Monique L.

Szépfalvi Ágnes és a szerzőiség kérdése a FERiben

Egy 8. kerületi nonprofit galéria, az Oltai Kata által alapított FERi legutóbbi kiállítása újabb női történetet elevenít fel.

A FERiben október 21. – november 21-ig látható a FERi szereti – Monique L. című kiállítás.

A FERi szereti egy informális sorozat, a galéria valamennyi évadát átszövi. Olyan munkát, sorozatot mutat be, mely elkerülte eddig a specifikusan női szempontból való bemutatást, és fontosnak tartjuk, hogy a művészettörténeti köztudatba visszaemeljük, gazdagítva az értelmezési horizontot.

Úgy alakult, hogy ebben a sorozatban legtöbbet az ún. középgenerációból szerepelnek alkotók, akik számára az adott munka születésekor nem állt készen a közeg, hogy munkájukat speciálisan nőiként vagy a szcénának szánt női szempontú kritikaként értelmezzék. Az azóta eltelt tíz vagy olykor húsz év azonban meghozta és lehetővé tette azokat a szempontrendszereket, melyekkel ezeket a munkáikat más fénytörésből láttathatják. És látják immár saját maguk is.

A FERi új kiállítása egy 1996-ban létrehozott alteregóról szól, melyet a ma Agnes von Urayként, akkor Szépfalvi Ágnesként alkotó fiatal festőnő teremtett meg, akkori férjével és alkotótársával, Nemes Csaba festőművésszel és Szoboszlai János művészettörténésszel.

A szerzőiség kérdése hatalmas és izgalmas vitákat generált a huszadik században, speciálisan női alkotók álnév vagy alteregó mögé sokfajta előjellel bújtak, más irányokba fordítva kritikájukat. Legtöbbször védelmül szolgált a feminista kritika, a speciálisan női beszédmód vagy adott esetben a nőnemű beszélő iránt kevéssé fogékony vagy egyenesen ellenszenves közeggel szemben.

Szépfalvi Ágnes 29 éves volt, elvégezve a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakát, joggal érezhette volna, hogy saját nevén alkot kizárólag. Nemcsak a diploma után szült két gyermeke, az így kihagyott évek vagy a figurális festészettel szembeni érdektelenség a kilencvenes évek közepén okozott benne félelmet, hanem a saját, önálló jogán való kilépés is. Monique L. megszületett, a rejtélyes, franciás hangzású névhez egy fiktív, ám valós elemeket tartalmazó életrajz társult, mely bemutatta a magát „diplomatafeleségként” aposztrofáló fiatal művészt. Szépfalvi felvette a „hobbi tevékenységet” végző „feleség” szerepét. Megannyi visszatérő, szimbolikus szerep egyesült Monique L.-ben, aki tizenegy festménnyel, önálló kiállítással mutatkozott be a budapesti Francia Intézetben, mely ekkor meghatározó szereplője volt a képzőművészeti közegnek.

Monique L. felveti, hogy értelmezhetjük-e a három szereplő kollaboratív projektjének, valamint hozzáad ahhoz a recepciótörténethez, mely Nemes Csaba és Szépfalvi Ágnes egyidőben kezdődő közös storyboard-munkáiról szól, illetve akár Szépfalvi Ágnes Agnes von Uray névváltásához is.

A kiállítás rekonstruálja a Francia Intézetben bemutatott anyagot, feleleveníti az akkori szereplők emlékeit, az anyag némi utóéletét és egy videóban Agnes von Uray mai szempontjait saját, egykori alteregójához.

(Oltai Kata)

1. félbevágott portré 1995 o.v.90x120cm

Monique L.: Félbevágott portré, 1995, olaj, vászon, 90 x 120 cm

Agnes von Uray – a kiállításon videó formájában látható – visszaemlékezése:

1990 májusában léptem ki az egyetem kapuján – 6 egyetemi és 4 szakgimnáziumi év után, amelyek alatt végig festészetet tanultam – nagy hassal. Két hét múlva megszületett az első lányom. Nemes Csaba volt a férjem, akivel mindezt a 10 tanulmányi évet együtt jártuk végig, együtt nőttünk bele a művészeti szcénába.

Sokként ért a tény, hogy míg addig moziba, kiállításokra, barátokkal együtt jártunk, együtt gondolkodtunk – hirtelen karanténba kerültem. Minden 24 óra arról szólt, hogy ellátok egy babát, örülök, ha aludni van időm, nemhogy fennkölt eszmékkel foglalkozzam.

Ehhez jött, hogy egy kis ipartelepi családi ház még kissebb tetőterében laktunk. Az én családomnál.

Mivel én festésben és rajzban voltam igazán jó, ez volt az erősségem, itt csak rajzolni tudtam. A gyerekekről születtek rajzok, amit nem tekintett senki – én magam sem – művészetnek. Maximum tanulmányrajznak.

A tíz évi tanulmányi utamat többszörösen nehezített pályán tettem meg. Először is: a figurális és színes akkoriban ciki volt. Avantgárd kompozíciók és homokszínű flekkek, később pedig konceptualitás és mindenféle kísérleti elemek voltak menők. Én viszont portréban voltam jó. Az hab volt a tortán, mikor elkezdték hangoztatni (és milyen hévvel!), hogy a festészet halott.

A másik a női mivoltom. Bizony sok tanárnak ez elfogadhatatlan volt. A „na látják, ebből nem lesz festő soha” mondatot a férfikar gúnyos röhögése kísérte. Egyedüli nő voltam a csoportban. De más nő kortársaimat is meg lehet kérdezni, hogy milyen lenyomások, sallerek érték őket. Volt egy másik tanár, aki még a kilencvenes évek elején is harsányan hangoztatta, hogy minek nőket felvenni a festő szakra, szülnek és utána eltűnnek. Otthon is voltak ilyen hangok, egy nőnek más lehetőségei vannak, mint egy férfinak. A külföld már nem így gondolkozott, de akkor még Bécsig elmenni is nagy fegyvertény volt. Erasmus és utazás sehol, még a láthatáron se. Ezek mind hozzáadódtak az egyszerű, praktikus korlátokhoz.

Így amikor 1994-ben, családom segítségével egy jóval nagyobb lakásba költöztünk, ahol lett helyem festeni – és a gyerekek is aludtak délután (!!!) –, azonnal ecsetet ragadtam, de nem tudtam hol kezdjem. Ekkor jött Csaba pedagógiai ötlete, hogyan oldható egy ilyen megfagyott szituáció – játsszak el valaki mást. Bújjak álruhába. Ehhez még megfestendő témákat is adott. Aki alkotó, az tudja, hogy sokszor egy felkérés, egy meghatározott feladat milyen jól tud jönni. Elindulsz valamerre, aztán nagyon hamar megtalálod a saját hangod.

Így lett. Elkezdtem festeni a Ku-Kluksz-Klánt, a Rózsamáriát stb. És ahogy elkezdtem festeni, jöttek a saját ötletek. Az oroszlán- és nőalakos sorozat ezekkel a Monique-képekkel egyidőben született, sőt hamarabb került közönség elé egy évvel! Tehát 1994 májusában költöztem nagyobb lakásba, és egy évre rá letettem a debütáló szóló kiállításomat. Majd 1996-ban a Liget galériában a Scholl testvéreket és az Illárium galériában a Barátnőket. Így ma visszagondolva elképesztő, hogy mindezt a délutáni gyerekalvások alatt készítettem! Pedig dolgoztam is mellette, Csabával kirakatokat rendeztünk a bátyám divatcégénél, meg időnként filmgyári díszletekbe is besegítettem. Ma nem lenne ennyi erőm.

A képek tehát, amiket itt látnak, a hordozó rakéta szerepét töltötték be. A festés gond nélküli örömét, agyalás nélkül. Az agyalás egyébként szerintem a jó kép halála.

10 éve volt egy másik alkotói válságom, más okoknál fogva. Akkor az a mondat szabadított fel, hogy fessek rossz képeket. Ezt egy terapeutától hallottam. Hálás vagyok érte 

Hozzáteszem, hogy 1998-ban, 2 év múlva Szépfalvi Ágnesként van szóló kiállításom ugyanott, a Francia Intézetben, ahol Monique-nak 1996-ban. Erre a kiállításra Szőke Katus (ő írta egyébként Monique CV-jét, mert francia szakos volt) elkísér két női kurátort. Az egyik, a szerb nő felkiált: „Úristen, maga milyen magányos!”. Nem is értettem, miről beszél. Ma már tudom. Ekkor válogattak be az After the Wall kiállításra, a Stockholmi Moderna Museet-be, ahonnan felível a pályám.

Ez a Stockholmi kiállítás a kelet európai művészet nagy átfogó kiállítása volt 9 évvel a berlini fal lebontása után. Előadások sora volt rászervezve. Ahogy ültem ott a nagy előadótermekben és hallgattam azt a sok férfi művészt Kelet-Európából, az ő nehezített pályájukat a nyugati kollégáikkal összehasonlítva, egyszer csak elmosolyodtam. Pont azokat sorolták, amit én is el tudok mondani arról, hogy milyen nőként létezni és művésznek lenni. Milyenek azok a helyzetek, amikor a másik a születési előnye folytán lekezelő, felsőbbrendű, arrogáns, fontoskodó, leereszkedő hangnemben beszél vagy cselekszik veled szemben. Gondolom, másoknak is volt ilyen tapasztalata.

Ehhez jut eszembe, pár éve hallottam egy amerikás magyartól, amikor a megkapaszkodása alatt átélt nehézségeiről mesélt: „Nem szült anyám kisebbségnek!” Ez volt az ő életfelfogása. Eltátottam a szám. Újdonságnak hatott!

4. lélegzetvétel 1996. o.v. 31x30cm

Monique L.: Lélegzetvétel, 1996, olaj, vászon, 31 x 30 cm


Nemes Csaba visszaemlékezése a Monique L.-projektre:

A 90-es évek elsősorban a neokonceptuális művekről, az installáció és a videó műfajáról szóltak, és kevésbé a festészetről. Ugyancsak fontos az akkoriban egyre inkább teret nyerő nőművészet és a különböző kollaborációk csoportokban vagy párban (pl.: Újlak Csoport, Helyettes szomjazók, Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor, Nemes Csaba és Veress Zsolt stb).

Szépfalvi Ágival közös gyerekeink, Anna és Nina rögtön a tanulmányaink után születtek, a ma megszokotthoz képest hamar lettünk szülők, az összes ezzel járó gonddal és elfoglaltsággal. A 90-es évek közepén, mikor a gyerekek nagyobbak lettek, Ági vissza akart térni a festéshez. Sokat beszélgettünk arról, mit lehetne tenni, hogyan lehetne folytatni a főiskola után „kényszerűen” megszakított munkát. Úgy érezte, hogy korábbi képeinek világától már eltávolodott, szeretett volna valami újba fogni, de kérdés volt, hogy mibe. Másrészt nehéz volt a szakma látókörébe kerülni. Áginak hiányzott a festés, de a kiállításokon való ácsorgáshoz, „pofavizithez” nem volt túl sok kedve, inkább riasztották a „nyomulások”, úgy érezte, legjobb lenne ezektől megszabadulni és csak a festéssel foglalkozni.

Ekkor támadt az a javaslatom, hogy mi lenne, ha egy közös projekt keretében létrehoznánk egy kitalált figurát, akinek az inkognitója mögé rejtőzve dolgozhatna, megszabadulva a múltbeli súlyoktól és jelenbeli kényszerektől. Ötletelni kezdtünk és kirajzolódott egy női figura, aki tehetséges festő, de nem akar feltétlenül az intézményrendszerbe illeszkedni: ő lett Monique L., a francia festőnő, aki férjével átmenetileg Magyarországon tartózkodik és a saját kedvére fest. Izgalmasnak tűnt a kihívás, így belevágtunk a munkába. Ági festette a képeket, és én szállítottam hozzá az ötleteket. Úgy gondoltuk, hogy mindketten azt rakjuk bele, ami az erősségünk, Ági az akkoriban kicsit lenézett festés praxisát élesztette fel, én pedig a konceptuális megközelítést és a „team”-munka dinamikáját hoztam be. Médiaképeket válogattam, igyekeztem véletlenszerű, egymástól jelentősen eltérő témákat keresni, amelyek a festmények kiindulópontjaként szolgáltak. Elsősorban olyan fotókra esett a választásom, melyek valahogyan „hibásak” voltak, de legalábbis eltérőek, titokzatosabbak a napi átlaghoz képest. A főiskola évei alatt járt hozzánk néhány külföldi hallgató, és mindig meg voltunk döbbenve, hogy mennyire más észjárással festenek. Mivel akkoriban Nyugaton háttérbe szorult az akadémikus oktatás, érezhető volt, hogy máshogy formálják a figurát és a teret. Inkább „elmesélős” képek voltak, ábrázolásmódjukból hiányzott mindenfajta klasszikus rutin. Volt valami bájos bennük, és mi is ilyen festményeket vízionáltunk magunknak. A munka során a festői megoldásokat is megvitattuk, és nagyon élveztük a közös gondolkodást. (Nemsokára megszülettek a szintén közös storyboardok, amelyekben az együttműködésünk még jobban ki tudott bontakozni.) Ági egyre felszabadultabbá vált, és ez a fesztelenség a képeken is átjött. Párhuzamosan a saját festményeiben is magára talált (1995-ben egy önálló kiállítása volt a Stúdió Galériában ahol az „oroszlános” képeket mutatta be,  amit a szakma elég jól fogadott, és 1998-ban, 33 évesen önálló kiállítást rendezhetett a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban a „menyasszonyos” képeiből. Egyre világosabbá vált, hogy a francia festőnő alakja leginkább arra volt jó, hogy felfedezze festői énjét és további útját kijelölje.

Amikor elkészült pár Monique-festmény, felmerült, hogy azokat be is lehetne vezetni a képzőművészeti közegbe. Monique kiléphetne az ismeretlenségből a valóságba, és kihasználva hogy a szcéna mindig éhes az újdonságra, elfoglalhatná méltó helyét. Megkerestük Szoboszlai Jánost, gyerekkori jó barátomat, és beavattuk a titkunkba. Nagyon lelkes volt, és onnantól ő is csatlakozott a duónkhoz. Ötleteltünk kiállításokon, cikkeken, azon gondolkoztunk, hogyan lehetne az infómorzsákat elhinteni az ismeretlen tehetséges festőnőről. Megalkottuk a fedősztorit: János egy alkalommal véletlenül megismeri a francia diplomatafeleséget Monique L.-t (imádtuk a francia filmeket!), akinek képeit látva megpróbálja rávenni, hogy állítsa ki azokat. Monique eleinte vonakodik, de végül kötélnek áll azzal a feltétellel, hogy nem kell felfednie inkognitóját. Kitaláltunk Monique-nak egy fake cv-t, készítettünk portfóliót, és megkerestük a Francia Intézetet, hogy mit szólnának egy kiállításhoz. Az igazgatónak nagyon tetszett az ötlet, és hamarosan megnyílt Monique első magyarországi tárlata.

2. éva és ádám 1997. o.v. 60x40cm

Monique L.: Éva és Ádám, 1997, olaj, vászon, 60 x 40 cm

Szoboszlai János telefoninterjús visszaemlékezése a Monique L. projektre:

A 90-es évek legelején, a rendszerváltás utáni időszakban vagyunk. A művészek szempontjából ez azért érdekes, mert olyan generációról van szó – Nemes Csaba, Szépfalvi Ági meg az Újlak csoport, lehetne folytatni –, akik tényleg légüres térbe kerültek. A korábbi intézményi kötődések miatt a náluk idősebb generációk voltak jobban beágyazva, és itt nemcsak az új szenzibilitásra gondolok, hanem gyakorlatilag szinte mindenkire, aki a 80-as években labdába rúgott. Ezekkel a fiatalokkal viszont intézményi, kurátori szempontból viszonylag kevesen foglalkoztak. Ez fontos adalék Szépfalvi Ági indulásához, tudniillik, hogy a rendszerváltás utáni társadalom az a típusú kapitalizmus, ahol megszűnnek azok az ellátórendszerek, amelyek korábban voltak. Kérdés, hogy a képzőművészeti tevékenység akkor kinek, miért és hova szól, és miből lehet finanszírozni. Akkor még nincs NKA. Ez nagyon fontos motivációja volt a Monique L.-projektnek.

A másik az, hogy én akkoriban, bár még nem doktoriztam, de olyan kutatást csináltam a művészettörténet szakdolgozatomhoz, ami alapvetően a szerzőiséggel foglalkozott: a szerző meggyengült pozíciója érdekelt, az eredetiség érdekelt, a premodern, modern, posztmodern eredetiség fogalmával foglalkoztam. Egy csomó Borges-t olvastam, meg Paul Austert. Akkor fedeztük fel Paul Austert, a New York trilógiát meg az összes többi Paul Auster-könyvet, ahol nagyon sok szó esik Cervantesről, nagyon sok szó esik a szerzőről. És hát persze az ember Barthes-ot olvas, A szerző halálát, A Music Image Textet akkor sikerült megszereznem… szóval ilyesmikkel is foglalkoztunk.

Ági esetében jött egy ötlet, mi lenne, ha kitalálnánk egy fiktív személyt. Lehetett pályázni a Francia Intézetben rendezendő kiállításokra, és akkor én beadtam egy pályázatot, hogy bemutatok egy ismeretlen festőnőt. Az Intézet igazgatója és a kulturális programok szervezője volt csak beavatva, hiszen úgy adtuk el a szerzőt, mit egy, ha jól emlékszem, francia diplomatafeleséget, aki tulajdonképpen hobbista. Egy tucat műből állt a tárlat a Francia Intézetben, ahol komoly kiállítási program volt még akkoriban, ami aztán később elsorvadt. Csináltunk egy fiktív életrajzot, ami fantasztikus volt, mert ugye úgy kellett összeállítani, hogy olyan referenciák legyenek benne, ami azért félig-meddig hihető, tehát igazi városnevek, igazi intézmények.

Ez cinkosság volt, összeesküvés, és a Francia Intézet is azért ment bele, hogy nézzük meg, milyen reakciók érkeznek, mit szól a kritika. Hogy bizonyos műalkotások, amikhez adunk egy nagyon egyszerű kis kontextust, hogyan értelmezhetőek, mi lesz ebből? Hát persze nem lett semmi, mert nem voltak reakciók.

Később Petrányi Zsolt csinált egy Rejtőzködő című kiállítást az Ernst Múzeumban. Ez volt a második rész, oda is beadtuk a Monique L.-es sorozatot, ő pedig elfogadta az egyik művet (három munka került be – a szerk.). Zsolt valami olyasmit írt hozzá, hogy Monique L., de én adtam be ezt a munkát. Ebből persze a legtöbb ember azt a következtetést vonta le, hogy én festettem. Ez vicces szituációt eredményezett később, amikor Dunaújvárosban voltunk Líviával, Páldi Líviával (az ICA–D intézmény vezetőiként – a szerk.). Emlékszem, egy gyűjtő a fejemre olvasta, hogy mi a fenéről pofázok, hiszen én festő vagyok… És akkor jöttek azzal, hogy „igen, ez olyan, mint a Beke”, művész-kurátor, kurátor-művész (Beke László – a szerk.).

Ez a dolog kontextusa, amit a legelején mondtam, ez a művészet-szociológiai szösszenet, hogy olyan generációról van szó, amelyik légüres térbe került, ezért csinálja majd Nemes Csaba és Veress Zsolt a névcserét, ami nagyon pontosan illusztrálta, hogy mennyire üresek és súlytalanok a brandek. A másik az olvasmányaink meg az én kutatásaim, nekem volt egy affinitásom egy ilyen típusú fiktív játékhoz. A harmadik az Ági indulása, ami kapcsolódik az elsőhöz, hogy milyen reakciók érkezhetnek egy ilyen típusú festészetre. De végül is jó volt, mert dolgozott. Ez az egész mint egy funkcionális dolog annyiban működött, hogy ő dolgozott, csinált műveket és nem bánta utána, ha adott el. És ezt titokban tartottuk, aztán Petrányi Zsolt később, valamikor, amikor az acb-t csináltam (az acb Galériát – a szerk.), akkor kapott el, mert vagy a Csaba, vagy az Ági elszólta magát neki, mert én tartottam a titkot. De ők elszólták magukat, és akkor a Zsolt elkapta a fülemet egy megnyitón, hogy „na, lebuktatok!”.

7. hasraesés 1995. 90x120cm

Monique L.: Hasraesés, 1995, 90 x 120 cm

Bár 1996 90x120cm

Monique L.: Bár, 1996, 90 x 120 cm


Monique L. nevével és műveivel, ha jól emlékszem, egy derkós beszámoló kiállításon találkoztam az Ernst Múzeumban, valamikor a 90-es évek közepén. Mivel akkoriban gyakran jártam fel Ági (Nemes Csabával – aki éppen akkoriban esett túl egy Veress Zsolt művész kollégával történt névcsere pár éves időszakán – közös) műtermébe, ahol mindenféléről beszélgettünk, így nagyon hamar kiderült, hogy ő alkot és állít ki ezen az álnéven. Ha jól emlékszem, a két szál egy rövid ideig párhuzamosan is futott, majd a Monique-szál nagyon gyorsan elhalt.

A keletkezésének így emlékszem az okaira: akkoriban a vezető hazai teoretikusok halottnak, túlhaladottnak vélték a festészetet, főleg annak a figurális, valamit ábrázolni akaró irányzatát. Azonban volt egy generáció (Kósa, Szépfalvi, Szűcs, Wächter), amelyik ennek ellenére nagyon vonzódott ebbe az irányba és néhány konceptualista hatásoktól nem mentes kezdeti művet, műcsoportot maga után hagyva a feje búbjáig el is merült benne. Ági ebben az érában találta ki az unatkozó diplomatafeleség karakterét, aki a budai villa teraszán festegetni kezd, és lám, milyen jól. A lányai születése és az azt követő pár év után ezzel tudott, mert visszakopogtatni a művészeti életbe. 

Amikor húsz évvel később a műtermében választottam egy művet, akkor nagyon megörültem ennek a darabnak az általa felkínáltak közül. Rajongok az ecsetkezeléséért, a témáiért, a színeiért, a spleenért, ami ömlik minden képéből, de itt még adódik hozzá ez a kis plusz adalék is. Arra kértem, hogy a kép hátulját úgy szignózza, hogy mindhárom neve rajta legyen. Ja, igen, mert ő most már nem Szépfalvi Ági, hanem Agnes von Uray, de ez egy következő történet...

(Kozák Gábor műgyűjtő)

5. pénzgyűjtés 1994.o.v.80x60cm

Monique L.: Pénzgyűjtés, 1994, olaj, vászon, 80 x 60 cm

full_004329.jpg
Hibázni szabad, sőt kell!

Uray Ágnes, avagy Agnes von Uray festőművészt Szépfalvi Ágnesként ismeri a szakma és a műértő közönség. Festményei néha zavarba ejtőek, annak ellenére, hogy ismerős világba kalauzolnak bennünket, amikor archetipikus képeket vagy a film, a divat és a reklám kliséit felhasználva a férfi-nő kapcsolatot, vagy egyszerűen csak a női létezést állítják középpontba. A 2010-es év fordulópontot jelentett az életében, aminek hatása műveiben is megmutatkozik. Erről beszélgettünk vele.

full_000408.jpg
Áramlás – A Miskolci Galéria kiállítása kapcsán interjú Szépfalvi Ágnessel

Szépfalvi Ágnes rendszeresen szerepel külföldi kiállításokon, itthon legutóbb a Bartók 32-ben és a Karton Galériában láthattuk munkáit, jelenleg a Miskolci Galériában van tárlata. A müncheni Galerie Christa Burger képviseli, s így a filmes és a festői látásmódot ötvöző életművének alakulását leginkább a műtermében járva követhetjük nyomon. Dacolva a festés és a szavak összeférhetetlenségéről szóló klisével, Szépfalvi Ágnest az alkotófolyamatról, a festészeti gondolkodásmódról, az alkotó ember helyzetéről kérdeztem.

full_005718.png
„A saját szakmádat nem küldöd le az utcasarokra”

A szokatlan helyzetre való tekintettel, amelyben a tavasz ellenére az a legbölcsebb, hogyha kerüljük a népes baráti társasággal együtt töltött időt, és a természetben tett séták mellett saját nappalinkba menekülünk, ezért mi most nem kiállításokat ajánlunk, hanem olyan korábbi Artmagazin-cikkeket, amiknek éppen aktualitása van, vagy egyszerűen: nagyon szeretjük őket.