2020 nagyrészt az online kiállítások éve volt – ha tetszik, ha nem. A legtöbb intézmény kénytelen volt parkolópályára állítani a kőintézmény falai között futó kiállítási programját, hogy online megoldásokat keressen látogatói figyelmének fenntartására. A virtuális kiállításokat lehet szeretni, nem szeretni – azonban idén nem volt más lehetőségünk, mint megbarátkozni velük. Szilágyi Róza Tekla személyes ajánlója, azaz egy személyes megbarátkozás története néhány nemzetközi, pozitív példával.

December 26-án este édesanyám karácsonyi ajándékát fogyasztottuk a még ünnepi vacsoraasztalnál: az e-színház-közvetítésén néztük Mácsai Pál Örkény István életét megelevenítő Azt meséld el, Pista! című egyszemélyesét. A hosszú évek óta futó darab még mindig tökéletesen működik. Dramaturgiája – amely természetesen Örkény fordulatos életéből táplálkozik – még monitoron, a színész által teremtett közös, zárt térben létrejövő atmoszférát hiányolva is megfelelően zakatol. A szöveg süt, ahol sütnie kell, és simogat, amikor szükség van rá. A darabot megelőző percekben az Örkény Színház csapata egy korábbi online előadás kapcsán készített előzetest játszott be és közönségtalálkozót ígért. Az online térben oly gyakori, várhatóan bekövetkező elégedetlenkedést úgy orvosolták, hogy a darab vége után másfél perccel Mácsai Pál már civil ruhában ült a díszletben, és pár szót szólt a nézőkhöz, sőt megválaszolt néhány, a darabbal kapcsolatos, gyakran visszatérő kérdést. A bennem azonnali szimpátiát ébresztő gyors reakció közben elhangzott: az Örkény társulata még akkor is megtart majd havi néhány streamelőadást, amikor a vírushelyzet már megoldódni látszik. Hiszen rájöttek, hogy ha az apparátust már kiépítették, olyan nézőkhöz is eljuthatnak a darabok, akik amúgy nem utaznának Budapestre, hogy a színház jó élménye után hosszú órákat autózzanak hazafelé a sötétben.

Az eset kapcsán gondolkodtam el azon, hogy vajon a szívemhez közel álló kiállítások online pótlása kapcsán miért nem tudok ilyen önfeledten örülni annak, hogy az amúgy a színháznál talán jóval kisebb népszerűségnek örvendő vizuális művészetek most még több nappaliba eljuthatnak. A virtuális kiállítások esetében a képlet talán valamivel összetettebb, mint az online színház esetében. A színházaknál a hozzáértő és az új helyzetet – például, hogy az emberek helyett hideg kameralencsék várnak a nézőtéren – professzionálisan kezelő színészgárda és a megcsappant finanszírozásokat átvészelni képes intézményi stratégia mellett jóformán „csak” az élő közvetítéseket megfelelő minőségben és eleganciával összeállítani képes operatőrcsapatra van szükség. Vagy összetettebb helyzetekben egy, a közvetítést élőben vezénylő szakemberre, aki megfelelő pillanatban a megfelelő kameranézetet választja ki annak érdekében, hogy a szinte tévés minőségűre átfordított színházi darabok ízléses formában váljanak streammé. Ha ezek fennállnak, a színház esetében a minőségi darabok és performanszok kamerán közvetítve sem veszítenek – ha igen, akkor sem sokat – élményértékükből. A színház időbelisége viszont jelentős előnyt kovácsol a művészeti ágnak a streamelés nemzetközi versenyében – gondoljunk csak arra, hogy egy jó e-színház könnyedén felveheti a versenyt a 2020-ban kanapéinkon oly gyakori Netflix- vagy éppen HBO-maratonokkal.

Ezzel szemben a vizuális művészetek esetében állóképekről beszélünk – olyan állóképekről, amelyek bemutatását nagyobb mértékben befolyásolja az online kiállítás technikai háttere, minősége, stílusa – na meg a kiállítás mellé esetlegesen felhúzott edukációs anyag színvonala, már ha éppen olyan kiállítást nézünk, ahol van ilyen. Nem mindegy, hogy – Google Street View-hoz hasonló módon – a szervező intézmény valós terét megidéző online térben kurzorral „csupán” elgyalogolhatunk a kiállított képek mellett, azokat esetlegesen nagyobban vagy külön ablakban megnyitva jobban csodálhatjuk, vagy éppen egy adott intézmény honlapján a több százezer, jó felbontású reprodukció között kattintgatva böngészhetjük végig a múzeum gyűjteményét. 

Hogy miért nem mindegy? Azért, mert a kiállításokról megőrzött emlékeink sem csupán egy-egy mű ránk gyakorolt hatásából állnak – emlékszünk a felépített vagy éppen hiányolt narratívára, a megvilágítás minőségére, a tömegre, a falszövegek stílusára; éppen ezek a tényezők egészítik ki a művek úgynevezett auráját.

A kiállítások személyes meglátogatása nem csak azért sajátos, mert a művek élőben történő megtekintése – ahogyan azt John Berger is írta – lehetővé teszi az adott mű aurájának megismerését. A múzeumban töltött idő a képzőművészetnek dedikált idő. Idén otthonról végezni bármit egyet jelent a folyamatosan csörgő telefonnal, pittyegő e-mailekkel, felforró vízzel, éppen lejáró mosógéppel – legalábbis legtöbbünknek, hiszen azáltal, hogy a munka és a magánélet egy térben zajlik, egyre nehezebben koncentrálunk egy-egy adott feladatra. Még nehezebben szakítunk időt valamire, ami kizárólagos figyelmünket igényli és semmit nem pipál ki a napi tennivalóink listájából – írom ezt anélkül, hogy szándékosan szürke képet festenék az idei évről.

Egész évben kerestem a kifogásokat, hogy azon kívül, hogy gyorsan végigkattintom őket – mert persze a kíváncsiságom az ellenkezésem mellett is dolgozott –, miért ne szálljak be az online képzőművészeti kiállítások rajongóinak táborába. A művészetekben annyira vágyott emberi hangot, véleményt, látásmódot, kritikát, jelenlétet online is közvetíteni képes színházélmény kapcsán azonban elgondolkodtam: ha már tényleg nem járhatunk múzeumba és kiállítótérbe, több régóta várt kiállítás elhalasztódott, talán nem jobb mégis valamennyire kapcsolatban maradni a művészettel, szemet hunyva néhány kritikus pont felett, mint teljes mértékben kiiktatni a rutinunkból az örömet okozó képzőművészeti élményeket? Hát de.

Íme az online kiállítások 2020-as fontosságába belenyugvó rövid ajánlóm néhány projektről, amik jelenleg is láthatóak. Ugyanitt: mi lenne, hogyha az online programok esetében megfeledkeznénk a kiállítások nyitvatartásáról? Az erőltetett szezonalitásról? Nincs annál lehangolóbb, mint amikor az ember beleszeret egy kiállításkoncepcióba, alig várja, hogy betöltsön a tárlat, majd megjelenik az üzenet: a kiállítás bezárt.

A genti múzeum 2020 elején régóta várt és jól beharangozott Van Eyck-kiállítást nyitott volna. A megnyitó időpontjáig a legtöbb jegy el is kelt, azonban a vírusnak köszönhetően a tárlat nem nyílhatott meg. Az intézmény csapata úgy döntött, a várva várt eseményt nem halasztja feleslegesen soká – a kiállítás online verziója csakhamar meg is nyitott, mégpedig két formában: egyik a felnőtt-, míg másik a gyereklátogatókra fókuszál. A Van Eyck: An Optical Revolution (Van Eyck: Egy optikai forradalom) című kiállítás itt tekinthető meg, ingyenesen.

A kiállításon szerepelt volna a frissen felújított genti oltár – azoknak, akiket ez a téma kifejezetten érdekel, ajánlom a honlapot, ahol nagyon közelről végignézhetjük, hogy milyen volt az oltár a restaurálás előtt, alatt és után. És hogy kiemeljek egy olyan megoldást, ami jól kihasználja a digitális lehetőségeket: az egyes panelekre kattintva nagyítás közben egy, a bal alsó sarokban megjelenő viszonyítási pontot adó vonalkán láthatjuk, hogy milyen közelségből nézzük az oltárt.

Az év első felének nagy online klasszikusa volt a Ramszesz fáraó temetkezési helyét bemutató, online bejárható 3D render. A fáraókkal kapcsolatos gyermeki kíváncsiságra reagáló online projekt tökéletes időtöltés lehet abban az évben, amikor nem igazán utazhattunk sehova. Az online túra során „futtában”, vázlatos formájukban megnézhetjük a falakon látható rajzokat is – azok valódi megcsodálásához azonban még mindig érdemes a helyszínre utaznunk. De az biztos: az online túra a valódihoz igen közeli elképzelést ad arról, milyen lenne, ha ott lennénk – amit idén a szokottnál jobban érdemes értékelnünk.

Vannak olyan megagalériák, amik a vírushelyzetet követően viszonylag gyorsan tudtak reagálni és kiállítási programjaikat az online térbe költöztetni. Így tett a Hauser & Wirth is, akik az online projektek esetében gyakran látott, kurzorral bejárható 3D terek helyett a honlapjaik aloldalain műtárgyak fotóit, szöveges információkat, néhol videókat vegyítő, blogszerű formában hozták létre online kiállításaikat. Az általuk választott megoldás kétséget kizáróan a legkényelmesebb verzió: az érdeklődő oda kattint, ami neki szimpatikus, arról szerez több információt, ami valójában felkeltette érdeklődését – teszi ezt anélkül, hogy torzított 3D-s térben botorkálna többször lefagyó kurzormozgatásokkal.

A Hauser & Wirth kiállításai közül különösen ajánlom Annie Leibovitz Still Life (Csendélet) című tárlatát, amely a helyérzetünk fontosságát tárja fel (talán már lerágott csont, de 2020-ban a helyhez kötöttség kapcsán akaratlanul is többet gondolkodtunk a témán) – és többek között Henry David Thoreau ágyát is bemutatja. Emellett megnézhetjük többek között Pierre Huyghe, Philip Guston, Louise Bourgeois, Sophie Taeuber-Arp, Maria Lassnig és Jenny Holzer kiállításait is.

A Milánóban, Hongkongban és Londonban is jelen lévő Massimo de Carlo – sok más galériához hasonlóan – a valós térben működő kiállítótereik programja mellett külön, bárhonnan elérhető online kiállítóteret dedikált az interneten megvalósított kiállítási projektjeinek. Ez a virtuális tér pedig saját kiállítási programmal működik. Külön szimpatikus, hogy a hivatalosan már „bezárt” kiállítások is visszanézhetőek, itt azonban a blogformátum helyett a jól ismert 3D-s kiállítótér-modellel, azaz a falra akasztott művek formátumával találkozunk. Különösen vicces, hogy az online tér megalkotói az esztétikusnak legkevésbé sem mondható, de a kortárs kiállítóterekre jellemző ipari plafont is a 3D-s modell részévé tették. Az itt látható kiállítások közül személyes kedvencem a How They Met Themselves: folie à deux (Hogyan találkoztak magukkal: közös őrület) című csoportos tárlat, ami a művészek és múzsáik sokszor erőszakos, érthetetlen, de mégis inspiráló viszonyával foglalkozik. 

Idén több márka is PR-hasznot húzott az online projektekből – azonban van olyan jó példa is, ahol egy nagyobb tőke lehetővé tette azt, hogy egy-egy kurátor jó ötlete megfelelő minőségben valósulhasson meg. Ilyen a Samsung és a művészeti bűncselekményekkel foglalkozó ARCA kollaborációjában megszülető Missing Masterpieces (Eltűnt remekművek), ahol 12 ellopott, kallódó remekmű – többek között Monet-, Van Gogh- és Cézanne-mű – nagy felbontású képét nézhetjük meg. És hogy miért nagy kedvencem a projekt? Nehéz nem szeretni és panaszkodni a digitális megoldásokról, hiszen ezek a képek valójában csak az online térben tekinthetőek meg, mivel sajnos elképzelésünk sincs arról, hogy hol rejtőznek.