múzeumpedagógus, és odahívott engem, hogy beszéljek a műveimről, akkor ufó voltam, semmilyen szinten nem alakult ki interakció. Ott egy lépés távolságból indultam, behatoló voltam, az teljesen más, mint mikor én egyedül tartom a programot.


Forrás: artlocatorapp.com - VIMEO

Túl vagy az általános iskolásoknak tartott programon, hogy érzed, hogy sikerült?
Számomra reformértékű volt a legutóbbi foglalkozás. Az igazgató is úgy posztolta a Facebookon, hogy rendhagyó, remek volt. Mertek gondolkodni a gyerekek, az egy lépés távolság – „hű, én ezt nem értem”, „mi ez a szar” – teljesen leomlott, és már-már kézzel fogdosták a képeket.

Kortárs művészként fontosnak tartod a gyerekek felé történő művészetközvetítést?
Abszolút. Szerintem ezt általános iskolásoknál, gyerekkorban célszerű elkezdeni. Sokban támogatja a befogadás folyamatát, ha a művész is jelen van az ilyen eseményen. Ha lett volna ez az egész múzeumpedagógia-elgondolás, amikor én voltam általános iskolás, akkor lehet, hogy sokkal előbb felvesznek a Képzőre. Azt hiszem, hogy ezt fiatal korban kell elkezdeni, azok a középiskolások, akik most csöppenek ebbe bele, nekik olyan kényelmetlen ez, furán feszengenek. Sokkal merevebben állnak ehhez, azon gondolkodnak, hogy ez egy feladat, bennük megvan a távolságtartás a múzeumi tértől. Ha gyerekkoruk óta, 7-8 évesen lennének ilyen szituációban, nyilvánosan, tök idegen emberekkel csinálnának hajmeresztő dolgokat, akkor szerintem sokkal nyitottabbak lennének.


Kortársalgó a Paksi Képtárban   Fotó: Molnár Gyula - Paksi Képtár

Tartanál vezetést nyugdíjasoknak is?
Nem, nyugdíjasoknak nem. (Nevet.) Persze, hogy tartanék, de a nyugdíjasok szerintem máshogy állnak ehhez, úgy, mint mikor elmennek Görögországba és programszerűen megnéznek mindent, ez talán nem olyan izgi, nem akkora kihívás.

Szerinted milyen a te generációd viszonya a befogadóval? Jellemző erre a generációra, hogy nyitottabb a közönség felé?
Hogy nyitottabbak lennénk-e, azt nem tudom. Szerintem egy művészre, aki csinál egy kiállítást általánosan igaz, hogy érdekli a befogadókra gyakorolt hatás milyensége, ami feltételez egyfajta nyitottságot. Persze ez személyfüggő. De az biztos, hogy a közösségi médián keresztül (Facebook, Instagram, Twitter stb.) sokkal dinamikusabb, egyszerűbb a közönséggel való érintkezés. Ez lehet a nyitottságunkra is hat.

A Jurányi Inkubátorházban lévő műtermedbe is gyakran érkeznek látogatók: hallgatók a MOME Design-és művészetmenedzsment szakáról illetve az IBS-ről és a Trefort Ágoston Gimnáziumból is jártak már nálad. Ilyenkor milyen a nexus a közönséggel?
Igen, többször jöttek már hallgatók a MOME-ról: benyomorognak a műterembe, én mesélek az alkotásokról, de ez mindig villámlátogatás. Sokszor úgy éreztem, hogy nem alakult ki a beszélgetés, nem mertek kérdezni a hallgatók. Érzek néha közömbösséget, érdektelenséget is. Szerintem az emberek attól félnek, hogy hülyeséget kérdeznek. Ez jellemző Magyarországra, hogy bárhová mész, nem mernek kérdezni. Magamról is tudom, ha elmegyek egy tárlatvezetésre vagy előadásara, akkor köteleznem kell magam arra, hogy feltegyek legalább egy kérdést.


Forrás: artlocatorapp.com - VIMEO

Láttál külföldi múzeumokban követendő jó múzeumpedagógiai példákat?
Múzeumpedagógiával Salzburgban találkoztam először, ott konkrétan azt éreztem, hogy bárcsak nálunk is lenne ilyen: óvodásokat vittek kortárs művészeti múzeumba, ráadásul a legprovokatívabb Jonathan Meese kiállításra – ez Magyarországon kiverné a biztosítékot. Amikor a kiállítótérben nyomatták a kiscsávók a munkákat, akkor tényleg azt gondoltam, hogy ők mire felnőnek ösztönösen fogják érteni, hogy mi a lényeg.
 

1 A kiállításhoz kapcsolódó rendhagyó múzeumi foglalkozáson lehetőség nyílik az alkotóval való személyes találkozásra. A résztvevők betekintést nyerhetnek a művész világába, aki egy kreatív foglalkozás során alkotói módszereit megosztja a kortárs művészet iránt érdeklődőkkel.

 

Megfestett festék
Nemes Márton kiállítása
Helyszín: Paksi Képtár 
Időpont: 2014. 11. 29 - 2015. 02. 22.