Hogyan értelmezi Fridvalszki Márk műveit a St. Euphemia című regény írója? Miben gyökerezhet, ha valaki a haditechnológiában látja meg a szépséget? Sci-fik, ufók, X-akták és a valóság: az F–16-osok. Valamint a gyorsuló idő.

TOTÁLIS MOST

Sirbik Attila jegyzetei és gondolatai Fridvalszki Márk művészete kapcsán


In Archaic Mode (​vegyes technika, installáció), 2016 ​Tapéta​: digit​á​l​is kollázs, digitális nyomat, 3.8x11,8m ​Panelek​: digitális grafika, UV nyomat, dibond, 3x 100x100cm ​Hang​: ​kisajátítás, Klaus Schulze Timewind, 1975 (Brain) 59:13 © Tomáš Souček   Forrás: Fridvalszki Márk jóvoltából

„Ahhoz, hogy igazán közel tudjunk férkőzni Fridvalszki alkotásaihoz, valamint azok katonai-technikai, hatalomstruktúrákat mozgató dimenzióihoz, lehetséges, hogy szükségünk van valamiféle személyes tapasztalatra, akár egy traumatikus élményre, vagy legalább a traumáról való tudás traumájára. Szerencsétlen szófordulat lenne, ha azt mondanám: nekem volt szerencsém mindezekhez – de mégis – háborús hátországban nőttem föl, Szerbiában, aztán később szöknöm kellett a katonai behívó(k) elől (jött több is, folyamatosan), még középiskolás fejjel Szabadkáról egészen Pécsig, ahol aztán ’99-ben megéltem a NATO-bombázásokat. Hogyhogy megéltem? Pécsett? Az F–16-osok – vagy éppen az az F–117-es lopakodó is, amit Szerbiában egy magyar kiskatona lőtt ki – Taszárról szálltak fel, és ha tiszta volt az ég, akkor a Pécs környéki borvidéken, ahova az osztálytársakkal jártunk ki borozni – még látni is lehetett őket. Hallani pedig egészen biztosan. Számomra ez volt az, amit úgy hívok: a traumáról való tudás traumája. Az a szorongó, neurotikus érzés, amikor tudod, jókor jó helyen vagy, viszont mégis, a család, a haverok.
Írtam később prózát, ami éppen erről szólt, hogy akkor azt ott nem értették, mert „jó itt neked, nem?”, otthon meg a haver az erdőben bujkál, miután kivezénylik őket a később lebombázott kaszárnyából, Koszovó környékén röpködő bombarepeszek között a villódzó, sivító erdőmélyben. Túlélés. Szorongás itt is, ott is. Lesz belőle trauma. Később poszttraumatikus stressz.
Aztán jó néhány év után, a katonaságot is elfelejtve – azt sem sikerült végül megúszni – egy írói ösztöndíjjal Prágában kötöttem ki. Tavaly. Köszönhetően – áttételesen – többek között ezeknek az élményeknek is. Fridvalszki pedig éppen ebben az időszakban vett részt, szintén ösztöndíjjal és szintén Prágában, képzőművészként egy rezidenciaprogramban a MeetFactoryben. Itt találkoztunk. Itt találkoztam az ő képzőművészetén keresztül először a másik oldallal. A NATO-bombázók, az F-szériás repülőgépek klausztrofób pilótafülkéjével. Megrázó élmény volt, még ha csak áttételesen is: megtapasztalni ezeket a szorongással teli sötét tereket, a csúcstechnológia csodáit, amiben az ember teljes anonimitásba burkolózva hajt végre, parancsszóra feladatokat. Emlékszem arra is, egészen kiskoromban az Élet és Tudományt járatta a bátyám, azokat nyálaztam még alsóban, és találtam bennük cikket az idegenekről, jóval később pedig megfejelte még ezt az X-akták egy-egy jobban sikerült korabeli része is. Akkor nem úgy mondtam, hogy para volt az élmény, csak megmozdult bennem valamiféle szorongással vegyes félelem, ami később egészen hasonlított a háborútól való kilencvenes évekbeli félelemhez, csak az sokkal kézzelfoghatóbb volt, bejött a szobákba, a magánterekbe, a hétköznapok része lett. A gyerekkori ufós élmények durván háttérbe szorultak. Aztán a Meetben Fridvalszki faltapétáin, kollázsain, Xerox-printjein ez a két élmény összevegyült és mindenféle egymáshoz egészen hasonló szorongás fúzióját köpte ki magából.”
 

/Részlet az esszéből/

Folytatás az Artmagazin 2016/04. számában (52-56. o.)!