A Ploubuter Park nem „egy” topográfiailag körülhatárolható térség, hanem egy „jelenség” terepe, nem olyan, mint az ’51-es körzet , hanem inkább olyan világ feletti, mágikus „helyek” összessége, amelyekre mindenhol rátalálhatunk, de csak az avatott szem előtt tárulnak fel. 
 

A területek közös jellemzője, hogy egy rohamtempóban szaporodó bizarr faj népesíti be őket. Koronczi Endre nemcsak felfigyel ezekre a furcsa, tünékeny képződményekre, amelyek a széllel „szimforizmus”-ban, egyfajta szimbiózisban élnek, hanem begyűjti, megfigyeli őket, miután „természetes” élőhelyükön rájuk talált. Hosszú fejtörés után egy semmihez nem hasonlító nevet is ad a helyek összességének, ez a Ploubuter Park (a Google keresőben ez a név az egyetlen találat!), miközben korunk Darwinjaként úgy tartja vizsgálat alatt az itt folyó különös „fajképződést”, mint egy létező evolúciós jelenséget. A lények gyakori előfordulása nem gyengíti az érdeklődését, nem tartja evidenciának a mindenhol jelenlevésüket, növekvő figyelmet szentel annak a ténynek, hogy csoportosan „kiáradnak” és birtokba veszik az általunk belakott legintimebb helyeket is, könnyűek, légiesek, mégis szinte támadóan bukkannak fel váratlanul, és még halhatatlanok is. A tudományos feltáró, ontológiai elemzés közben megállapítja, hogy ez a rendhagyó „faj” nem létezhet a levegő mozgása nélkül, vagyis a szél élteti, és éppen ezért is különös hasonlatosságot mutat azzal a nehezen meghatározható, eddig szinte megfoghatatlannak elgondolt dologgal, amit léleknek nevezünk. A lélek szimbiózisban él tehát a széllel, ami egyáltalán érzékelhetővé teszi. 

A szél és lélek egyes vallási szövegekben ugyanazzal a szóval fejeződik ki. Nem azonosítják a Mindenhatóval, de az ő jelenlétének, határtalan erejének bizonyítékát látják a szélben, amely adott esetben megtisztít, máskor pusztít, irányától, erősségétől függően. 

„A Lélekről való minden beszédnek bibliai ősképe az »életnek lehelete, melyet Isten a földnek porából formált ember arcába lehelt, miáltal az ember megelevenedett, vagyis élő lélekké lett.«1. Móz. 2,7.A Szentlélek ezt a lelket formálja azáltal, hogy hitet ébreszt bennünk.” 

 

Koronczi nemcsak hogy hosszú éveken keresztül (2008-tól több projekten át) megfigyelte, lefotózta, lefilmezte a korunk szentlelkeinek (Holy Spirits ) elnevezett valamiket, hanem alapos természettudósként rendszerezte is őket élőhelyük, viselkedésük, sőt kielemzett jellemvonásaik szerint is. Mint J. K. Rowling Harry Potter történetében a gonosznak, a kimondhatatlannak, nem tartotta meg közismert elnevezésüket, hanem előfordulási helyük szerint új neveket adott nekik, mint Ventuspiritus Ferus, Captivaspiritus Laboratis, Potestaspiritus… 

A felvilágosodás kori természettudományos munkát idéző, hipotézisből kiinduló rendszerezés nyomán egy kisenciklopédiányi szöveg és illusztráció gyűlt össze. A hatalmas, strukturálisan jól tagolt, áttekinthetően felépített anyagot aztán, mint közhasznú kutatási eredményt egy weboldalon nyilvánossá tette. A faj eredete, az egyedek és a jelenségek megfigyelése, bemutatása, az egyedekkel elvégzett kísérletek, a reprezentációk (kiállítások) és mesterséges kreációk mind-mind külön magyarázatokkal – elméleti megerősítéssel – felkerültek az oldalakra. 

Ha a szövegektől elszakadunk és vizualizáljuk mindezt valahol a világhálón, a gépünk monitorja előtt, vagy itt a kiállítótérben, akkor rájövünk, hogy ez a „park” valójában nem a képzelet szülötte, ahogy sejtettük is, hanem az a hely, ahol élünk, a művész által belakott helyek (Budapest, a horvát tenger szigete, Krapanj, Finnország stb.…). Az egyedek pedig szintén léteznek, saját kitaszított teremtményeink, szél hajtotta, üres műanyag bevásárlószatyrok. 

Puszta létükben nélkülöznek minden fennköltséget, sőt meglehetősen profának, ráadásul feleslegesek. 

Akár értetlenül is fogadhatnánk, hogy Koronczi ezeket a kiürült, tartalmukat vesztett, szél hajtotta, bolyongó zacskókat éppen a szentlelkekhez látja hasonlóknak, ami nemcsak anakronizmus, hanem szinte blaszfémia. Nem kell azonban hosszan magyarázni, hiszen ha itt végignézzük a fotókat, a megépített (open air) objekteket, a filmeket, vagy az előző kiállítási enteriőröket – különösen a Kiscelli Templomtér „szent” miliőjében készülteket –, azonnal megértjük, hogy egyik sem igaz.

Az alkotó szándéka szerint ez a több száz – a művész szándéka ellenére –, „festőien szép, csodálatos, gyönyörködtetően költői” kép, ami a dokumentumkollekcióban együtt van, valójában egy torz grimasz a sorsnak, a világnak; csüggedt, fanyaran ironikus, sőt önironikus panoráma kívánt lenni. Hogy ez miért is nem sikerült, az talán annak a hatalmas mennyiségű munkának, energiának, „lelkesedésnek” köszönhető, amit Koronczi „beletett” a művekbe. 

Ha ezen a ponton visszatérnénk a művészeti közegbe, s annak meghatározási rendszerében akarnánk elhelyezni ezeket a feleslegessé vált műanyag tárgyakat felhasználó műveket, könnyű lenne rátenni őket egy sima, trendi, main stream hullámra, és a kortárs designban használt upcycling (újrahasznosítás által magasabb értéket nyert) címkével ellátva útra bocsátani. Merthogy korunk első számú design ideája is komoly filozófiai alappal indul, sőt használható végtermékeket alkot. Ha azonban olyan kliséket gondolnánk el, mint hogy „a képzőművészet ott kezdődik, ahol a gyakorlati hasznosság végződik”, akkor a művészet, a vallás, a filozófia, a természettudomány, társadalomtudományok (a politika) nem kerülhetne egy sorba. Ha, tegyük fel, nem aktuális sémákban gondolkodnánk, akkor a kultúra (a művészet) valódi helyén, fontos területként ott foglalna helyet mindezek mellett. (Minthogy a művész titkos vágya ez, és a címbeli felsorolás három pontjának is ez az értelmezése.) 

 

Amikor magam számára megerősítésre vágyva, néhány (szerintem) idevágó fogalmat beírtam a keresőbe, meglepő fordulattal – egy 1925-ös spanyol írás 1944-es magyar fordításában – José Ortega y Gasset egzisztencialista filozófus szövegeiben találtam magam: „Amikor a magunk vitális szférájában járunk, úgy érezzük, hogy ez valami határtalan, fékezhetetlen, veszélyes és nehéz dolog. És másfelől, ha a gyermek vagy a primitív festő világára hajolunk, azt kicsiny, egészen zárt és áttekinthető körnek látjuk, a tárgyak és változatok mérsékelt készletével. Az imaginárius élet, amit e kontemplációban időzve láttunk, könnyed játéknak tűnik előttük, amely pillanatnyilag megszabadít bennünket saját nyomasztó és problematikus exisztenciánktól.”

S hogy ez mit is erősít meg? Azt a feltevést, hogy Koronczi Endre évek óta tartó kutató munkája éppen egy örömteli vizsgálódás, miközben ez a valóságos jelenségnek nagyon is ellentmond, hiszen olyasvalami(ke)t figyelünk meg hosszan a művész szemén keresztül, ami(ke)t legszívesebben észre sem vennénk. Kényelmesebb lenne nem foglalkozni velük, átnézni, átlépni rajtuk, megszokni, hogy vannak. Koronczi ehelyett valami különösre lett figyelmes a mindennapiban: felállított egy elméletet, megküzdött a gyűjtéssel, a rendszerezéssel, a struktúrába helyezéssel, szavakba foglalással, mindazért, hogy szembenézzen ezzel a jelentéktelennek tűnő valamivel – aminek jelenlegi léte adott, további léte problematikus –, elgondolkodjon rajta, és végül olyasvalamit közöljön, ami ennek a hatalmas munkahalmaznak az elvégzése után sem válik egyértelművé. Lebegő kérdés marad.

 

A jegyzeteimben hosszan, makacsul megtartottam a bejegyzést: „Maurice Merleau-Ponty idézet, a Látható és láthatatlan című írásából”. Végül ez a hiányzó idézet lett a saját üres zacskóm, ami szélcsendesen, erőtlenül kihullott a szövegből (ez a könyvben A látható és a természet fejezet, A reflexió és a kérdezés című alfejezete, melyben nagy szerepet kap az Észlelési hit, és ami a 14–64. oldalig tart). Ehelyett a kiállításon látható egy film, aminek tulajdonképpen ugyanaz a – több tudományos területet átívelő – probléma áll a fókuszában. A megfigyelés és a megfigyelő viszonyának fizikai összefüggéseiről szól. A humán faktorról, ha tetszik, amit a tudomány is gyakran, szívesen „lapoz át”, és amit Koronczi Endre azzal a filmmel mesél el, amelyben kitűzött feladatként, egy szélcsendes időszakban egy székkel együtt, a nem rárögzített zacskót leesés nélkül viszi át egy tisztás egyik szélétől a másikig. Tarkovszkij Nosztalgia című filmjében hasonlóan nagy koncentrációt kívánó, meditációs történet zajlik, amint egy égő gyertyát visz át a szereplő egy bizonyos olaszországi, használaton kívüli fürdőmedencén, úgy, hogy ne aludjon el a gyertya. A döbbenetes analógia, hogy mindkét tevékenység a harmadik próbálkozásra sikerül, és másodpercre megegyező idő alatt.

 

És a záró idézetet mégis a már citált Ortega írásból választottam: „Szükséges, hogy minden pillanatban világosan álljunk önmagunk előtt, vajon valóban hisszük-e, amiről azt gyanítjuk, hogy hisszük; vajon az erkölcsi eszmény, amit »hivatalosan« elfogadunk, tényleg érdekli-e, felébreszti-e személyiségünk legmélyebb energiáit! Belső helyzetünk ez állandó tisztázásával automatikusan kiválasztást hajtanánk végre a kultúrában, és kirekesztenénk belőle minden olyan formát, amely az élettel nem egyeztethető, amely utópisztikus és képmutatásra vezet. Másfelől a kultúra sem jutna egyre távolabb az élettől, amely létrehozta és nem merevedne meg kísérteties messzeségben. Így történt, hogy a történelem drámájának bizonyos fázisaiban, amikor az embernek, hogy a katasztrófától megmeneküljön: minden erejére szüksége volt, s legkivált azokra, amelyeket a transzcendentális értékekben, vagyis a kultúrában való hit táplált és élesztett… 1925.”

 

Muladi Brigitta