E heti címünket érthetjük arra az életművek lezárulását követő hosszabb-rövidebb csendre, ami alatt elkezdődik a művészettörténeti rendszerezés és értelmezés – ezek eredménye hol találkozik elvárásainkkal, hol nem, az életmű darabjainak korábban nem látott együttese pedig könnyen rácáfolhat korábbi elképzeléseinkre. De összefésülhetjük a várakozás élményét az adventi készülődés lelassult, mélyebb odafigyelésével is. 2022-ben az utolsó Ezt nézd! megjelenése a Kiscelli Múzeum, a Műcsarnok és a Budapest Galéria kiállításait ajánlja.

Száz éve született Mácsai István, életműve 2005-ben zárult le. A festészetét övező szakmai tartózkodást és ellentmondásos, olykor heves érzéseket, véleményeket segíthet friss szemmel újra megvitatni a Kiscelli Múzeum Elmozdul a fal című tárlata, valamint a kiállítást kísérő katalógus tanulmányai. Az árnyalt interpretációt szolgálja az is, hogy nemcsak festői, hanem amatőrfilmes és fényképész hagyatéka is bemutatásra kerül, valamint a falszövegek Mácsai egész életén át írt naplóira is utalnak. Felmerül a Képcsarnoknak megélhetési kényszerből tömegével készített képek problémája, ehhez hasonlóan izgalmas a tágabb kontextusban is a modellpozíciók mikrotörténete. A sűrű tablóként elhelyezett portrék után a tárlat egy-két meglepetés művét kicsit kitartóbban kell keresni, és talán még a fal is elmozdul.

„Lovas Ilona Stációk című, három termes emlékkiállítása egy kurátori kísérlet az életmű rekonstruálására a hetvenes évek közepétől az utolsó évekig.” Bár a Műcsarnokban látható kísérlet sikeressége minimum kétséges, mivel a koncepción kívül semmilyen szöveges támpontot nem nyújt – ha a Ludwig Múzeumtól kölcsönzött 2019-ben készült videóinterjút nem számítjuk – , és az installálási megoldások sem tükröznek átgondoltságot, ha ezektől a szempontoktól elvonatkoztatunk, és szigorúan a művekre koncentrálunk, esetenként teljes képzelőerőnket bevetve, hogy minden zavaró tényezőt lehámozzunk a műtárgyról, jó látni Lovas Ilona műveit, és érdemes ellátogatni a kiállításra. A bonyolult mondat cinizmussal némiképp hiteltelenített állítását megerősítendő: olyan erős a misztérium a művész nagyapjától örökölt kalaptompok megnyugtató, mementóként használt formáiban, a gyomorból kiterülő szárított marhabél finomságában, a transzparens anyag ölelésében megnyilvánuló ostyában, hogy az ideálisnak nem mondható körülményeket is lepergetik magukról.

Szíj Kamilla Lappangó elem című kiállításán három termen át húzódik egy vonal, mely vetett árnyéka folytán térbeli válik. Ez a háromszoros térjáték metaforaként is működik; három mély lélegzet, három vonalháló terét térképezhetjük fel, újra és újra végigsimítva tekintetünkkel – ha kivárjuk. Én például először elhibáztam, a három felütés-szerű lépcsőben nem finomítottam légzéstechnikámon, jellemző módon elszaladtam a cél mellett. Aztán mivel sejtettem, hogy velem van a baj, újra nekifutottam. A három kép pedig hálás a figyelemért: megelevenedik a vonal, örvényléséből tér szerveződik. Kötetlen pályás suhanás az ívelt síneken, ami egyszer egy öreg fa kérgére hasonlít, máskor inkább testi élmény: köldökök körül hullámzó hasra emlékeztet. A tökélyre vitt sietésben sokat segít a tárlat, hogy megérkezzünk szentestére. Az ünnepek előtt 22-én és 23-án lehet megnézni, ha az új évet kezdenénk tudatosan lassabban, egészen február 12-ig hangolódhatunk erre Szíj Kamilla rajzaival.