2017-ben új Artmagazin Facebook-poszt rovatot indítottunk #Éjjeliszekrény címmel. Kurátorokat, elméleti szakembereket és képzőművészeket kérdeztünk arról: milyen szépirodalmat és szórakoztató irodalmat olvasnak akkor, amikor leteszik a szakirodalmat. Milyen könyveket őriznek az éjjeliszekrényükön? Most, az új év elején egy helyre gyűjtöttük a 2021-es ajánlókat.

Kovács Andrea

Néhány évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a könyvespolcaim ilyen könnyen tudnak majd utazni. Még csak össze sem kell dobozolnom a rajtuk sorakozó köteteket, jönnek velem szinte mindenhova. Csak úgy becsekkolnak mögém az online mítingek világába. Ugyanis ők lettek a karanténlétem háttérkulisszái. Olafur Eliasson In Real Life kiállításkatalógusa, Oscar Wilde összes műve, Lakner Antal Workstation és a Bujdosó Attila által szerkesztett Social Design Cookbook borítói szerintem még a képernyőfotókon is kivehetőek a laptopkamerám jóvoltából… Nálam egyébként tematikai szektorokra vannak osztva a könyvek: van szépirodalmi, útikönyv, kötelező olvasmány, mese, történeti és tudományos ismeretterjesztő, képzőművészeti, dizájn és egy „párhuzamos élet” részleg. Ez utóbbit finn, észt, izlandi, svéd és dán eredeti nyelvű könyvek és magyar fordítások alkotják. Én mostanában velük utazom.
Az egyik ilyen polckirándulásom alkalmával nemrég egy – magam elől eddig valahogy – rejtett kincsre bukkantam. A Finlandia-díjas kortárs finn író, Kari Hotakainen Az életkereskedő c. könyvére, amit 2016-ban dedikált nekem. Hát akkor lapozzunk is csak… 100 oldal múlva vettem észre, hogy szókimondó humora és nyelvezete mennyire húz lapról lapra tovább, és alig várom a következő estét, hogy újra elővehessem. A történet szerint egy ihletét vesztett író egy könyvvásáron találkozik Salméval, a vidéken élő fonalkereskedő asszonnyal, akinek meglepő üzletet ajánl. Néhány ezer euróért megvásárolja tőle családjának igaz történetét, aminek egyes epizódjait benzinkúti kávézások alkalmával veszi magnóra, hogy a nő emlékeit kiszínezve egy új sikerkönyvet írhasson.
Az egyszerre megható és ironizáló regény tűpontos helyzetjelentés jelenkorunk adásvételi megállapodásokon alapuló működéséről olyan lírai kiszólásokkal, mint: „Gyerekként úgy képzelte, hogy a nagymamáéknál egy másik nap süt le az égről, nem olyan, mint másutt, de az apja felvilágosította, hogy mindenhol ugyanaz a nap néz le ránk. Ettől a hírtől valahogy kisebb lett a világ.” Nekem meg valahogy egy kicsit elérhetőbb. Újra.

Molnár Ráhel Anna

Egy ideje nem olvasok konzisztensen szépirodalmat. Képtelen vagyok rá. Majdnem egy éve, a lezárások, korlátozások és karantén első időszakában én is sokat olvastam, először Albert Camus Pestisét, rögtön utána a Közönyt (L’Etranger). Egyébként ha egyetlen kedvenc könyvet kellene választani a világon, azt hiszem a Közöny lenne az. Általában nyáron szoktam olvasni (minden nyáron), olyan hosszú napokon, amikor nagyon élvezem a magányt és uszodába megyek. A Közöny az emberi élet és cselekedetek tökéletes tétnélküliségének szép és megnyugtató története Algéria partjaitól a börtöncelláig, vizesen és nagy melegben jó olvasni.
A hosszas, elmélyült olvasástól a kijárási tilalom óta undorodni kezdtem. Tavaly az olvasás azért kellett, hogy ne gondolkozzak – most, hogy már kibírhatatlan kezd lenni az élményvesztettség, minden erőmmel gondolkodni igyekszem. Tulajdonképpeni éjjeliszekrényem nincs, de körülveszem az ágyamat hétről hétre cserélődő könyvekkel, néhány mondatot, maximum pár oldalt olvasok belőlük egyszerre. A könyvek inkább talizmánok, talizmánként viszont van néhány nagyon hatékony. Murakami Haruki, Pelevin, Flaubert franciául (nem beszélek franciául), a Mitológia könyv (Trencsényi-Waldapfel) vagy a Képzelt lények könyve.
Murakami Haruki trilógiáját – a Kurblimadár krónikája – 2019 őszén kezdtem el. A majdnem 1000 oldalas könyvnek már a végén járok, félek is, hogy vége lesz. A krónika egy tönkrement pali története (vagy megvilágosodott, ahogy tetszik), aki először a felesége macskáját, majd a feleségét keresve csúszik egyre mélyebbre saját pszichéjének nedves útvesztőjében, hol spiritiszta kurvák, hol a szomszéd tinédzser lány vagy egy dúsgazdag idegen nő kéretlen pártfogásában. Aztán szeretem Pilinszkyt olvasni. Nem a verseit, de beszélgetéseket. Beszélgetések Pilinszky Jánossal címen adta ki ezeket a Magvető. Költészetről, művészetről van benne szó, sokat mesél Simone Weilről. Pilinszkyt olvasni olyan üdítő, mint a Közönyt. Csak máshogy, de – legalább arra a néhány percre, amíg képes vagyok olvasni – igazolást nyer, hogy „a fölfele közlekedő angyalok éppúgy angyalok, mint a lefele közlekedők, és a küldetésük is ugyanaz. Ugyanazon a létrán másznak, föl alá”.

Zsikla Mónika

A munkámhoz kapcsolódóan folyamatosan nyomasztanak a leadandó, befejezendő, megírandó szövegek és a határidők. Ezért leginkább a nyári uborkaszezonok időszakaiban van lehetőségem arra, hogy kortárs szépirodalmat olvassak. Mindig hosszú, év közben gyarapodó könyvkupaccal várom a nyarat és az év végét, de persze általában nem érek a betervezett könyvek végére, és ez mindig ugyanúgy nyomaszt, mint a határidők. Az éjjeliszekrényem polcán általában szakkönyvek és aktuális folyóiratok tornyosulnak, és az szépirodalmi kedvencek a könyvespolc leginkább kézre eső, még szabad nyílásaiban laknak.
A 2020-as nyár egyik kedvence az amerikai írónő, Siri Hustvedt Amit szerettem című regénye volt. Imádtam a regény rétegzettségét, tágasságát és lassúságát. Valamint azt a keresetlen könnyedséget, ahogyan egy sokak számára ismeretlen világot bemutat. A könyv egy olyan kiállításokkal, megnyitókkal, alkotói monológokkal, párbeszédekkel és művészettörténeti referenciákkal gazdagon teleszőtt világ panorámaképét rajzolja meg, ami számomra nagyon otthonos, de a társadalom nagy része előtt zárt és kívülről nézve arrogáns világ képét adja. A regény „mesélője”, Leo Hertzberg művészettörténész-professzor, aki két család történetén keresztül emlékszik vissza életére és barátságára a felkapott és divatos festővel, Bill Wechslerrel. A lassan csordogáló visszaemlékezés-folyam történetein keresztül pedig nemcsak a két család genealógiája tárul fel az olvasó előtt, hanem lassan körvonalazódik a SoHo sziporkázó művészvilágának glamúros csillogása, és a sikerre és érvényesülésre vágyó opportunista karakterek figurája.   
Az év végének egyik kedvenc hanuka-ajándéka pedig az orosz írónő, Ludmila Ulickaja A lélek testéről című novelláskötete volt. Rajongásig szeretem Ulickaja finom távolságtartással, de a legnagyobb orosz írókat idéző, aprólékosan kidolgozott jellemrajzait. A novelláskötetből az Aqua allegoria című opuszt számtalanszor újra és újraolvastam, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy miért nyűgöz le annyira. A legelső kapcsolódásom a novella címéhez volt, ami összecseng egy francia kölni nevével, amit én is hosszú ideje használok, de amikor elsőre megpillantottam a címet, akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy a történet valóban kapcsolódhat a kölnihez... de kiderült, hogy mégis. A kafkai abszurditást és a jelentéktelen részletekből aprólékosan kidolgozott köznapi létezésbe iktatott fantasztikumot a novella mintegy „könnyed” abszurddá formálta. Kafka azzal lett a 20. századi irodalom egyik legfontosabb alakja, hogy mindennél nagyobb átéléssel írt a magány, elidegenedés és a bizonytalanság fullasztó érzéseiről. Ulickaja pedig elképesztő bátorsággal nyúlt vissza ehhez az örökséghez és Gregor Samsa fantasztikus átváltozásához, amelynek köszönhetően a féreggé vált utazó ügynök kiszakadt a robotpilóta üzemmódból és egy álomképszerű irreális világba került. (Beckett Godot-ra várvájában is ez az elidegenített világábrázolás nyűgözött le). De Ulickaja nemcsak leporolta a kafkai átváltozás-történetet, hanem olyan kortárs anomáliák toposzaival is kiegészítette csendben a klasszikus előképet, mint a (kéretlen) szingliség, az anorexia vagy akár a divatos vegánság… szóval az írónő mesterien operál a különböző referenciák és layereinek egymásra rétegzésével.
Az év vége másik nagy kedvence pedig Janikovszky Éva Naplóm 1938–1944 című kötete volt. A fiatalkori naplót az írónő 12–18 éves kora között vezette, és a bejegyzésekből egy érzékeny lány felnőtté válásának története bomlik ki, aki a második világháború éveiben nőtt fel, és miközben megélte az első szerelmet és az életre szóló barátságok kezdetét, aközben szembesült a vérkorszak legdurvább, családját is érintő intézkedéseivel. A bejegyzéseken keresztül pedig szépen kirajzolódik az a szegedi polgári miliő, amelyben Janikovszky felnőtt, és az írónő már gyermekként is kivételes írói vénája. Az pedig különös visszaigazolást nyert számomra, amikor a latin tanulmányaival kapcsolatosan előkerült a hármas osztályzat, mint az év sikere és szenzációja, mert a bölcsészkar évei alatt én végig azon szorongtam, hogy a latint egyszerűen képtelenség megtanulni, és lehet, hogy emiatt soha nem lehet majd belőlem művészettörténész... 

Gerhes Gábor

A könyvekhez való viszonyom, azt hiszem, kissé beteges. Gyerekkorom óta mindig is több ezer könyv vett körül, és ez az évek múlásával csak súlyosbodott. Az a tonnányi könyv, aminek jó esetben csak borítót (kb. 3000) vagy még inkább az egész könyv külalakját megterveztem (kb. 1500), még inkább rontott a helyzeten. Jelenleg költözés miatt a könyvtáram egy pestlőrinci raktárban van mennyezetig bedobozolva, és várja a tavaszt.
Tehát a könyvek egyfelől képzőművészeti munkáim forrásait, de egyben könyvtervezői tevékenységem eredményeit is jelentik. Folyamatos könyvolvasásban vagyok, így nem ritka, hogy párhuzamosan harminc-negyven könyv van karnyújtásnyira tőlem. Rengeteg közöttük a szépirodalom. Nagyon szeretem a hosszú lefolyású történeteket, amelyeket akár évekig is elhúzok: túl vagyok az összes Franzenen, Knausgårdon, Nádas is kitartott közel három évig. A tavaly évvége legnagyobb felfedezettje John Williams Stonere volt. A többi között párhuzamosan gyakran kinyílik az egészen félelmetes Sarkadi Imre valamelyike, de Michel Houellebecq regényeit is újra- és újraolvasom.
A képzőművészeti munkáimhoz forrásként sokféle kézikönyvet használok egy időben. Mostanában a romantika kezdett érdekelni, emiatt újravettem Földényi melankóliáit, mellette Leo Körner Caspar David Friedrich tájképeit tárgyaló remek kötetét szemezgetem (The Subject of Landscape) – ezzel persze lassan haladok. Az iPadem is tele van a legkülönbözőbb e-bookokkal, leginkább skandináv krimikkel. Nagyon szeretem az e-bookot, főleg a jó nagyra állítható betűméret miatt. Nemrég fejeztem be Hatos Pál Az elátkozott köztársaság című egészen kiváló remekét.
A mellékelt „éjjeliszekrény”-kép a mai állapotot mutatja. 

Gréczi Emőke

Olyan családban nőttem fel, ahol a nihilt és a kiszolgáltatottságot humorral próbáltuk túlélni. Nyilván sokan voltak így a hetvenes-nyolcvanas években: Hofi, Rádiókabaré, bakeliten Hacsek és Sajó, a tévében a szörnyű Szeszélyes évszakok, a még szörnyűbb Parabola... (Az vajon vicces volt? Ne már!) Talán ennek a szocializációnak köszönhető, hogy kifejezetten szeretem a stand-upot, és szerintem a magyar ebben is verhetetlen. A legszomorúbb helyzetben, és most tényleg nagyon szomorú, olykor nem is tudok mást elképzelni, mint humorral kisütni az agyam, a szerkesztésre váró kéziratok, a szakirodalom és a hírek között.
Kőhalmi Zoltánt nagyra becsülöm, a legtöbbre a stand-uposok közül, finom és intelligens, a szorongó magyar értelmiségi karikatúrája, kicsit kisvárosi Woody Allen, aki egyszerre bölcs és értetlen, rigolyás és felülemelkedő. A skandináv krimiparódia (A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban) műfaja – nekem – váratlan választás volt tőle, de a könyvet olvasva megértem: kiapadhatatlan humorforrás. A szem és az agy néhány oldal után hozzászokik, hogy az „ö” helyett ø van végig, hogy az egész egyszerre véres és ironikus, a legviccesebb részek pedig azok, amikor valamelyik szereplő összevész a narrátorral. A történet teljesen lényegtelen, de minden bekezdésben van két poén. Az ember néha csak ül és röhög. Ennél jobb most nem is történhetne velem…

Fehér Dávid

Szégyenkezve vallom be, hogy a könyvespolcaimon és a padlómon könyvtornyokként sorakozó, elolvasásra váró szakirodalmi tételek mellett kevés időm marad szépirodalom olvasására. A karantén kevés pozitív hozadékai közé tartozik a könyvolvasás öröme. Az egyik utolsó élményem Barnás Ferenc Életünk végéig című kötete volt, amely egyaránt olvasható családregényként, apa- és anyaregényként, utazóregényként, metaregényként és legfőképpen a „Dichtung und Wahrheit” nagy kérdéseit feszegető – és ekként Barnás korábbi könyveinek világát árnyaló – autofikcióként: a regényben teremtett-teremtődő valóságsíkok finoman elcsúsznak a szerző biográfiája mellett. Talán a kötet címe foglalja össze a legpontosabban annak valódi tárgyát: Életünk végéig – vagyis a mi életünkről és annak végéről, még pontosabban a véggel való szembenézés feladatáról és szükségszerűségéről is szólhat ez a könyv. A létezés legbanálisabb, mégis legnagyobb kérdéseiről. Nélkülözve minden pátoszt. Jóllehet a regény elbeszélője (Sepi) filozófus, körülményesen gördülő mondataiban legfeljebb elrejtetten bukkannak fel a nagy kérdések. Egy hatalmas család hétköznapjai, belső konfliktusai, a beszélő magánéletének részletei akként folynak és hullámzanak az elbeszélés medrében, mint a – könyv egyik vezérmotívumának tekinthető – folyó- és tengervíz. A hétköznapi életesemények (családi intrikák, a szülők halála, a szerelemben meglelt boldogság pillanatai) nemcsak az élet és a vég(esség) nagy dilemmáival szembesítenek, hanem az a társadalmi valóság is felsejlik mögöttük, amely mindannyiunk életét befolyásolja. Barnás parttalan regénye valójában eseménytelen. Pontosabban arra ösztökél, hogy ráleljünk az eseménytelenség mögött megbújó valódi eseményekre.

Fátyol Viola

Éjjeliszekrényem talán sose volt, helyette az ágyban a párnám mellett tárolom az olvasásra szánt könyveket. A könyvrakás elég magas és igen kényelmetlen is, ha az ember alvás közben véletlenül ráhengeredik. Művészeti és fotográfiai szakkönyvek alkotják a torony alját, és mivel ezeket nem olvasom túl szisztematikusan, sokáig ott is maradnak. (Most például több hete két könyv biztosítja a stabil alapot: az Aperture kiadásában megjelent The Photographer’s Playbook és David Hockney A képek története című dialogikus kötete.) A következő rétegben jönnek a gyereknevelési tanácsadó könyvek – néha hirtelen felindulásból veszek egyet-kettőt, azt remélve, hogy majd válaszolnak a kínzó kérdéseimre a gyerekneveléssel kapcsolatban (nos: eddig még nem válaszoltak). Ezek tetején helyezkedik el az aktuálisan olvasott szépirodalom vagy egyéb, pusztán szellemi kalandként olvasott mű. Ezekkel általában kétféle viszonyt alakítok ki: vagy lelkes függővé válok, aki egy hét alatt ledarálja az egész könyvet vagy közepesen kellemes olvasmánynak minősítem, ami túlzottan ugyan nem érdekel, viszont remekül elaltat. A hajnalig olvasást és így enyhe másnapot okozó könyvek közül az utóbbi időben magasan kiemelkedett Oravecz Imre A rög gyermekei trilógiájának első része. Hónapokkal ezelőtt olvastam, de még mindig minden nap gondolok rá, tulajdonképpen folyamatosan a hatása alatt vagyok. Megelevenedett általa az a magyar történelem, amit még belátható kartávolságnyira érzek magamtól (apai dédapám az 1850-es években született). A paraszti létformának, a parasztsorsnak, a vérrel-verejtékkel elért innovációnak, a sikernek és sorsszerű sikertelenségnek, a beidegződéseken való változtatás elképesztően nagyívű és egyben tragikus vállalkozásának, meg még egy csomó mindennek a krónikája ez a regény, ami folyton a saját jelenem és Magyarország jelenének megértése felé is kalauzol.
Hasonlóan nagy élmény volt Harari Sapiense (szintén hónapokig forogtam rajta). Hrabal Foghíjak című kötete olyan rémesen tragikomikus, hogy nem is bírtam abbahagyni. Nagyon gyorsan a végére értem Erlend Loe Dopplerjének, és a legújabban megjelent Leltárt is nagyon szerettem. A Politics of Design is óriási kedvencem, többször vettem már elő ezt a fontos kérdésekről nagyon közérthető nyelven értekező darabot (nem beszélve arról, hogy lassan mindenki megkapja tőlem a családban ajándékba – kedves rokonaim és barátaim, készüljetek). A bűnös örömöt biztosító Jo Nesbo-krimik be vannak tárazva előre angol nyelven (ezzel kvázi nyelvleckébe csomagolom a gyerekkorban, értelmiségi családunk által oly sokat kárhoztatott ponyvát), de csak akkor merem őket elővenni, ha tudom, hogy a következő egy hétben nincs nagyon fontos dolgom, hiszen azokat úgyis lenyomná a sürgős vágy, hogy megtudjam, ki a hentes gyilkos.
A tornyot legfelül gyerekkönyvek zárják. A kisfiam minden reggel átjön a nagyágyba, és miután engem udvarias, de határozott mozdulatokkal kitessékel a saját párnámról, elégedetten olvasni kezd. Először megnézeget pár érdekesebbnek tűnő darabot a párna melletti könyvtoronyból, aztán összeválogatok neki egy reggeli mixet az ágy végében álló gyerekkönyvespolcról (ő meg alaposan átböngészi, mint az idősebbek a napi sajtót). Ez a kis könyvespolc egyébként a titkos büszkeségem, ugyanis rendkívül megszerettem a gyerekkönyvek csodálatos univerzumát. Így végül Hockneyt, Hararit és Oravecz Imrét is legyőzi Boribon és a kisvakond – de hát rendben is van az úgy.

Fabricius Anna

Általában lefekvés előtt vagy utazás közben szoktam olvasni. Kisfiam megszületése óta ágyam melletti könyvespolcom nyolcvan százalékát gyerekkönyvek teszik ki, az orosz Szutyejevtől elkezdve Móricz Zsigmond Állatmeséin keresztül egészen a klasszikus opera részleteket meghallgattató Pepe sorozatig.
A fennmaradó húsz százalék: van egy-két olyan könyv, ami a munka kérdéskörét járja körül, amivel fotó- és videómunkáimban immár tizenöt éve foglalkozom. Ilyen most David Graeber anarchista antropológus Bullshit munkák című könyve, ami rávilágít azokra a munkakörökre, amelyek ha eltűnnének a föld színéről, senki nem venné észre, azokról a beosztásokról és munkafolyamatokról, melyekről az azt végzők is – mint felesleges és szükségtelen munkakör – hasonlóan nyilatkoznak. A bullshit munkák nem keverendők össze a rossz munkákkal, amelyekre leginkább a rossz munkakörülmények jellemzőek, de szükségesek. Épp most voltam Drezdában az Ostrale021 szervezésében egy rezidancia programon, ahol afgán bevándorlókkal készítettem videót, interjút az ottani munkájukkal kapcsolatban. Ők munkakörük tényleges fontosságáról beszélnek – hogy ha kicsit is, de hozzájárulnak a föld jobbá tételéhez (szennyvizeket tisztítanak, folyóvizeket ápolnak). David Graeber könyve is kitér arra, mennyire másként tekintenek magukra az emberek az adott társadalmon belül akkor, ha tudják hogy hasznos vagy éppen felesleges munkát végeznek.
Aztán polcomon van Mark Fisher Kapitalista realizmus című könyve, amely korunk diagnózisát tárja fel. Érdemes képbe kerülni bizonyos fogalmakkal kapcsolatban, intenzív szöveg, ezért elég lassan haladok vele, inkább többször kevesebbet forgatom. Ehhez szorosan kapcsolódik nagy-nagy kedvencem, Michel Houellebecq Szerotonin regénye, amit azonnal befaltam pár nap alatt. Hőse pont azokkal a problémákkal küzd, amiről a Kapitalista realizmus szól, úgymint például a depresszió. Houellebecq hasonlóan az összes regényéhez, újra komoly társadalom és gazdasági kritikát fogalmaz meg (szabadkereskedelem kritikája) a negyvenes éveiben járó kiégett, hímsoviniszta, boldogsághiányos ex-hivatalnok szemén keresztül.
Végezetül, ami most nagy kedvencem, egy könnyedebb, viszont annál érdekesebb könyv: Jim Robbins: Azok a csodálatos madarak.
Mindenkinek ajánlom, aki szereti a madarakat, vagy többet kíván megtudni róluk, nem csak hihetetlen képességeikről, hanem arról, hogy az ember egyes madárfajtákkal hogyan működik együtt vagy éppen zsákmányolja ki őket. Hát nem bámulatos, hogy kolibri fejjel lefelé, vagy hátrafelé is tud repülni, vagy a pingvinek több száz méterre is képesek félórákra lemerülni, miközben szívverésük percenként háromra csökken?

Tasnádi József

Viszonylag régóta nem olvasok például regényeket. Konkrét szépirodalmi vonatkozásban a költészetet szeretem. Többnyire filozófiai műveket, ésszéket olvasok. Ezen belül konstans olvasmány Emil Cioran román származású – francia filozófus életműve, amely véleményem szerint szépirodalomként is fogadható és élvezhető.
Cioran egy önmagát a világ vádlójaként aposztrofáló ultraszkeptikus és cinikus gondolkodó, aki például Szent Pált a kereszténység kampányfőnökének nevezte, Istent pedig a legnagyobb csalódásnak. A legfontosabb egzisztenciális kérdésnek a tudat és az öntudat problémáját tartotta. Tulajdonképpen állandó olvasmányt jelent nekem. Sokat segít abban, hogy ébren és frissen tartsa szkepszisemet. Ha netán valami megmagyarázhatatlan optimizmus kerekedne felül rajtam, akkor rendkívül hatékony kijózanító hatással van rám.

Standovár Júlia

Nehezen tanultam meg olvasni gyerekkoromban, úgyhogy minden könyvet győzelemnek fogok fel. Igazából nem tudom, hogy emiatt, vagy sem, de nem tudok félbehagyni könyvet kudarc élmény nélkül.
Az elmúlt másfél évben lett volna idő olvasni, de valahogy semmi sem tudott sok ideig lekötni. Egészen addig, amíg egy barátom ajánlásával rá nem találtam James Baldwin If Beale Street Could Talk című könyvére. A regény egy szerelmi szálon repít el minket a 70-es évekbeli New York utcáira. Borzasztóan nehéz néha olvasni a sorokat, hiszen arról mesél, hogy milyen feketének lenni Amerikában.
Baldwin még a kegyetlenségről és az igazságtalanságról is könnyedén, humorosan ír.
Amit leginkább szeretek az olvasásban – gondolom ezzel nem mondok sok újat – az az, hogy egy pillanat alatt repít el egy másik valóságba, amit lapról lapra fedezhetsz fel. Baldwin kötetének olvasása után viszont rájön az ember, hogy a könyv valósága nem is áll olyan messze a mostani valóságtól. Szomorú. Így a regény a mai napig nagyon is aktuális.
Illetve, még azt akartam megosztani veletek, hogy már nem emlékszem pontosan, de miután befejeztem ezt a regényt, döntöttem el, vagy inkább beszéltem meg magammal, hogy nyugodtan félbe hagyhatok könyveket, úgysem tudja meg senki. Az élet úgy sem elég hosszú, és a jó könyvek száma úgyis csak nő.

Tranker Kata

Az én éjjeliszekrényem most a kiságy. Babaöbölnek van az ágyam mellé tolva, de az újszülött lányom nem hajlandó ott aludni, így gyakorlatilag éjjeliszekrény lett. Egyáltalán nem terveztem olvasni az úgynevezett gyermekágyas időszakban (a szülés utáni 6 hét), aztán mégis így alakult. Az első hetekben ugyanis problémáim voltak az elalvással. Akkor se tudtam aludni, amikor a baba aludt. És jött a tipp, hogy olvassak, az majd segít ellazulni, és tényleg bevált.
Dián Krisztával telefonáltunk akkoriban, ő említette Platón Lakomáját. Nevezetesen azt a részt, hogy az emberek azért keresik a másik felüket, mert eredetileg négykezű, kétarcú gömbszerű lények voltak, csak az istenek büntetésképp ketté vágták őket. A munkáim miatt jutott ez eszébe. Nekem meg beugrott a könyvesszekrényben álló görög-latin prózagyűjtemény, benne a Lakomával, amit egyben elolvasni már régóta akartam. Hát most itt volt az alkalom elővenni.
Sokszor gondolkodom azon, miért is lesznek egyes emberek művészek és annál szebb magyarázatot, mint amit erre Szókratész ad a Lakomában, szerintem még nem találtam. A vágyakozás szépre és jóra, mely bizonyos embereket 'létrehozásra' sarkall, nála ugyanis a szerelem kitágított értelmezése. Az alkotás mint szembeszegülés a halandósággal, gyakran felmerülő toposz, viszont az Erósztól és a szerelmi vágytól való eredeztetés engem nagyon meghatott. Nem mellesleg pedig az is megdöbbentően nagyszerű napjaink hazai mikroklímájában, hogy ez a több mint kétezer éves mű milyen természetességgel beszél végig a férfiak közötti szerelemről.
A másik könyv az 'éjjeliszekrényemen' a József Attila összes. A nagyobbik lányom nagyon szereti a Hangya című József Attila verset és kérte, hogy mondjuk el. Így került ide a könyv. Aztán elkezdtem olvasgatni. Általában a szülés utáni első hetekben az ember lánya szó szerint órákon keresztül szoptat, és rájöttem, eközben verset olvasni a legideálisabb. Nyugodtan meg lehet nézni ugyanazt a verset több tucatszor, lassan ismételgetni egy-egy sort vagy mondatot, sőt lehet akár egy napig ugyanazon a versen mélázni. És különben is József Attilát én szerintem 20 évesen olvastam utoljára, már szinte el is felejtettem, milyen.
A harmadik könyvet még a terhességem utolsó napjaiban fedeztem fel. Ez Nádasdy Ádámtól a Milyen nyelv a magyar?. Világéletemben utáltam a nyelvtan órákat, aztán az utóbbi időben, fogalmam sincs miért, de elkezdett érdekelni a nyelvészet. Teljesen lázba tud hozni például a hét napjai elnevezésének története, melyik finnugor vagy szláv eredetű szó, vagy mely szavaink ótörök eredetűek és mit olvashatunk ki mindebből a történelmünkre vonatkozólag. Persze Nádasdy úgy tudja mindezt találni, hogy az valóban izgalmas és szórakoztató legyen, egyáltalán nem egy nyelvészeknek szánt száraz szakszöveg. Pont ezért mindig érkezik valamilyen érdekesség, ugyanúgy mint Nádasdy élőszóbeli előadásain. Tőle tudom példaul azt is, hogy a 'huncut' eredetileg szitokszó. Német eredetű, a 'Hund' mint kutya áll az első fele mögött, a második fele pedig a nőstény kutya nemi szervére, illetve az azzal való fajtalankodásra utal. A katonai nyelvből ered és valaha trágár kifejezésként használtàk egymás heccelésére. Ma pedig ezzel a szóval kedveskedünk gyermekeinkek. Azért én mióta tudom ezt, ritkábban mondom a lányaimnak, hogy 'te kis huncut'.

Moizer Zsuzsa

Hónapokkal ezelőtt a neten nézegettem William Blake munkáit, amikor ráakadtam Dante Isteni színjátékához készült sorozatára, amit lenyűgözőnek találtam. Mivel akkor Németországban voltam már hosszú ideje és remény se volt a hazautazásra a covid korlátozások miatt, így letöltöttem Dante szövegét magyarul Babits Mihály és angolul Henry Wadsworth Longfellow fordításában a telefonomra.
A pokol első énekének kezdő sorai szíven ütöttek, könnyekig meghatottak és napokig ismételtem magamban ezt a mondatot: 

“Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelém.”

Megrendeltem Blake teljes Dante sorozatát a Taschen kiadásában. Ez a könyv hónapok óta velem van, megjárta Németországot, Montenegrót, Horvátországot mire Budapestre ért és végre csatlakozhatott hozzá Babits 1986-os kiadású magyar fordítása. Ez a két könyv hol a műtermem padlóján fekszik, hogy munka közben bármikor belenézhessek, vagy az ágyam mellett, vagy az asztalon olvasom, jegyzetelek belőlük. Az utóbbi hetekben került hozzám Földényi F. László Newton álma és Takács Tibor A jövő kulcsa című könyve, amiket az előbbi kettővel együtt olvasok, használok, inspirálódom belőlük.
Hold Plútó című kiállításom megszületéséhez nagy mértékben hozzájárultak ezek a remek könyvek. A kiállítás november 27-ig látogatható a Deák Erika Galériában. 

Varga Ádám

Általában egyszerre több könyvet szoktam olvasni, és sok esetben nem is tudom teljes mértékben befejezni az elém kerülő olvasmányokat, mert elsősorban nem a teljesség élményére figyelek, hanem inkább a tartalmi vagy elméleti rétegekre. Ebből fakadóan inkább szakmai szövegeket olvasok, és sajnos nagyon ritkán jutok hozzá irodalmi könyvekhez. Másfelől pedig, nehezen tudnám magam számára meghatározni, hogy az olvasás aktivitásában mi is a különbség a szakirodalom és a szépirodalom között, hisz ugyanolyan figyelemmel és gondossággal viszonyulok mindkét attitűdhöz. Szeretek bennük elmerülni, de az elmerülés mértéke nem a műfajtól, hanem a szöveg intenzitásától függ.
Ha különbséget kell tennem, akkor számomra kifejezetten fontos momentumnak számít, hogy míg a szakszövegek belső szerkezetében sok esetben hivatkozásról hivatkozásra lehet haladni, és az adott szöveg saját maga hívja életre a következő olvasmányt, addig irodalmi szövegekhez mindig ajánlás, vagy egy véletlen folytán kerültem közel. Egy ajándék, egy családi együttlét, vagy egy meghatározhatatlan beszélgetés utolsó állomásának formájában. Mindig pont akkor, amikor nem számítottam rá.
Így a számomra fontos szépirodalmi regényekkel kapcsolatban – a mindig jelenlévő kíváncsiságon túl – egy furcsa misztikumot is érzek, amely ellentétes a szakszövegek megértésére vonatkozó elvárásaimmal és a hozzájuk kapcsolt érzeteimmel. Intenzitásukban teljes mértékben megfogtak, és e regények kapcsán mindig valami nem várt, valami nem tudott, valami ismeretlenbe burkolózó húzóerőt éreztem. Egy lecserélhetetlen tapasztalatot, amit sem előtte, sem utána nem tudtam reprodukálni, csakis az olvasásuk aktualitása alatt.

Nyitókép: Gerhes Gábor