Magyari Zsuzsa: Blackout

Van egy levél, amit a híres német képzőművész, George Grosz 1945-ben írt barátjának, Erich S. Herrmann-nak. A levél egy egyszerű születésnapi invitáció, azonban a művész a meghívás kötelező köreit viccelődéssel egészítette ki: megrajzolta azt is, hogy hány pohár Hennessyt tervez majd elfogyasztani a nagy napon. Hogy egy másik kedvencem említsem: ránk maradt Grant Wood 1930-as lelkendező levele, amelyben megosztja, hogy egy kiállítás zsűrije nemcsak egy, hanem egyenesen két képét, a Stone City és az Amerikai gótika című festményeit is befogadta egy olyan tárlatra, ahol évente maximum két művel szerepelhet egy művész – tehát az, hogy tényleg két képet válasszanak valakitől, igencsak ritka!  

Marcel Duchamp kézírása szinte olvashatatlan volt, míg Camille Pisarro összetéveszthetetlen, ecsetvonásokra emlékeztető betűkkel írt. Egyes képzőművészek akár évtizedeken keresztül leveleztek – ezen üzenetváltások nagy részét pedig ma akár összegyűjtve, könyv formájában is olvashatjuk. Claude Monet és Berthe Morisot, Frida Kahlo és Diego Rivera, Alexander Calder és Ellsworth Kelly, Georgia O’Keeffe és Alfred Stieglitz vagy éppen O’Keeffe és Yayoi Kusama baráti és szerelmes, mindennapi és szakmai levelezései sokat mesélnek a művészetük miatt elismert figurákról, nem csupán a hírnév mögött rejlő karakterek iránt érdeklődők, hanem művészetüket kutató és kontextusba helyezni igyekvő művészettörténészek számára is. Gondoljunk bele, milyen lesz a jövőbeli művészettörténészek munkája, amikor a családi hagyatékok és levéltárak helyszíneit felváltják a – mik is? Napjaink kommunikációjának jelentős része az itt és most, az azonnali információátadás jegyében egy az egyben az interneten történik. A cél a gyors közlés a hozzánk éppen legközelebb álló platformon. Ezen a kérdésen gondolkodva megnéztem: van olyan közeli barátom, akivel Facebookon, iMessage-ben és Instagramon is kommunikálok, van olyan munkatársam, akivel e-mailben tartjuk a kapcsolatot, de az izgalmas linkeket SMS-ben küldi, és ott vannak a szüleim, akikkel a telefonálás mellett édesanyámmal sms-ben, míg édesapámmal a Facebookon tartom a kapcsolatot. 

Teljesen természetessé, szinte szokássá vált az, hogy bárkire „ráírhatunk” – a barátainknak szánt gondolatainkat nem kell elegáns formába öntött és átgondolt szerkezetű, hosszabb hangvételű levelek megfogalmazásáig tartogatnunk, a 4-6-os villamoson ülve nemes egyszerűséggel megformálódásuk pillanatában rájuk zúdíthatjuk a valamelyik erre alkalmas platformon. A csetelésnek köszönhetően 2021-ben sokan már szinte az élőbeszéddel megegyező tempóban tudunk írott üzeneteket átadni – az élőbeszéd összes esetleges nyelvtani hibájával. Ez azonban azt jelenti, hogy a megváltozott nyelvhasználat nemcsak hogy rögzül írásban, de az üzeneteink hosszú évekre visszanyúlva vissza is kereshetők. Hiába érezzük úgy, hogy a csetelés megegyezik a kimondott szóval és személyes beszélgetésekkel, van egy hatalmas különbség: a jelen szinte megfagy az interneten és bármikor visszakereshetővé válik, ha erre van szándék.

Magyari Zsuzsa Blackout című munkája éppen ezt a jelenséget, az emlékezés problematikáját és az internetes kommunikáció kapcsolatát vizsgálja. A 320 × 430 cm-es takarón a művész egy teljes évnyi weben folytatott kommunikációját láthatjuk – vagyis láthatnánk, hogyha a rengeteg egymásra rétegződő üzenet nem sűrűsödne összefüggő mintává, feloldhatatlan gordiuszi csomóvá. Baráti beszélgetések, örömhírek, bosszúságok, a művészeti világ történései és a magánélet legmélyebb rétegei örökítődnek meg a takarón. 

Azt képzelem, ilyen hatást kelt majd, amikor a 21. század végének művészettörténészei alábuknak az addigra ismert és elismert státuszba kerülő művészek digitális nyomaiban. Amikor a levéltárakban és archívumokban kutatás helyett az inboxok és közösségimédia-profilok böngészése válik napi teendővé, amikor a szinte olvashatatlan kézírást felváltja az emojik jelentésének felfejtése vagy a gyakran használt rövidítések feloldása – talán ekkor már a képzőművészet-írás számára is elengedhetetlen szakma lesz az emoji-fordítás? –, és amikor a jogi viták nem a postán feladott és megőrzött személyes levelek, hanem baráti csetbeszélgetések megjelentetése mentén alakulnak majd ki. Ha egyáltalán így lesz. A közösségimédia-platformok szinte évente változó palettájának, az előre nem látható kommunikációs trendeknek és a jövő többi ígéretének köszönhetően ezt nem tudjuk, de érdekes eljátszanunk a gondolattal.

Magyari Zsuzsa munkája az ENTER_the_FUNKY_JUNGLE című csoportos kiállításon látható.
AQB
2021. október 29. - december 19.