Farkasszemet néztem Jokerrel. Na meg rajta kívül még úgy száz emberrel. Ahogy álltam az inkább iskolai öltözőre, mintsem kereskedelmi galériára emlékeztető térben, padokkal és telegraffitizett szekrényekkel körülvéve Anne Imhof négy méter szélességű vásznával szemben, azon gondolkoztam, hogy ki lehet az elveszettebb: én (a néző) vagy ők (szintén nézők), velem szemben, akik a félmeztelen Eliza Douglast bámulják hátulról, fekete pólóval a fején. Jokert mondjuk csak én látom. Eliza meg semmit sem.

A festmény a londoni Sprüth Magers galériában az Avatar II című tárlat földszinti termében látható. Ez a galéria történetében az első olyan eset, hogy mind a négy emeletet egyetlen művész alkotásai borítják. Az épületbe lépve teljesen egyértelművé válik, miért: Imhof munkái itt is, mint általában, megkövetelik a teret. Csupán egy héttel a londoni megnyitó után a művésznek már Amszterdamban nyílt kiállítása a Stedelijk Museumban – egy évvel a  Palais de Tokyóban megrendezett Natures Mortes előadása után. Amióta 2017-ben a Velencei Képzőművészeti Biennálé német pavilonjában bemutatott Faust című előadását Arany Oroszlánnal díjazták, megállás nélkül mutatja be nem mindennapi, monumentális darabjait, amikre a jegyek szinte pillanatok alatt fogynak el. Totális, immerzív munkái, amelyekben zene, tánc és a tér egyaránt döntő szerepet játszik, kritikusok és rajongók szerint társadalmunk zaklatott, végletekig magányos és tehetetlen érzelmi állapotát jelképezik. Ennek tükrében hiába szokatlanul hétköznapi a szóválasztás, a Stedelijk Museum nem hazudik, amikor a művészvilág szupersztárjaként mutatja be Imhofot. (Habár valószínűleg a fiatalokat célzó marketingesek érdemét sem szabadna elvitatnom a megfogalmazás kapcsán.)

Anne Imhof neve hallatán tehát a provokatív, grandiózus performanszok jutnak először eszünkbe – emellett azonban képei is fontos szerepet játszanak előadásaiban. A művész elsősorban festőnek tartja magát, és gyakran hangsúlyozza, hogy munkái rajzokból születnek és képek hatására alakulnak át új ötletekké. Fotósokkal és filmesekkel is együtt dolgozik, valamint ő is rendszeresen fotóz saját előadásain, de az így készült felvételeket – performanszművészektől szokatlan módon – nem dokumentációként, hanem különálló művekként kezeli. Performansza addig él és tapasztalható, míg vége nem lesz az előadásnak. Természetesen más ott lenni és átélni egy „live” performanszt, mint filmen vagy a közösségi médián keresztül látni belőle jeleneteket. Túl élénken emlékszünk még a Covid alatti Zoom-karácsonyokra ahhoz, hogy ezt magyarázni kelljen. Azonban itt ennél többről van szó. Anne Imhof performanszait azért is lenne problémás képek formájában visszaadni, mert az előadás maga is folyamatosan módosul, ugyanis alapvető szerepet játszik benne az improvizáció – ahogy az is változó, hogy ki mit lát a darabból. A performerek a nézők között mozognak, hol csoportosan, hol egyedül, gyakran úgy, hogy semmi nem választja el őket a közönségtől. Ez egy tudatos folyamat, ami egyik oldalról a szerepek elmosódását eredményezi, amit az előadók által viselt divatos fekete ruhák is elősegítenek, másfelől pedig fizikailag ellehetetleníti, hogy az egyes nézők az egész teret beláthassák. (Gondoljunk csak a már említett velencei Faust üvegpadlójára.) Habár ugyanazt a darabot látják, a személyes élmények egymástól radikálisan különbözhetnek – és nem csak az egyének tapasztalatai révén eltérő észlelés miatt.

A performanszok után is fennmaradó fotók, filmek és festmények külön életet élnek. A filmeket jellemzően úgy vágják, hogy azok érzéseket és benyomásokat, gondosan kiválasztott kompozíciókat formáljanak, és ugyanígy a képek is kiragadott, tudatosan kijelölt mozzanatokat ábrázolnak. Ha Anne Imhof irodalmi műveket írna – ami lássuk be, nem olyan lehetetlen, mint ahogy elsőre hangozhat, tekintve, hogy nem sok más művészeti ág maradt, amivel eddig ne foglalkozott volna –, azt mondhatnánk, ezek a munkák idézetek tőle. A kontextusból egy az egyben kiemelt jelenetek, amik magukban is befogadhatók és értelmezhetők. 

Ilyen a Jester című olajfestmény is, melyet a művész egy előadásáról készült fénykép alapján festett. A hagyományos médium használata és a történeti festményekre emlékeztető vászonméret (izgalmas például Botticelli Vénuszával összevetni, aminél Imhof műve még egy méterrel szélesebb is) látszólag konfliktusban áll a jelenet ábrázolásmódjával. Egy rétegesen felkent, úgynevezett anaglif képet látunk, ami 3D-látvány megjelenítésére képes, ha a befogadó a megfelelő, zöld-bíbor lencséjű szemüveggel tekint rá. Azaz a jelenet – a felénk forduló félmeztelen Eliza Douglas, a fejére húzott Joker-nyomatos pólóval, háttérben a lelátón tömött sorokból figyelő FFP2-es maszkot viselő nézőkkel – két nézőpontból készült, és akár térhatású is lehetne, ha rendelkeznénk a teljes élmény megtapasztalásához elengedhetetlenül szükséges szemüveggel. Hiába vagyunk tehát jelen, hunyorgunk a kép előtt, a mű közvetlen átéléséhez hiányzik a kulcsunk. Az alkotás egy másik világ szabályrendszerében készült, mint amelyikben nézőként létezünk. Hasonlóan frusztráló érzést kelt az arckifejezések hiánya is: a homályos, megvilágítatlan háttérben meghúzódó tömeg arcát a maszkok és a fények is takarják, de még a szüzsé is álarc mögé bújik, így az egyetlen kiindulópont a gyilkos udvari bolond, a jester grimasza. A popkultúrában közismert és Imhof műveiben is visszatérő, az őrület határán táncoló tragikus figura félelmetesen széles mosollyal villantja ki ugyan fogait, de úgy tűnik, fizikai bántódást nem tud okozni a látszólag nyugodt, törékeny testtel összekötve. 

A feloldhatatlan ellentétek, maszkok és álarc mögé bújtatott érzelmek, feszültség és cselekvésképtelenség tragikomikus egyvelege két öltözőszekrénnyel került idézőjelbe. Bármelyik irányba is indulunk a képtől, embernagyságú, szürke fémszekrények labirintusába érkezünk. A szekrények ajtajából azonban az összehajtogatott ruhák helyett durva beton zsalukövek kandikálnak ki az öltözők berendezéséhez elengedhetetlen, három falécből álló rozoga padok között. Az ismerős enteriőr az emberek és kiegészítőik, valamint a szag hiánya miatt sterillé és idegenné vált, ahogy egyedül bolyongtam, és megértettem, hogy a díszlet között én is óhatatlanul az Anne Imhof-univerzum szereplőjévé váltam.

Anne Imhof: Avatar II, Sprüth Magers, London, 2022. december 23-ig