A (2) HÉT MŰTÁRGYA – 04.: Attachment (Tarr Hajnalka)

Hitka Lili

Június 4-én folytatódott A (2) Hét Műtárgya eseménysorozat ezúttal Tarr Hajnalka meghívásával. A hétfői esemény műtárgya a művész nagy volumenű térspecifikus installációja, az Attachment volt, amelyről interaktív beszélgetés indult el a 2-es műterem falai között.

Tarr Hajnalka tizenkét évesen jött rá, hogy csak akkor maradhat a saját maga által strukturált világban, ha művész lesz. Rajzolt, írt, festett, balettozott, próbálta kiválasztani azt a területet, amiben a leginkább ki tud teljesedni. Tizennyolc éves korára lett egyértelmű, hogy a vizualitás lesz az ő terepe. A képzőművészet lehetőséget biztosított bizonyos fokú rejtőzködésre, a verbális művészeti ágakkal szemben. A tény, hogy a képzőművészeti alkotásokban kevésbé elkapható maga az ember lenyűgözte az alkotót. Grafika szakon kezdte a Képzőművészeti Egyetemen, de egy Helsinkiben eltöltött félév elégnek bizonyult arra, hogy ráébressze, biztonsági játékot játszik, a grafika szak kényelmes eszköztára megfosztja a szabadabb alkotói munka lehetőségétől.

„Ugyan miért szorítom magam, grafikai technikák közé, akkor, amikor nyilvánvalóan térben gondolkodom.”

Tarr Hajnalka: Attachment, 2008 

Az egyetemre való visszatérésekor már installációs diplomamunkát tervezett, grafika szakos oktatói azonban nem tették lehetővé, hogy egy ilyen munkával zárja a tanulmányait. Így gondolt egy merészet, szándékosan megbukott művészettörténetből, majd Maurer Dóra festő osztályában folytatta tanulmányait, ahol kiléphetett a papírformátumok és vásznak határaiból, bevehette a teret. Diplomaprojektje már egy installáció volt (Instant nyáj, 2006).

„Gyakorlatilag nekem festő diplomám van úgy, hogy ecsetet az életben nem fogtam a kezemben.”

Tarr Hajnalkát mindig is az érdekelte, mi az, ami megragadható a valóságból és mi az, ami nem írja fölül önmagát minden pillanatban, ami változatlan. Folyamatos mozgást érzékelt környezetében, változott a neve, harminchárom helyen lakott és az apját tizennyolc évig nem látta. Azok a dolgok, amelyektől az ember elvárja, hogy stabil alapot biztosítsanak, neki nem voltak meg, így berendezkedett a fix pontok elcsípésére.

„Az egész változást, dinamikát térben képzeltem el. Van egy tér, abban közlekednek a dolgok, transzformálódnak. Az esszenciájuk, pozíciójuk, a viszonyunk hozzájuk felülíródik a térben. Folyamatos átalakulás van, és hogy ennek mi a modellje? Honnan hova tart? Hogyan lehet valamire építeni, ami megállás nélkül kicsúszik az ember lába alól és mozog? Hogyan lehet valamennyire bejósolhatóvá tenni az életet? Biztonságban érezni magunkat, abban amibe születtünk? Mert nem elég, hogy kívül változnak a dolgok, hanem belül is. Ebben lavírozni maga volt számomra az értelmezési hisztéria.”

A gemkapocs-fal ötlete először egy csehországi rezidencia-program keretében merült fel a művészben. Érdekelte a falak relativitása, a belső akadálypályák, szorongások, amelyeket az emberek szorgosan építenek magukban, sok esetben egészen addig, míg kikötnek a pszichiátrián, a különböző képzeteik, pedig megakadályozzák őket abban, hogy a tudatuk terében nyugodtan közlekedhessenek. Éppen ezért készítette el a falat pszichiátrián kezelt betegekkel. Az Attachment anyagát tekintve 700 000 gemkapocsból áll, összesen 250 kilogrammot nyom és 9 méter széles. Gondolati síkon még ennél is súlyosabb, mint, ahogy erre az eseményen jelenlévő közönség kérdései és Tarr Hajnalka válaszai is rávilágítottak.

 


Tarr Hajnalka  Fotó: Borbás Márton

Közönség: Pontosan mire reflektál a mű?
Tarr Hajnalka: Gyakorlatilag ez a mű arról szól, hogy az, amit te bizonyos dolgokról gondolsz, azt gondolod maguknak a dolgoknak. Azonosítod magát a jelenséget azzal a jelentéssel és érzelemmel, amelyet a jelenséghez társítasz, ettől szenvedsz. Egy forma, egy helyzet, egy tárgy például önmagában nem bánt. Az bánt, amit vélsz róla. A viszonyulásunk határozza meg a valóságot. A pszichiátrián olyan emberek vannak, akik a valóságban kemény és bántó dolgokat éltek meg és ezért olyan falakat alakítottak ki maguk körül szorgos munkával, amiken most nem tudnak keresztül menni.

Közönség: Miért ez a címe?
T.H.: Azért az a címe, hogy Attachment, mert ez magyarul egyrészt csatolmányt jelent, másrészt ragaszkodást. Ahhoz képest, hogy a valóság egésze félpercenként írja át magát, mégis erős meggyőződéseink vannak arról, hogy márpedig egy adott dolog, csak egy adott dolog lehet.


2HM.: A mű ötlete volt előbb, vagy az, hogy a pszichiátrián hozod létre?
T.H.: A mű ötlete. Hozzászoktam ahhoz, hogy mindent én csinálok. A munka ugyanerről szólt volna, mentális falak stb., de az, hogy én csinálom meg, evidens volt, fel sem merült, hogy mást is bevonjak a kivitelezésbe. De végül a szűk határidő miatt – volt rá huszonöt napom – kellettek még emberek. Ezzel egy időben, egy barátom bekerült a pszichiátriára. Aztán a kettő összeállt, így olyan emberekkel dolgoztam, akik beleillettek a koncepcióba.

Közönség: Hogyan élték meg a betegek a munka végét?
T.H.: A gemkapocs-fűzés egy repetitív munkafolyamat. Amíg csinálják, addig átlátják, addig van egy keret és az a keret őket megtartja. A világ teljesen kiszámíthatatlan mozgása és elvárásrendszere nem zavarhat be, hiszen tartják a frontot a kis kereteik között. Az a tudat, hogy erre még képesek, ideig-óráig azt az illúziót adja meg, hogy funkcionálnak. De, ha egy tevékenységre rá is állnak, az nem tartós, nem fogja kiszedni őket abból, amiben vannak. Nem volt az, hogy „igen megtaláltam az élet értelmét”, „nem akarok öngyilkos lenni már soha többet, hanem gemkapocs installációkat akarok csinálni”... Ettől nem változott semmi ilyen értelemben, nem kellett utópontozni, biztosítani nekik más repetitív tevékenységet. Természetesen, amikor a Műcsarnokba ki lett állítva a munka, vagy amikor később másik verzióban bekerült a Nemzeti Galériába, akkor abszolút szerveztük, hogy jöjjenek el, érezzék át azt, hogy ezt ők csinálták. Nem jöttek el.

Közönség: Mi lett a sorsa a munkának?
T.H.: Nagyon izgalmas sorsa lett a munkának: egy raktárban van dobozokban és azt sem tudom, hogy hol az a raktár. Egy igazi magyar izgalom. A Magyar Nemzeti Galériában egy része ki van függesztve. Ez kb. három méter a kilencből. A maradék be van dobozolva. A Process már egy teljesen más munka, igazából én azt mindig el is felejtem. Az MNG-nek nagyon fájt a foga az Attachmentre, de nyilván nem tudott egy teljes szobát odaadni ennek a munkának, ellenben kellett nekik a lépcsőfordulóba valami. A Process-t sok szempontból inkább egy belsőépítészeti munkának gondoltam, nem annyira megalapozottnak, mint az Attachmentet, aminek volt egy erős koncepciója.


Fotó: Borbás Márton

2HM.: Fogsz még térspecifikus installációt csinálni?
T.H.: Térspecifikus munkákkal kapcsolatban nagy álmokat szövögettem. Ott van Richard Serra, meg Antony Gormley például, akik egy kicsit máshova születtek és nem az NKA-nál pályáznak, hogyha ezer tonnás vasmunkát akarnak megvalósítani horror összegekért. Ismerve többek között az ő műveiket, úgy gondoltam, hogy klassz, én térmunkákat akarok csinálni. Aztán nagyon gyorsan rájöttem, hogy idehaza ez nem pálya. A térspecifikus installáció a képzőművészet Rolls-Royce-a. Drága, stáb kell hozzá, hely, ahol tárolod és nem fogod eladni. 2008-óta nem volt lehetőségem új, nagy volumenű, térspecifikus munkát létrehozni. Akkor olyan munkákat kezdtem csinálni, amik nem fizikálisan hozzák be a teret, hanem máshogy.
Néha úgy tűnik, mégis vannak kivételes lehetőségek. A Paksi Képtár egy fantasztikus indusztriális tér, és jövő szeptemberre felajánlották, hogy készítsek ott egy térspecifikus installációt. Tudjátok ez olyan, mint amikor az ember eltemette magát és a koporsóján kopogtatnak, hogy te figyelj már, volna még egy köröd. Nehéz, mert erről le kellett mondanom. Ez egy más típusú gondolkodás, hogy természetes, hogy terek állnak a rendelkezésemre. Én már tényleg elengedtem ezt, hogy itt Magyarországon lehetőség lenne ilyesmire, még évekkel ezelőtt. Az meg mindig is világos volt, hogy nem fogok kaparni, azért, hogy kikerüljek New Yorkba, vagy egyéb, jobb lehetőségeket kínáló helyekre, ahol elölről kezdhetem az utat, amit már megtettem.
Az életpályám elejét már elhagytam, rövid az időm és azt munkával akarom tölteni, nem azzal, hogy bárkinek bármit magyarázok magammal vagy a munkáimmal kapcsolatban. Az ember szépen visszamegy a szobájába és azért dolgozik, mert egyébként máshogy nem tud létezni. Két évente kiállítok az acb-ben, volt azt hiszem most három csoportos kiállításom volt, amire meghívtak és részt vettem rajta. Meg se néztem. Nem igazán érdekel. Az izgat, hogy pontos munkákat csináljak, hogy koherens legyek. Ez az egy, ami számít, a többi nem. Legyen ez egy állítás, arról, hogy éppen ennyi rálátásod van magadra, a dolgokra. Ne állíts olyasmit, amit ugyan állítani nagyon jó érzés, ugyanakkor tapasztalatban nem tartasz ott. Annyit állíts, amennyit a legkíméletlenebb önkritikával ki tudsz jelenteni, hogy ezt tényleg tudod. És közben próbálj meghajolni a tény előtt, hogy ez a tudás csak saját magadhoz képest sikerélmény, összességében kevés a dolgok komplexitásának megértéséhez, szóval olyan nagyon dicsekedni sem érdemes vele.

A (2) Hét Műtárgya következő eseménye kivételes alkalom, július 16-án leköltözünk a Bánkitó Fesztiválra, ahol Gróf Ferenccel fogunk beszélgetni. Július 18-án hétfőn, pedig a hagyományokhoz híven az FKSE 2-es műtermében várunk mindenkit, vendégünk újra Gróf Ferenc lesz, a hét műtárgya, pedig a Life to See.

 

Kapcsolódó tartalmak:
 
Winkler Nóra: Átmegyek a falon – Beszélgetés Tarr Hajnalkával, Artmagazin 2008/6. 36-39 o.

Kormos Zsófia: A (2) HÉT MŰTÁRGYA – 02.: Hatalmi szóval (Eperjesi Ágnes)

Lőrinczy Lia & Zemlényi-Kovács Barnabás: A (2) HÉT MŰTÁRGYA – 01.: Heidi (Kristóf Gábor)