Egy kép: Kiss Adrian – Dunyha Tomorrow
Szabó Marcell vendégszövege
Egy kép rovatunk vendégszöveggel jelentkezik. Kiss Adrian Dunyha Tomorrow című önálló, a Nyolcésfél terében az acb Galéria szervezésében megrendezett november eleji kiállításáról Szabó Marcell költő, műfordító adja közre benyomásait. Kiss Adrian egész teret betöltő narratív installációja a művész utóbbi években elkezdett, a modern formatervezés gépies testjellegeit és a puha szobrok anyagának személyességét fikciós keretek közé helyező textilmunkák sorát folytatta.
Szabó Marcell legutóbbi kötete, A zseb vallási karaktere a Műútnál jelent meg idén.
A föld színe felgyűrődik, megkel, majd magaslatot formáz, melyből, az évekkel korábbi jellemzés szerint, tűrni nagyobbat irigy lőn a sáralkatú ember. Nincs kötszer, ha a domborzati képet az emberporra zúduló árvíz, a zsíros sár, a munkára fogott sötét vérkeringés mossa a bőrszabású Pireneusok ráncaiban, nem rejtegetve, hogy a kihűlt és kitakart világgal egyedül a felszín ellenkezhet, nem fedélként vagy egy körhintakupak egyszeri szédületével, de felvizezve, és nem minden malícia nélkül, a sivár paletta lakóit. Egyikük úgy fogalmaz, hogy bőrig ázott, és ezzel kapitulál a részeg teremtés előtt, ahol bármi és bárki szivaccsá változhat, kivéve a bőrt, mely borítékként nem elegyedhet, nem is ázhat. A fáradtság leteríti az embert, akárha egy másik fáradtság játszaná meg magát benne vagy a takaró űzne gúnyt az elnyúlt testre mért színpompás súlyból – lúdtollal töltött kar vagy kolbász –, melyben hol a meleget, hol a némaságot veszi szemre, észre, és a hirtelen kamásli alatt nőni kezd a boltozat, dudor keményedik, végül cintányért csépelnek egy textilmindenségben. És rögtön utána a hátára fektetett, fonákjára szorított anyag, a nemezrónaság, ahová tűt vezetnek, előkészítve az utat az őrült, bizonyosan őrült cérnának, hogy futását kint és bent egyaránt gyakorolja. Ágyat vet filcben a csont, még utoljára. A hatalmasságok szemérmesek, és ezt nem csak a szapora állam kívánja meg, az erős természet is, mely takargatná, dugdosná a tőle különbözőt, vagy száműzné, boldoguljon maga a jellem összetevői között. Innen az eszement gondolat, hogy ha a hatalom a takargatnivalón gyakorol, és annál hathatósabb, minél hatalmasabbat rejt el, akkor hatalmát, nehogy magát sújtsa, éppúgy rejtegetnie kénytelen. Még ha némely munkában és mesterségben egyes avatatlanok is részt vesznek, a földmérő választása a földmérőket, a kormányosé a kormányosokat illeti, és bár egy házat nem csak az tud értékelni, aki építette, a takargatás esetében megeshet, hogy a szakember silányabb bíró, mint az egyszerű takaró. Pedig megfontolandó, hogy a titok magánszáma alapítja meg a közöst, és a kiválasztás nem lehet magányos, ha azon a szöveten hagy nyomot, melynek rendeltetése a szemérmes ember törekvéséhez kapcsolódik, hogy rejtegessen, dugdosson, mintha a köztérre érve bizonyítania kéne, mi az, ami általa nem mutatkozhat meg. Ezért, hogy a láthatatlan megsértése teregetésnek minősül, és a szennyes, mosatlan, makulás szövet körül a takarító végez háztáji munkát, míg az uralom tisztogatásba fordul, amint takarni kell a megesett foltot. Édes mindegy, a takarítás titkosítja a szutykot. Az oikosz csele tehát nem abban áll, hogy az udvar átereszti magán az utcát, miközben ő maga a járdára ürít, hanem, hogy ismer kivételt, sőt felismeri azt, és a teregetést teszi meg a takargatás próbájának. A közszemlére tett, a pállott és állott takaró így mutatkozik be, a takaró, melyet senki sem takargathat, ahogyan elterelni sem jut eszébe senkinek a szemérmet, mintha szó volna, közösülés során, melyből új utód és főleg új előzmény sarjad a dúvadmozgású történelem nagy meglepetésére. Minden további okfejtés hitegetés csak a takarók hatalmával kapcsolatban, de ahhoz a ravaszsághoz hasonlatos, melyet a fiatal császár megnyugtatására szereztek, mondtak tollba és recitáltak, akit olyannyira elcsüggesztett a szobatiszta létezés, a duvet kalodája, hogy már nappal is a vulkánról követelt mesét, a szennyes forrásról, szemben az emberi akarattal, a vigyázó vagy óvatlan tagokkal, a gyönge testi présről, ahonnan feltör, szétszéled vagy körbespriccel a termés, a bibe, a virág. A vulkán egy keserves, tályogos és kisszerű paragrafus környékén fejezi ki magát, melyet addig idéztek, cáfoltak és magasztaltak Európa-szerte, mígnem, a magyar diétai küldöttek szerint, nyugtatni kellett a Nyugatot és a fokozódó csőd pillanatait, képekkel, sőt kóbor figurákkal borogatni, mintha enyhülést a helyzet túlzott jelentőségére tett utalások hozhatnának. De a szellő enyvet hoz inkább és tovább ingerli a látványt, egymásnak veti, egybetapasztja az alvók hátát, olyan szörnyeteg szobrot emelve, melyet ha hangként, a beszéd hevében és vizenyősségében ábrázolnának, csak egy mozgássérült nyelvizom darálójából jöhet, kereplő-sziromlevelek, megvadult, defektes és hadonászó tulipánajkak közül. Sűrű, szürke hab, melyből az ifjú megjósolhatja egyfelől, hogy a militarizmus rablás, husángpróba és szemvillogás, másfelől, hogy a sáralkatú embert, hiába takarózik a női nemmel, sárlakat fogja egybe.