Kedden mutattuk be az Írók Boltjában az Artmagazin 80-as évek különszámát. Azoknak, akik nem tudtak ott lenni velünk, íme egy rövid összefoglaló, és néhány azokból, a korszakot őszintén bemutató anekdotákból, amiket megismerhettünk.

Hogyan másképp is indíthattuk volna a lapszám – Balázs Kata, Szabó Eszter Ágnes – és az Artmagazin szerzői ­– Szikra Renáta, Topor Tünde – részvételével, és Winkler Nóra vezetésével megvalósuló beszélgetést, mint hogy feltesszük a kérdést: mi az első pár fogalom, ami a nyolcvanas évekről eszünkbe jut? Van, akinek az Andrássy út és az FMK (Szabó Eszter Ágnes), van, akinek a kétkazettás magnó (Balázs Kata), van, akinek a walkman (Szikra Renáta), és van, akinek a házibulik és a Balázs Béla Stúdió (Topor Tünde).

A személyes hívószavak után persze megvitattuk azt is, hogy mégis mit kell tudjon egy téma annak érdekében, hogy Artmagazin különszámot inspiráljon? „Benne kell legyen a levegőben az érdeklődés iránta” – mondta Topor Tünde. „A 80-as évek különszám esetében nem a műkereskedelem felől érkezett az igény, de természetesen ott is érzékelhető az érdeklődés. Számomra különösen izgalmas volt, hogy egy egyetemistaként megélt időszak kezd el kanonizálódni, és az akkor megismert filmek, műtárgyak szépen lassan beemelődnek a művészettörténet folyamába. Továbbá a 80-as évek műfajok és hordozók szempontjából is kifejezetten érdekes műtárgyállományt jelent. Nehéz volt eldönteni, hogy ebben az első 80-as évekkel foglalkozó különszámunkban mik szerepeljenek. Olyasmiket igyekeztünk beletenni, amikre eddig nem irányult annyi figyelem. Olyan dolgokat, amik talán félig felkutatottak.”

A különszám kiindulópontját a Balázs Kata és Szabó Eszter Ágnes által elkészített, három 80-as években készült filmmel (Eszkimó asszony fázik, Meteo, Az emberevő szerelme) foglalkozó interjúvideó jelentette – a különszámban megjelent interjúk ezeknek, a beszélő fejes mozgóképeknek a tapasztalatait dolgozzák fel.

Szabó Eszter szerint a „80-as évek alkotóira kifejezetten jellemző az önreflexivitás hiánya”. Elmondása szerint a 2017-ben Székesfehárváron megvalósult Metszéspontok kiállítás előkészületeikor Balázs Katával figyelmük nagyon hamar a kulcsfilmekre terelődött – azonban ugyanilyen hamar ki is derült, hogy a filmek kulcstárgyai mára már mind eltűntek. Ezen a ponton merült fel a jogos kérdés: tárgyak hiányában hogyan lehetséges egy adott korszak rekonstruálása? Így váltak az alkotókkal készített interjúk a rekonstrukció eszközévé és a kiállítás egyik fő médiumává ­– majd a most megjelent, a 80-as évek művészetének performatív oldalával foglalkozó Artmagazin különszám gerincévé.

A szintén jelenlévő Cantu Mari, Pázmándy Katalin és Gábor Áron arról meséltek, hogy vajon a korszak szabadsága csupán nosztalgikus lecsapódás-e, vagy valós időben is megtapasztalt élmény volt? „Akik elmentek Magyarországról, azok nem védett közegben nőttek fel. Meg kellett tanulniuk beszélni. Meg kellett tanulniuk két lábbal a földön járni. Emellett viszont a kísérletező filmesekre nagy kereslet volt Nyugaton, és az ezzel járó nagy pénz hatalmas szabadságot adott. Nyugaton mi nagyon felszabadultunk, ezután pedig a kicsit paranoid hazai levegőt másképp értékeltük.” – mondta Pázmándy Katalin.

Cantu Mari elmondás szerint a nyugat-berlini kör egymásra volt utalva. „Nem is hívtuk művészetnek a dolgokat, amikkel foglalkoztunk, csak munkaközösséggé alakultunk és csináltuk őket. A zseniális dilettánsok mottó mentén éltünk. Merésznek kellett lennünk és eredetinek.”

Hogy milyen hely volt akkoriban a magyaroknak Nyugat-Berlin? Amikor Erdélyi Miklós kilátogatott, az egyik első kérdése az volt: hol van a kaszinó? Ez az ártatlan kérdés később azonban hasznos segítségként jött az akkor kint élő Cantu Mari és Pázmándy Katalin számára, akik amikor lakásukban egy száz márkás fizetési hátralék következtében kikapcsolták az áramot, ötven márkával a zsebükben betértek egy kaszinóba, hogy aztán a hátralék befizetéséhez elegendő pénzzel a kezükben térjenek haza.

És hogy a lapszámban megjelent interjúkat készítő kutatók mit érzékeltek ebből, a korszakra jellemző szabadságból? Szabó Eszter Ágnes elmondása szerint mindig hiányolta a popzenei hátteret a képzőművészetből. „A popzene nagyobb társadalmi közegeket mozgat meg. Ez a kapcsolat Magyarországon is létezett a 80-as években. Három beszélgetésem volt, amiket nem rögzítettem: Bernáth Tamással, Zátonyi Tiborral és Hegedűs Péterre... Bernáth Tamással együtt jártam az Intermédia Tanszékre, amíg őt ki nem rúgták a popsztár attitűdjei miatt. Ő Baksa-Soós Jánost nevezte meg alternatív popzenei előképnek. Aztán persze a gondolattérképen erősen kirajzolódott Vető János neve, ezért az első interjú vele zajlott. A függetlenség kérdése már ennél az interjúnál felmerült, mert mint kiderült, mindenkinek volt állami munkahelye (Vető esetében a hanglemezgyár).”

Balázs Katát a függetlenség különböző lehetőségei érdekelték leginkább a kutatás során. „A magyar művészet nemzetközi jelenléte ebben az évtizedben látványosan megnőtt. Ennek milyen fórumai voltak, és hogyan történt? Ez volt a másik mozgatórugóm. A 87-es Documentán volt az első olyan részvételünk, ahol valójában Magyarországon élő művészek kaptak meghívást. Szeretném, hogyha az ezzel foglalkozó kutatásnak és munkának lenne egy szintetizáló végeredménye.”

Arról, hogy ebben az időszakban milyen volt itthon élni, Gábor Áron mesélt: „Mi nem éreztük ezt agyonnyomott világnak. Gyakorlatilag minden nap volt valami közös programunk. Nagyon összetett volt a baráti és szakmai kör, bölcsészek, zenészek, irodalmárok, filmesek és mindenki tudott egymással és egymásért dolgozni. Jó példa, hogy valójában három embert hívtak meg a Documentára, de mi – igazi kelet-európai módon – harmincan mentünk, és este az ott dolgozó kínai séf mellett már a Laca főzött magyaros ételeket. Nekünk akkoriban nagyon nem volt jelentősége a pénznek. A tárgyakat is azért nem őriztük meg, mert addig tartott szerepük, amíg egy performanszon jelen voltak.”

És hogy vajon milyen volt Berlinből hazalátogatni? „Akkoriban úgy tartottuk, hogy ha házkutatást tartottak valakinél itthon, az szinte divatos volt” – mondta Cantu Mari. „Én pedig azt tanultam a Szirmaitól, hogy ha itthon igazoltatni akarnak, akkor érdemes azt mondani, hogy »magának ebből később még nagy baja lehet«. Egy Balaton-koncerten aztán, ahol igazoltattak, mert nem volt nálam irat (Berlinben nem volt szokás iratot hordani), ezt elsütöttem, és érdekes módon el is engedtek minket a férjemmel” – mesélte Pázmándy Katalin.

És hogy a Documenta-szereplés jelentőségét, az ebből építhető karrierek ígéretét hogyan élték meg a jelenlévők? „Senki nem ájult el attól, hogy ott vagyunk, csak jól esett” – idézte fel Gábor Áron.

„A kinti tartózkodáshoz szükséges meghívóleveleknek volt hivatalos ereje” – mesélte Pázmándy Katalin. „Míg itthon alig volt faxgép, nálunk volt a berlini filmakadémián egy – és egy aranyos titkárnő. Őt meg lehetett kérni, hogyha jönne barátunk, akkor ő írjon meghívóleveleket, és segített nekünk mindig. Ahova ezeket elküldtük, ott az emberek automatikusan kaptak útlevelet.”

Azoknak, akik hasonló történetekre és anekdotákra kíváncsiak, ajánljuk olvasásra az Artmagazin 112-es 80-as évek különszámát.