Nyáry Krisztián: „MINTHA A HÁZ CSAK IZZÓ SZERELMÜK MIATT TARTANÁ ŐKET ÖLÉBEN” – Berény Róbert, Spitzer-Somló Ilona és Breuer Eta

Nyáry Krisztián

Ki az a magyar festő, aki Marlene Dietrich-hel is randevúzott, miután tönkrement a házassága Kun Béla titkárnőjével? És vajon miért maradt szomorúan, örökre a sarokba száműzve a második feleség, a Csellózó nő hangszere? Festészet, zene, pszichoanalízis – és a történelem. A Berény-sztori.


Berény Róbert: Csellózó nő, 1928, olaj, vászon, 133,5 x 100,5 cm, Magyar Nemzeti Galéria © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

A húrja vesztett hangszer hosszú ideje állt a sarokban. A 40 éves Breuer Eta csellóművész tizenöt éve nem nyúlt hozzá. 52 éves férje, Berény Róbert festő ez alatt az idő alatt többször is megfestette feleségét a csellóval, játszani azonban ő sem hallotta. Pontosan tudta, hogy egy művész életében lehetnek időszakok, amikor képtelennek érzi magát az alkotásra. Ő maga évekig nem tudott ecsetet venni a kezébe, miután hazájából emigrálnia kellett, első felesége pedig elvált tőle. Csak Breuer Etával való megismerkedése után lett újra ereje visszatérni a festéshez. A tehetséges muzsikusnő viszont éppen ettől kezdve vált képtelenné a hangszer megszólaltatására. Berény Ferenczi Sándor művészbarátjaként, Sigmund Freud személyes ismerőseként a pszichoanalízisnek is értő művelője volt, így neves pszichoanalitikusoktól is megpróbált segítséget kérni felesége számára. Amikor ez sem segített, ő is lemondott róla, hogy feleségét újra muzsikálni hallja, és nem hozta szóba többé a dolgot, nehogy fájdalmat okozzon az asszonynak.

A 30-as évek végén a festő és családja egzisztenciális válságot élt meg: az imádott otthonukra felvett hitelt nem tudták fizetni, kilakoltatás fenyegette őket, zsidó származásuk miatt pedig megkezdődött állampolgári jogfosztásuk is. Nyomott hangulatban indultak kilencéves lányukkal vakációra Zebegénybe. Egy nap a közelben nyaraló barátjuk, Bernáth Aurél festőművész látogatta meg őket. Ismerte a házigazda szerelmi vallomásnak is beillő képeit, a feleség játékát megidéző Csellózó nőt, és annak kései változatát is, amelyen Eta maga mellé veszi a hangszert, de már nem szólaltatja meg. Amikor Berény nem volt a szobában, megkérte az asszonyt, hogy férje kedvéért próbáljon meg újra játszani, akár csak egy alkalommal. „Nem mintha hittem volna a gyógymódom sikerében – emlékezett később –, ha már a Róbert iránti szerelme sem tudta megtenni ezt a csodát.” A feleség mégis igent mondott, Bernáth Aurél pedig megígérte, hogy Pesten beszerzi a hiányzó húrokat. 1939. augusztus 31-én egy családi ebéd alatt toppant be a húrokat tartalmazó kis dobozzal. Breuer Eta annyira izgatott lett, hogy az evőeszközt is alig tudta a kezében tartani. „Nagyon félek” – mondta. – „Nincs kiút, nincs mellébeszélés, Eta, mától kezdve újra csellóznod kell!” – válaszolta Bernáth, mialatt a nő felhúrozta hangszerét. Ebéd után Breuer Eta elővette a csellót, és játszani kezdett. Áradó muzsika öntötte el a házat, a zenész 15 év kihagyás után is gyönyörűen játszott. A koncert negyed órát sem tartott. „Nem, nem játszom tovább!... Nem bírom tovább!” – kiáltotta, és földhöz vágta a vonóját. Soha többé nem játszott. Másnap kitört a második világháború.

Berény Róbert 1887-ben Backofen Róbert néven született Budapesten, zsidó származású édesapja a századfordulón magyarosíttatta családnevüket. Az egyre jobb módú gabonakereskedő és tőzsdei ügynök apa nagypolgári életet biztosított két fia számára. Amikor megalapította a Berény Nándor és Fia Kereskedelmi Részvénytársaságot, nem Róbertre gondolt, őt ugyanis már kiskorában is kizárólag a rajzolás és a zene érdekelte. Tanítója figyelmeztette is a szülőket, hogy a gyereket le kell szoktatni a folytonos firkálásról, ők azonban dorgálás helyett művésztanárokat fogadtak mellé. Rajzleckéket idősebb iskolatársa, Pór Bertalan adott neki, s közben hegedűórákat is vett. Bár a zenélést sosem hagyta abba, 17 évesen eldöntötte, hogy nem muzsikus lesz, hanem festő. Beiratkozott a Budapesti Mintarajziskolába, ahol Munkácsy hatását mutató képeket festett. Egy évvel később, 1905-ben szülei engedélyével és anyagi támogatásával Párizsba utazott. Itt – lényegében még kamaszként – találkozott Matisse és más fauve festők képeivel, s ez egy csapásra megváltoztatta a festészetről vallott elképzeléseit. Otthagyta a mindössze három hónapja elkezdett Julian Akadémiát, és autodidakta módon kezdte képezni magát.

Édesapja pénzén tágas műtermet bérelt magának, végiglátogatta a legfontosabb galériákat, s eljutott Gertrude Stein otthonába is, ahol Párizs legjobb festői gyülekeztek. Hozzájuk képest is szemtelenül fiatal volt még, amikor 19 évesen kiállították képeit az Őszi Szalonon, majd a Függetlenek Szalonján. A kiállításról írt kritikájában Louis Vauxcelles, a mozgalom névadója „fauve tanonc”-nak nevezte Berényt, akinek képeit idősebb pályatársai meglepően érettnek tartották. A fiatalember műterme mindig nyitva állt a kevésbé szerencsés sorsú művészek előtt, akikkel megosztotta az otthonról érkező bőséges élelmiszertámogatást is. A vele egy házban lakó amerikai festő, Max Weber szerint „szerette a zenét s a legváratlanabb pillanatban felkapva hegedűjét szélesen, lágy rezonálással folyó hangon, keleti szenvedéllyel improvizált. Saját kompozícióinak vagy a klasszikusoknak kottalapjai mindig ott voltak asztalán.” Még Párizsban élt, amikor a leginkább progresszív, a nagybányai festők forradalmán is túllépni kívánó fiatal pályatársai kapcsolatot kerestek vele. Kezdetben nem bízott benne, hogy van értelme a szervezett fellépésnek, később azonban az ő javaslatára lett a csoportosulás neve Nyolcak. Az 1911-es közös kiállítás fogadtatása szélsőségesen rajongó vagy szélsőségesen elutasító volt, semleges véleményt nem lehetett olvasni vagy hallani. A legfiatalabb festőt, Berény Róbertet azonban külön is méltatta a kritika. „A talentum kifejlődésének nyugalmasságát, az öntudatos, de soha nem bántó biztonságot (...) a munkabírásnak szép példáját (...) határozottabban nem láttam másutt mint Berénynél” – írta róla Bölöni György. Ő maga így írt a Nyolcak harmadik kiállításának katalógusában képeiről: „A mindent együtt egyszerre érzés, a kozmoszt megölelni, karjaimban tarthatni volt mindenkor a dolgozást megindító érzésem. Ennek kifejezését keresem szüntelen.”


Berény Róbert első feleségével, Lénivel Capriban, 1913, magántulajdon

Ha a kozmoszt nem is, hamarosan volt kit megölelnie. Még Párizsban, a Julian Akadémián ismerkedett meg a festészetet tanuló Spitzer Lilivel, aki bemutatta húgát a művészkörökben már ismertté vált pályatársnak. A Bécsben született Spitzer-Somló Ilonát mindenki Léninek becézte, rendkívül művelt, zeneileg is képzett, művészetekre nyitott, modern lány volt. Berény beleszeretett a lehengerlő személyiségű lányba, és 1912-ben elvette feleségül. Ekkor már a Városmajor utca 36. szám alatti, kényelmes kúriában élt a Berény család, a fiatal pár is oda költözött. Léni alkotótársa is lett férjének, közösen készítették el a festő által tervezett – a kritika szerint Gauguin és a japán művészet hatását mutató – selyemhímzésű faliszőnyegeket és díszpárnákat, amelyeket nemcsak kiállítottak, hanem értékesítettek is. Társaságukhoz festők és zenészek egyaránt tartoztak. Gyerekkori barátja, Weiner Leó mutatta be Berénynek Bartók Bélát, akiről 1913-ban portrét is festett, sokak szerint a legkifejezőbbet, ami valaha a zeneszerzőről készült. A festő zenekritikákat publikált a Nyugatban, gyakran számolt be a Bartók és Kodály körül gyülekező modern muzsikusok koncertjeiről. A festő és a zeneszerző kapcsolata később olyan szoros volt, hogy Bartók egy nap különleges bemutatóra hívta Weinert és a Berény házaspárt. Spitzer Ilona erre így emlékezett: „Valahol Pest mellett egy kis házban éltek bűbájos, nagyon fiatal feleségével és a kis Bélával, ki akkor karon ülő gyermek volt. Akkor játszotta el nekünk a Kékszakállú zongorakivonatát, még mielőtt előadták vagy kiadták volna…”

Léni érdeklődése nem csak a képzőművészet és a zene területén volt azonos a férjéével. Összebarátkoztak Freud munkatársával, Ferenczi Sándor pszichoanalitikussal, s együtt lettek az újonnan megjelenő tudományág, a pszichoanalízis lelkes hívei. A Freud bécsi lakásán működő összejövetelek mintájára Budapesten Berényék házában gyűltek össze a pszichoanalízis iránt érdeklődő értelmiségiek. Berény, Ferenczi és Léni hármasban is végeztek asszociációs alapú kísérleteket, és mindketten kipróbálták az analízist is, amit a művészet értelmezése szempontjából is fontosnak tartottak. „A kép a festő lelkiállapotának a képe” – vallotta Berény. Az összejöveteleknek azonban hamarosan vége szakadt: kitört a világháború, a festőt besorozták katonának. A fronton volt akkor is, amikor 1915-ben megszületett lányuk, Veronika. Leszerelése után Berény festészeti szabadiskolát nyitott Városmajor utcai lakásukon, ez volt az első festőiskola, ahol a növendékek Cézanne és Van Gogh művészetéről hallhattak. Felesége is új munkát talált. Házuk szomszédságában, a Városmajor utca 42.-ben megalakult a Magyar Kommunista Párt, a gyors- és gépírást ismerő Lénit pedig egy ismerőse beajánlotta Kun Béla titkárnőjének. Talán neki is köszönhető, hogy a Tanácsköztársaság idején két hónapra Berény is állami megbízást kapott: Fegyverbe! Fegyverbe! című mozgósító plakátját a Művészeti és Múzeumi Direktórium szakelőadójaként készítette.


Berény Róbert: Alvó nő fekete vázával (Alvó nő), 1927–28, olaj, vászon, 64 x 87 cm, magántulajdon © A Virág Judit Galéria és Aukciósház engedélyével

Amikor a kommün bukása után Léni a megtorlástól tartva Bécsbe menekült, férje nem ment vele. Addigra ugyanis házasságuk válságba jutott, eltávolodtak egymástól, a feleség pedig rövid időre szerelmi kalandba bonyolódott Tersánszky Józsi Jenő íróval. Hamarosan Berénynek is mennie kellett: egy szomszédja feljelentette, amiért a Vörös Hadsereg mellett agitált, s ezért rövid időre börtönbe is került. Márffy Ödön – és egyes források szerint a lelkiismeret-furdalást érző Tersánszky – közbenjárására bocsátották szabadon, és amint tehette, ő is Bécsbe emigrált. A házasságot azonban már nem lehetett megmenteni, Berény és felesége elváltak. Bár a válás békében zajlott, barátja, Tihanyi Lajos levele szerint a festőt nagyon megviselték Léni „rosszalkodásai”, és a válóper után mély depresszióba zuhant. Nem is maradt sokáig Bécsben, néhány hónap után továbbment Berlinbe, életkedve azonban itt sem tért vissza. Depressziója miatt két évig a neves magyar pszichiáterhez, Franz Bernáthoz járt analízisbe. Ecsetet csak ritkán vett a kezébe, s elkészült műveivel sem volt elégedett. Miközben festőként mély alkotói válságba került, hegedűsként egy zenekarban játszott és komponált is. „Zenei érdeklődése ez időben kimagasló volt, jobban élvezte a zenét, mint a festészetet” – írta róla analitikusa. Egy vonósnégyesét nagy sikerrel be is mutatták Berlinben. Emellett Berény műszaki találmányok megvalósításán is dolgozott, ám ezekkel is kudarcok érték. Golyóstoll-szabadalmával elkésett, honfitársa, Bíró József megelőzte, újszerű, folyamatos vetítést lehetővé tevő mozigépét pedig technikai nehézségek miatt nem tudta megépíteni, így később ezt is más valósította meg.


(Amikor 2011-ben a pécsi Nyolcak kiállítás szerveződött, az Artmagazin WANTED rovatában közölte a lappangó képek fotóit, illetve azokat ki is állította a Virág Judit Galériával, illetve a Kieselbach Galériával közösen. A Virág Judit Galéria-beli megnyitón az Auer-kvartett előadásában bemutatásra került Berény Berlini vonósnégyese, amiről az Artmagazin megrendelésére videó is készült. – a szerk.) 

Megpróbált társat találni magának. Előbb egy hegedűművésznek készülő konzervatóriumi növendéknek udvarolt, akivel rokonai szerint rövid időre intim kapcsolatba is keveredett. A hölgy azonban egy idő után elveszítette érdeklődését mind a búskomor festő, mind a hegedű iránt, és a filmművészet felé fordult. Utóbb Marlene Dietrich néven lett világhírű. Berény egy orosz nagyhercegnővel is kapcsolatba került, akit a bolsevikok üldöztek el hazájából. Amikor a festő pénzt is adott a szegény menekültnek, az betegségre hivatkozva lemondta a következő randevút. A festő többé színét sem látta: a nő ismert szélhámos volt. A magányos művésznek a muzsikálás jelentette az egyetlen örömforrást. Egy alkalommal egy berlini társasági esemény vendége volt, de senkivel sem akart beszélgetni, ezért egy félreeső szobában leült a zongorához. Játékát egy honfitársa hallotta meg: Breuer Etelka csellóművész bement hozzá, és hosszasan hallgatta. Beszélgetni kezdtek, majd Berény bemutatta a lányt lakótársának, Tihanyi Lajos festőnek. Tihanyi udvarolni is próbált Etelkának – mindhiába. Berény Róbert és Breuer Etelka addig beszélgettek a zenéről, és addig hallgatták egymás játékát, amíg egymásba szerettek. Életük végéig el sem váltak egymástól.

 

FOLYTATÁS AZ ARTMAGAZIN 90. SZÁMÁBAN (64 – 69. o.)

A magyar kultúra irodalom-, esetleg zene-, de semmiképpen sem képzőművészet-központú. Ennek egyik következménye lehet, sőt talán inkább az oka, hogy a magyar festők, szobrászok élettörténetéről, szerelmeikről alig tudunk valamit. A művészettörténészek általában szemérmesen hallgatnak az érdekesebb, rendhagyóbb fordulatokról, vagy lábjegyzetekbe száműzik a magánéleti utalásokat. Pedig lennének történetek a festők életéből is. Nem csak Liszt Ferencnek voltak szerelmi álmai és nem csak Móricznak volt Csibéje. Épp ezért kihasználva, hogy Nyáry Krisztián ebből a szempontból tekinti át néhány nagy festőnk életét, folytatjuk régóta tervezett magánéleti sorozatunkat a Corvina Kiadóval együttműködésben.

 

Kapcsolódó tartalmak:

Barki Gergely: Mégis Berény! – Műkereskedelmi rejtvények 1. In: Artmagazin 2014/1. 44-51 o.

Rum Attila: Berény kontra Czóbel – Szúrópróba In: Artmagazin 2013/10. 42-48 o.

Barki Gergely: Lost and found – A kutatás és a véletlenek (Személyes hangvételű „megtalálás-élmény” – beszámoló) In: Artmagazin 2009/3. 52-59. o.

Kovács Bernadett: Képek a „nevetőkabinet"-ből avagy a Nyolcak festészete a karikatúrák tükrében In: Artmagazin 2006/2. 54-59 o. 

Barki Gergely: Lappangó művek felbukkanása – Adalékok Berény Róbert festői pályafutásának újabb megítéléséhez In: Artmagazin 2003/1. 72-74 o.