Hatan feküdtek a München melletti réten: két fiatal lány, két fiatalember és két már középkorúnak számító férfi. Főtt sonkát, sült csirkecombot, süteményt és eperbefőttet ettek, pezsgőt ittak hozzá. Láthatóan jól érezték magukat, nevettek, egymás szavába vágva lelkesen vitatkoztak valamiről. Szokatlan jelenet volt ez 1872-ben. Ha bárki meglátja őket, rendkívül illetlennek tartotta volna a viselkedésüket, hát még, ha megismerte volna a köztük lévő szövevényes viszonyokat. A társaság legidősebb tagja, a 45 éves svájci Arnold Böcklin kora legnépszerűbb festői közé tartozott, és a 19 éves magyar lánynak, a szép Probstner Zsófiának férfiként is nagyon tetszett. Őt a fiatal jogász, a 26 éves Pulszky Ágost figyelte áhítattal, szüleik is egymásnak szánták őket. A fűben feküdt a lány gyámja, a 39 éves, huszártisztből lett excentrikus festő, Gundelfinger Gyula is. Ő néhány évvel korábban vette feleségül másik gyámleányát, a 21 éves Probstner Máriát. Az ifjú ara a jelen lévő harmadik festő, a 27 éves Szinyei Merse Pál figyelmét kötötte le. Akár udvarolhatott is volna barátja feleségének, hiszen pontosan tudta, hogy a pár csak egy bonyolult örökösödési vita miatt kötött papírházasságot. Probstner Mária azonban nem viszonozta a fiatal festő érdeklődését: ő férje féltestvéréről, gróf Szirmay Albertről ábrándozott.

Szinyei Merse Pál: Majális, 1873, olaj, vászon, 128 × 163,5 cm, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

...Szinyei a legtöbb figurát modellek alapján újraalkotta, az eredeti szereplők közül csak a saját, valamint a fehér ruhás Probstner Mária alakját vitte vászonra. Őt talán azért kérte fel modelljének, mert a műterembe mindennap elkísérte húga is. Amire a Majális elkészült, Szinyei és a fiatalabbik Probstner lány egymásba szerettek. Az együtt töltött évek alatt sokszor idézték fel a kirándulást mint boldogságuk és szenvedéseik kiinduló pillanatát. A festő fő művének szánt kép óriásit bukott a közönség és a kritikusok előtt, több mint két évtized múlva csak egy új nemzedék ismerte fel a jelentőségét. Szinyei Merse Pál és Probstner Zsófia házassága addigra családi tragédiák sorozata után zátonyra futott. A réten indult szerelmük emléke mégis végigkísérte mindkettejük életét.

Szinyei Merse Pál 1845-ben született, s családja Sáros vármegyei birtokán, Jernyén nőtt fel. Apja, Szinyei Merse Félix a megye alispánja, majd főispánja kezdettől támogatta ügyesen rajzoló fia művészi ambícióit, azzal az elgondolással, hogy hadd festegessen, míg át nem veszi a birtok irányítását. Tanuló fiát először 1869-ben hívta haza, hogy helyettesítse, amíg őt hivatali munkája a városba szólítja. A fiatalember lelkiismeretesen intézte a birtok ügyeit, az ecsethez csak ritkán nyúlt, de azért hiányzott neki a háta mögött hagyott szabad művész életforma. Ennek ellenére minden bizonnyal betagozódott volna a környékbeli nemesi családok szokványos életébe, ha távoli rokona, Gundelfinger Gyula rá nem beszéli, hogy rövid időre térjen vissza Münchenbe.

Gundelfinger különös ember volt: katonatiszt, párbajhős, s emellett nem is tehetségtelen festő. Furcsa, pletykákra okot adó történetek keringtek róla és gyámleányairól. A Felvidéken mindenki emlékezett a Probstner lányok árvaságra jutására: egy gazdag szepesi földbirtokosnak két lányt szült híresen szép felesége. Egy nap a családfőt egy jóakarója arra figyelmeztette, hogy hitvese megcsalja. A férfi erre a pisztolyáért nyúlt, de nem a hírbe hozott feleséget vagy a szeretőjét lőtte agyon, hanem a hír hozóját. A férjet börtönbe zárták, ahol öngyilkos lett. Testvérei ezután perrel támadták meg a betegeskedő özvegyet, és próbálták megszerezni tőle a vagyont és lányai felügyeletét. Amikor az anya meghalt, egy távoli rokona, Gundelfinger Gyula vállalta el, hogy gyámként gondoskodik a kamasz lányokról, és folytatja nevükben a jogi eljárást. Ezután merült fel, hogy eredményesebb lenne a per, ha Máriát nagykorúsítanák, ehhez pedig arra volt szükség, hogy férjhez menjen. A házastársi szerepre maga a gyámapa vállalkozott. Noha sokan tudták, hogy csak névházasságról van szó, az úri társaságban mindenki gyanakodva fogadta, hogy a különc hírében álló festő Münchenben úgy él együtt két felserdült gyámleányával, hogy közben egyikük a felesége lett.

Így volt ezzel Szinyei Merse Félix is, aki levelében figyelmeztette a fiát: „Hogy a Gundelfinger Gyula atelierjét használod s nagyon intim vagy vele, megvallom, aggaszt – ő becsületes és jó, de hóbortos, extravagáns, igen tartok tőle, hogy végre is bajba kerít.” Olyan választ kapott, amilyenre számított: „Gundelfingeréket illetően hála Istennek egész nyugodtak lehettek, mert amennyire az illem csak engedi, kerülök minden közeledést, néha meglátogatom őket, de semmi tovább” – írta Szinyei. A lényeget illetően egyáltalán nem mondott igazat. Bár valóban nem Gundelfingernél festett, hanem pályatársa, Benczúr Gyula műtermében, a Gundelfinger lányokkal nagyon is gyakran találkozott. Mi több, az emlékezetes kirándulás óta csak két dologra koncentrált: a piknikező társaságot megörökítő képre és Probstner Zsófiára. „Életemnek legszebb és legboldogabb korszaka volt ez” – emlékezett később a műteremben eltöltött hónapokra. – „Szüntelenül motoszkált fejemben hogy kell hát ezt a szép természetet látni és megfesteni a képen? Néztem a zöld gyepet, a kék eget, az úszó fehér felhőket, a tarka virágot, a sötét fákat. Láttam a tájat napfényben, színpompában ragyogni, láttam fátyol felhők alatt, árnyék nélkül: alakot, gyepet, fát, bokrot, szelíd színharmóniában összeolvadni. De hát lehet-e ezt így megfesteni? Szabad-e? Hiszen én még ilyet képen festve soha sem láttam. Merjek-e én ilyenbe belefogni – én kinek dolgait mindenki csak félvállról nézi?”

A kép ugyanolyan lázadásnak számított a müncheni festőiskola szigorú szabályai ellen, mint Szinyei párválasztása a szülői elvárásokat illetően. A festmény 1873 elején készült el, márciusban már ki is állították a müncheni Kunstvereinben. Pulszky jóslata beteljesedett: a Majálist többnyire csak gúnyolták kritikusai. Szinyei nem adta fel, elküldte képét a bécsi világkiállításra, és nem sokkal ezután a következő levelet írta szüleinek: „Öröm és boldogsággal telt szívemet tárom fel előttetek: Én Probster Zsófiát kit határtalan kiolthatatlan szerelemmel szeretek, s kinek egész szívét s leghőbb viszontszerelmét bírom, megkértem, mert mi egymás nélkül nem élhetünk. – Esedezve kérem áldástokat s beleegyezéseteket, mert csak evvel lehet boldogságom teljes, tudom hogy ezt meg nem tagadjátok tőlem, mert nem akarhatjátok fiatokat egész életére szerencsétlenné tenni.”

Apja eddigre nemcsak a fia festői pályáját tartotta komolytalan dolognak, de a tragédiával terhelt családból származó, bizonytalan vagyonú Probstner Zsófiát, egy veszedelmes bohém gyámleányát sem gondolta megfelelő választásnak. Csak azzal a feltétellel egyezett bele a házasságba, ha a fiatalok hazaköltöznek. Ehhez nem volt szükség különösebb érvekre, Szinyei képét ugyanis Bécsben sem fogadták jól, túlságosan magasra akasztották, ahol nem érvényesült, ezért dühében visszakérte azt. A festményt, amelytől anyagi megbecsülést is remélt, elkeseredésében ingyen felajánlotta a pesti Nemzeti Múzeum képcsarnokának. A múzeumot vezető Pulszky Ferenc – a Zsófia kezétől Münchenben eleső Ágost édesapja – nyeglén fogadta a felajánlást, s közölte, hogy később dönt róla, kiállítja-e a képet. Szinyei így a festménnyel és a menyasszonyával együtt csalódottan érkezett haza. Bár apja nem állt a házasság útjába, nem jelent meg az esküvőn, amit Gundelfingerék korompai birtokán tartottak 1873 októberében. A 28 éves férj és 20 éves felesége beköltöztek a jernyei kastélyba, de nem tervezték, hogy tartósan ott rendezkednek be. Szinyei leveleiből az derül ki, hogy hol Párizsban, hol Münchenben, hol pedig Firenzében képzelték el közös életüket és a férj festői karrierjének építését....

FOLYTATÁS AZ ARTMAGAZIN 88. SZÁMÁBAN (64 – 69. o.)

A magyar kultúra irodalom-, esetleg zene-, de semmiképpen sem képzőművészet-központú. Ennek egyik következménye lehet, sőt talán inkább az oka, hogy a magyar festők, szobrászok élettörténetéről, szerelmeikről alig tudunk valamit. A művészettörténészek általában szemérmesen hallgatnak az érdekesebb, rendhagyóbb fordulatokról, vagy lábjegyzetekbe száműzik a magánéleti utalásokat. Pedig lennének történetek a festők életéből is. Nem csak Liszt Ferencnek voltak szerelmi álmai és nem csak Móricznak volt Csibéje. Épp ezért kihasználva, hogy Nyáry Krisztián ebből a szempontból tekinti át néhány nagy festőnk életét, megkezdjük régóta tervezett magánéleti sorozatunkat a Corvina Kiadóval együttműködésben. És kivel mással indítanánk, mint a Majális festőjével?