Sínen vagyunk?

Szikra Renáta

A Homo Domesticus kötött pályán mozog az otthona és a hivatalok egyenirodái között, mint az általa előszeretettel vagy kényszerűen használt tömegközlekedés járművei. Ezen a jól behatárolható területen végzi Szabó Eszter már csaknem egy évtizede vizuális kutatómunkáját, hiszen legnagyobb sűrűségben itt tanulmányozhatóak azok az egyedek, akiknek sajátos tartását, mozgását, arckifejezését, öltözetét egymásra másolva, satírozva dolgozik a faj(ta) jellegzetesen elmosódott, kontúrvesztett képén: a már nem fiatal, dolgozó nő portréján.

mobil pornorokettubeporno videoporno izle

A falakon laza kompozíciókba, fürtökbe rendeződnek egy kutatási napló darabjai, a tusrajzok, toll vázlatok, fotók, animációk, lentikuláris rajzok, finom akvarellek és minuciózus olaj-kollázs arcképek, Cranach és Holbein stílusában. A nagy elődök középkori és újkori modelljei is több arcból vannak összegyúrva, mesterien vegyítve, tompítva az egyedi jellegzetességet a mindenkori nőideál toposzaival. Bár Szabó munkái külön-külön is címmel ellátott egyedi művek, az egymás mellé helyezéssel, egy-egy részlet kiemelésével, ismétlésével és tükröztetésével mégis egyetlen portré megalkotására törekednek, amit aztán a kiállítás egyik videójának nőalakja (Mária, 2010) kellemetlen, nyers hangján kikér magának: „Borzalmas. Ennél azért jobban nézek ki. Az orrom nem ilyen, a szemem is nagyobb, a rúzsom se... [...] Nem akarom, hogy az emberek azt higgyék, így nézek ki.” Ez ugyanaz a pillanat, amikor a villamos vagy metró ablakában tükröződő képünkkel szembesülve megrémülünk: én nem ilyen vagyok. Ennyire nem lehet rossz a helyzet... Saját énképünk nem akar lépést tartani az elkerülhetetlen amortizáció sebességével.


Fotó: © Artmagazin

Szabó portréinak tárgya mi magunk vagyunk esendőségünkben. Éles szemmel, de nem részvét nélkül figyeli, hogyan válik egy nő, a Nő egyre elmosódottabbá, láthatatlanabbá. A test és az arc körvonalai rohamosan veszítenek ruganyosságukból, túlcsordulnak, kitüremkednek az eszményi nőideál feszes kontúrjain. Hiábavalónak tűnik a nyilvánvaló igyekezet, a beszárított frizura, a párducmintás sál, a piros garbó vagy a csinos szemüveg és a tornához vagy a ránctalanító Zöld krémhez kapcsolt csodavárás. (Emlékezetes a lentikuláris képecske kézzel végzett faceliftingje, és az esti arcápolás egy másik leheletnyi animáción.) Ami igazán árulkodó, az a tartás. A kicsit görnyedt, beejtett vállú, zsákszerűen megroskadó testek, amiket gúzsba köt az elmaradhatatlan kiegészítő, a táska szíja. A táska talán a leghangsúlyosabb kelléke, egyben attribútuma Szabó modelljeinek. A Homo Domesticus kecses retikül helyett praktikus válltáskát, vagy hátizsákot cipel. Cipeli, vonszolja a mindennapok túlélőkészletét, valójában egész háztartását, egy védőburkot kicsiben. A tárca, kulcscsomó, mobiltelefon, a munkahelyi ebédhez dobozba csomagolt hazai, esernyő, sminkkészlet, fejfájáscsillapító, váltócipő vagy ruha, tartalékharisnya, olvasószemüveg, napszemüveg, iratok, határidőnapló, notebook vagy e-book, esetleg újság vagy könyv a kényszerű utazás vagy várakozás félóráira – ezek mind szükségesnek tűnnek. Szabó nőalakjai belekapaszkodnak a táskába, a bennük lévő praktikus dolgoktól minden váratlan vagy nehéz helyzetre megoldást remélve, képletesen is vállukon cipelve a mindennapok egyre súlyosbodó terheit. A táska már rég nem kiegészítő, hanem organikus része a viselőjének, egy kinövés, ami együtt lélegzik, lüktet, egybeforr a testtel. A legélesebb kritikát A herét elhagyó nő videója fogalmazza meg, ahol a nőiesség utolsó hagyományos kellékeiről is lemondó alak egy formátlan, rózsaszín, szőrös zsákot vonszol, amíg el nem bukik benne. Nyomasztó látvány, nyomasztó tükör, amíg főhősünk fel nem tápászkodik, és két jól irányzott rúgással maga mögött nem hagyja a terhét. Ezt a videót két éve őrzöm a mobilomon. A galériatérbe belépve első dolgom volt saját súlyos hátizsákomtól megszabadulni, hogy levegőt vegyek, hogy magam legyek. Sokkal könnyebb nem lettem.


Fotó: © Artmagazin

 

Szabó Eszter: Homo Domesticus
Helyszín: Inda Galéria
Megtekinthető: 2019. június 19-ig

Full 006080
Csicsibua

A titokzatos című, oltárszerű – de akár síremléknek is beillő – szobor a Műcsarnok Rejtett történetek című kiállításán szerepel, amely a 20. század első felének életreform mozgalmait, illetve e mozgalmak és a különböző művészeti ágak, művészcsoportok néhol nyilvánvaló, néhol rejtett összefüggéseit hivatott feltárni. (A felhalmozott izgalmas dokumentumok, tárgyi emlékek és műalkotások elképesztő mennyisége egyébként inkább megnehezíti, mint segíti az átlátást, inkább csak bepillantást enged abba a különleges kapcsolati hálóba, ami a századelő reformgondolkodóit ezer szálon összefűzte.)

Full 006123
Maszatos tányérok?

A Platán Andrássy útra nyíló kirakatán át egy finom étkészlettel szépen megterített asztalra látunk, ami ezen a környéken nem lenne meglepő látvány, ha nem egy galériatérről lenne szó. 



Full 006222
Green Box – megnyitóbeszéd

Gondolkoztam, honnan induljak, de legjobb, ha az ajtónál kezdem és a kiállítás címénél: Green Box – mindkettő egy zárt térbe invitál, egy doboz belsejébe. A galéria megszokott white cube, azaz fehér doboztere most zöld dobozzá alakult – egy üvegházba léptünk, ahonnan éppen „csak az a szép zöld (gyep)”, az hiányzik. A halvány rózsás, távolabb vöröses megvilágítás az üvegházi növekedést serkentő fényforrásokat idézi – de élő növényt itt csak egyetlen egyet találunk, hátul a falfülkében – kitüntetett hely, olyan, mint egy kápolna, eleven oltárképpel. A kirakatüveget és a nagyméretű akvarelleket üvegkamrás polikarbonátlemez borítja, amiből sok egyéb mellett például kifinomult technikai apparátussal felszerelt üvegházakat építenek, mivel a polikarbonátlemez rugalmas, rendkívül ellenálló, jégverést, vihart jól bír, kiváló hő- és hangszigetelő, a fényt pedig átengedi. Kérdés, hogy itt kit véd és mitől?