Levitáció

Bukta Imre, feLugossy László és Szirtes János Levitáció című kiállításáról

Zimonyi Luca

A szentendrei MűvészetMalomban megtekinthető Szirtes János–Bukta Imre–feLugossy László trió Levitáció című kiállításáról kilépve egy bizonyosság marad: „Az űrben nincs gravitáció” – ez a felirat olvasható az emeleti ablakon, e kijelentés igazságában még hihet a néző. A lebegés biztos, ha más nem is.

Az omladozó falú malom titokzatos, üres tereivel ideális helyet ad ennek az egyedülálló, a látogató józan értelmének és türelmének határait feszegető tárlatnak. A befogadótól nagy rugalmasságot követel az esztétikai értékek széles skáláját felvonultató gyűjtemény. A művészek alkotásainak egy fedél alatt való bemutatása merész vállalkozás. A három markáns és egymástól igen eltérő művészszemélyiség művei közötti kontraszt helyenként nehezen befogadhatóvá teszi a kiállítást, de ez az ellentmondásosság adja egyben a tárlat egyediségét is. A központi téma a lebegés, elemelkedés, ezt negyvenegy alkotáson keresztül dolgozza fel a három művész a maga sajátos stílusában. A művek hangvétele igen különböző, a melankolikus szépségű installációktól kezdve a dadaista képtelenségekig találhatunk itt mindent.


Az űrben nincs gravitáció   fotó: Deim Balázs

Bukta Imre a teret és időt, illetve ezek hiányát érezteti installációiban, valami kifacsarodott nosztalgiával és romantikával tálalva. A Nyugdíjas Klub című térinstallációja megrázó és gúnyos, egy vacsora maradványai felett üldögélő öregasszonyok Bukta Imre fiatalkori képeit nézegetik, miközben a háttérben lágy zene szól „Elszállt az élet felettünk / Csendes szívvel nyugdíjasok lettünk/ A nyugdíjasnak nincsen semmi vágya / Csak boldog legyen a családja” – szól a dal fájdalmas iróniával. Finom gúnnyal mutatja be megszokott témáját, a vidéki élet apró pillanatait, rá jellemzően annak groteszk oldalát megvilágítva. Alkotásaiban a hétköznapi tárgyak, helyzetek, személyek átszellemülnek, keze nyomán misztikummal telnek meg. A kiállítást Bukta felvételén falusi lakosok, munkások nyitják meg, sejtelmesen, hosszasan néznek a kamerába, a várakozás súlyossá teszi tekintetüket. A fáról lepotyogott almák visszaszállnak az ágra, a befőttesüvegeken lebegő öreg gyümölcsfák árnyéka a földre hull, a gyökértelen fák titokzatosan lebegnek a kiállítóterem szürke ürességében, a lebegést mint az elmúlás és a lét közötti köztes állapotot ragadva meg.


Bukta Imre: Nyugdíjas Klub, installáció, 2017   fotó: Deim Balázs

feLugossy a maga szerethetően zűrzavaros dadaista installációival, videóival eltérő hangnemet üt meg, az ő lebegése a bizonyosság, a teljesség hiányából ered, a tagadás és a hiány élménye járja át a nézőt. A világrend kibillent minden finomkodást mellőzve fejezi ki az igényét az egységre: „Van, amikor az élet totál spirituális… , ezeket kéne keresni a kávézókban meg a büfékben” – mondja. A Jókedv Kávézóban ingyen kávéra hívja meg a pihenni vágyó látogatót, kedélyességéből végig nem veszít, papírzacskót húz a fejére és a néző arcába röhög. „Itt olyan komoly mindenki”.

Szirtes János videóiban az ismételt cselekvések cél és értelem nélküli abszurd folyamattá válnak, időn túli, idő előtti lebegés állapota jön létre. Szirtes ebben a valóságon kívüli térben lebeg, ősi jelképeket, tartalmakat jelenít meg videoperformanszaiban, az archaikus ember ösztönei nyilvánulnak meg művészetében. Láthatunk egy tó vizében álló, meztelen férfit és nőt tüzet vigyázni. Szirtes az emberi testre, arcra különös figyelmet fordít, munkáiban feldarabolódnak és értelmüket vesztik.


Szirtes János: Folyamat, 2016/17, videóinstalláció, videóperformansz, loop, operatőr: Molnár Ágnes Éva   fotó: Deim Balázs

A kiállítás fő erénye a tartalmai folyamatos átértelmezésében, a megújulásra való képességében rejlik, önreflexiója és a néző felé tett kiszólásai teszik elemi erejűvé az élményt. Az eltérő hangulatú termek közötti ellentét nem engedi eltompulni a nézőt. A Jókedv Kávézóban kávé és vidám hangulat vár, de onnan kilépve hátborzongató hangeffektek és baljós videoinstallációk fogadnak, a nekünk szegezett filozofikus kérdések arcba támadnak.

Az egyik terem sarkában ötletes kiszólás zökkent ki, arra késztet, hogy nézőpontváltással kívülről, a teremőr szemszögéből gondoljunk a tárlatra. A Láthatatlan teremőr motyogását hallhatjuk hangfelvételről: „Én szeretem a művészetet, nem is tudom, mi lenne velem modern művészet nélkül”.

Mintha egymásnak tennének fel és válaszolnának meg kérdéseket a különböző termek anyagai. „Ha a valóság az élet látszata, akkor a művészet minek a látszata?” – kérdezi feLuggosy egyik szövege, három teremmel később pedig ezt olvassuk: „Ismeretterjesztés, ismeretek nélkül”. Ez volna a művészet? Ismeretterjesztés ismeretek nélkül? Sötétségben tapogatózás, tudatlanságban lebegés? A bizonytalanságot tudná csak kifejezni? Ezt kutatják a lebegők, a keresők.

Az igazság kereséséhez elengedhetetlen a valóság szintjéről felemelkedni, a földtől való elszakadás révén állhat csak össze az egész látképe. A lebegés fogalmát a három sodró erejű alkotó igen eltérő módon értelmezi. Az összetett téma, a művészek egyedi, egymástól eltérő önkifejezése miatt a tárlat könnyen széteshetett volna minden kohézió nélkül (lebegő) darabokra, de az élő művészlegendákhoz méltó színvonalas kurátori munka egységet tudott teremteni, és ezzel egyedülállóvá vált a kiállítást.



2017 májusában meghirdettük második kritikaíró-pályázatunkat a MűvészetMalom LEVITÁCIÓ című kiállítása kapcsán. A beérkezett szövegeket átolvastuk, shortlist-eztük, megvitattuk – így választottuk ki azt a három írást, Fodor Balázs, Kollár Dalma Eszter és Zimonyi Luca pályamunkáit, amelyeket az Artmagazin Online felületén publikálunk. A szövegeket szerkesztetlenül, eredeti formájukban közöljük.