„A divat nem művészet. De a divatnak szüksége van a művészre“

Yves Saint Laurent múzeuma Marrákesben

Muskovics Gyula

Ahogyan a marrákesi medina okker falai mögött az Atlasz-hegység havas csúcsai a vörös földből a kék égbe törnek, páratlan színvilágával rögtön lenyűgözte Yves Saint Laurent-t. A francia divattervező 1966-ban vásárolta meg első itteni házát élet- és későbbi üzlettársával, Pierre Bergével. A sivatagi város ezután nemcsak második otthona lett, de a következő évtizedekben itt tervezte kollekcióit, majd itt lelt megnyugvásra a párizsi bemutatók után. Tíz évvel a tervező halálát követően, tavaly októberben megnyitotta kapuit az Yves Saint Laurent Múzeum Marrákes, amely Afrika első divatmúzeumaként egyaránt tiszteleg az alkotó munkássága és a város előtt, amely színt adott egyedülálló vízióinak.

 

Az algériai Oranban született tervezőnek több mindent köszönhetünk a divattörténetben, mint gondolnánk. Yves Saint Laurent nevéhez köthető a divat művészi szintre emelése, aki bár mindvégig ragaszkodott a harmónia és a szépség eszményéhez, kikövezte az utat az őt követő posztmodern generáció abszurd kreációi előtt is. Hatalmas szerepe volt a divat és a stílus demokratizálásában is, hiszen elsőként nyitott ready-to-wear butikot Párizs diáknegyedében, ahol az haute couture luxusától elrugaszkodva kedvezőbb áron kínálta az egymással kombinálható, egyszerűbb darabokat. Tőle ismerjük a fekete mint szín koncepcióját, és a ’60-as, ’70-es évek feminista törekvéseivel egyetértve bevezette a divatba a nadrágkosztümöt.


Mondrian ruha a Vogue címlapján,   Kép forrása: 3.bp.blogspot.com

A múzeumban látható kiállítás nagyjából ötven ruhát mutat be a díszlettervező Christophe Martin által kialakított, fekete enteriőrben. Az első, amit meglátunk, az az 1965-ös Mondrian kollekció egy darabja. A francia Vogue címlapján hamar ismertté vált, egyszerű szabású ruhákon a holland festő vörös, kék, fehér és sárga síkidomai nyernek új értelmet. A továbbiakban is találkozhatunk még olyan darabokkal, amelyek képzőművészek munkáját elevenítik fel, például az egy évvel későbbi Pop Art kollekcióból vagy a George Braques és Picasso képeit feldolgozó kreációk formájában. Kitüntetett helyet kap a „le smoking“ – vagyis az első női testre szabott szmoking, amely 2002-ig tartó pályafutása során Yves Saint Laurent minden kollekciójában visszaköszön.


A „le smoking“ Helmut Newton 1975-ös fotóján   Kép forrása: ongallery.com

A fekete szűkített zakóból, laza szárú nadrágból, fehér ingből és nyakkendőből álló szett egyaránt hirdette a mozgás szabadságát és a stílusos megjelenés újfajta lehetőségét a nők számára a hétköznapokban. A szmoking harminc évig ugyanabból az anyagból készült, és létrehozása mindig egy modell jelenlétében történt, akinek a különféle mozdulatait vették alapul ahhoz, hogy leendő tulajdonosa könnyedén viselhesse a mindennapok során. Bár Marlene Dietrich már az 1930-as Marokkó című filmben egy férfi változatot visel, a szmoking 1966-os bemutatkozása a Pop Art kollekció részeként kisebb botrányt kavart. Nan Kempner például egy ilyet viselve besétált a New York-i Le Côte Basque-ba, ahonnan rögtön kiküldték, majd következő nekifutásra csupán a zakót viselte miniruhaként, hogy beengedjék, ugyanis ha egy nő egy előkelő étteremben nadrágot viselt, az akkoriban egyenértékű volt azzal, mintha fürdőruhában érkezne. Először csupán egy kelt el belőle, azonban a Rive Gauche verzió a butikból gyorsan fogyott a fiatalok körében, és így lett ikonikus darab. Nélkülözhetetlenné vált olyan ismert személyek ruhatárában, mint Catherine Deneuve, aki húszas éveinek legelejétől kezdve a tervező egyik legkedveltebb múzsája volt. Helmut Newton 1975-ös fotósorozatán, a Vogue lapjain világhírre tett szert egy hátrasimított hajú, cigarettázó, szmokingot viselő női karakter, vagyis a határozott fellépésű, független nő erejének gondolata.


A „Pop Art“ kollekció a francia Vogue lapjain   Kép forrása: makeminevogue.wordpress.com

A kiállítótér klasszikus eszközökkel mutatja be a tervező munkásságát. Egy idővonal és az annak mentén elhelyezett fényképek, újságkivágatok és vázlatok igazítanak el minket az életműben, onnantól kezdve, hogy Yves Saint Laurent 21 évesen a Dior vezető tervezője lett, odáig hogy 2002-ben eladta divatházát, és társával megalapították a Pierre Bergé – Yves Saint Laurent Alapítványt, amelynek kezdeményezésére ez a múzeum is létrejött. Az egyedülálló kreációk két sávban vannak elhelyezve a térben. Fölöttük, a fekete falakon vetített szövegek elevenítenek fel olyan elhíresült kijelentéseket, mint „A divat nem művészet. De a divatnak szüksége van a művészre“. Bergé Saint Laurent halála után, a hozzá írt leveleiben is visszatér erre a paradoxonra, és a mániákusan alkotó divattervező önmagával kapcsolatos kételyein elmélkedik tovább: „Vajon volt-e benned annyi bátorság, hogy művész legyél?“ – teszi fel a kérdést. A kiállítótér egyik oldalát a fekete szín dominálja, az anyag esésére és művészi megformáltságára felhívva a figyelmet. Ezzel szemben a marrákesi piacok színes kaftánjai, a különleges virágok, állatmintázatok és egyedülálló fényviszonyok ihlette tarka darabokat látunk. Itt van például a tervező másik ikonikussá vált felfedezése, a safari dzseki 1967-ből.

Bár a múzeumban van egy projektszoba (ahol jelenleg Noureddine Amir ruhaszoborai láthatók– róla azt érdemes tudni, hogy az első marokkói divattervező, aki szerepelt a párizsi divathéten), Yves Saint Laurent kortársai és az őt követő generáció nem kapnak teret. Pedig milyen érdekes lenne összevetni az itt magasodó, afrikai törzsi kultúrát megidéző 1967-es kreációt egy nyolcvanas évekbeli „variációjával“, amelyet Jean Paul Gaultier tervezett Madonnának – hívja fel a figyelmet egy mostani cikkében Suzy Menkes, a Vogue nemzetközi szerkesztője.


Bambra Haute couture, 1967 (háttérben a falon Georges Braques inspirálta fehér „esküvői ruha“), Musé Yves Sint Laurent Marrákes enteriőrfotó  Kép forrása: www.hips.hearstapps.com
A múzeum épülete a medinán kívül helyezkedik el, a város egyik leggyakrabban látogatott turista látványossága, a Jardin Majorelle közvetlen szomszédságában. Az oázisszerű botanikus kertet a rajta álló villával a francia festő, Jacques Majorelle hagyta a városra. 1980-ban vásárolta fel a divattervező és partnere, hogy megmentsék a ledózerolástól, mivel a helyére egy hotelt építettek volna. Itt található (a korábbi iszlám művészeti múzeum helyén) a marokkói őshonos kultúrának dedikált Berber Múzeum is, amelynek 600 darabos gyűjteménye (használati tárgyak, ruhák, ékszerek stb.) szintén a pár tulajdonát képezte. A nagyjából 34000 darabos, ruhákból, vázlatokból, személyes tárgyakból, fényképekből és különféle dokumentumokból álló Yves Saint Laurent hagyaték két részre oszlik, a marrákesivel párhuzamban Párizsban is nyílt egy múzeum – ami egyébként szintén egy nem kifejezetten extravagáns koncepciót követ a divatház műhelyeinek eredeti állapotban való bemutatásával.

Catherine Deneuve és Yves Saint Laurent   Kép forrása: www.flashbak.com

Yves Saint Laurent a kezdetektől szisztematikusan archiválta munkásságát, így nem meglepő, hogy most egy kiterjedt anyagnak kell helyet biztosítani az utókor számára. A marrákesi múzeum igazgatója, Björn Dahlstrom beszél arról egy interjúban, milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy ilyen intézménynek. A múzeum nem egyszerűen bemutatóhelyszín, hanem egyfajta kulturális központ, könyvtárral, auditóriummal, és mindezeken túl restaurátorműhellyel, portalanító szobával, az újonnan odaszállított ruhák számára karanténnal, s ez már majdnem olyan magas szintű és precíz technológiai hátteret igényel - mondja -, mintha egy kórház felépítésére készülnénk.

Nem kevesebb figyelem irányult az épület homlokzatának és enteriőrjeinek stílusos kidolgozására, amely csipkemintázatú vöröstégla-falával invitálja a látogatót egy letisztultabb, fehér belsőbe. A Wallpaper magazin legjobb középületének járó díját is elnyert múzeum fiatal tervezői, a KO csoport elképzelése szerint a külső és belső terek dinamikája egy egyedi tervezésű kabát minimalista borítása és selymes bélése közti átmenetre utal A terrakotta padló, amely íves és szögletes formáival a divattervező vonalvezetését idézi, a hallban körbefutó színes ólomüveg ablakokkal együtt helyi sajátosság. A felhasznált anyagok ugyancsak Marokkóból származnak, ahogyan az egyébként 10 hónap alatt felépített múzeum létrehozásában közreműködő kézműves mesteremberek is ottani lakosok voltak.


A múzeum épülete   Kép forrása: www.nytimes.com

Az YSL brand üzenete, az általa képviselt értékek tisztán vannak kommunikálva, és egészen egyértelműnek tűnnek. Az alapítvány mögött álló Bergét Franciaország egyik legbefolyásosabb aktorai között tartották számon. Olyan életművek jogutódja volt, mint Jean Cocteau, de befolyásosságának mértékére az is jó példa, hogy a Le Monde résztulajdonosaként aktívan támogatta a tavalyi választási kampányidőszakban Emmanuel Macron jelenlegi miniszterelnököt a szélsőjobboldali Marine Le Pennel szemben. Az YSL ház vezető tervezője 2016 óta a belga Anthony Vaccarello, aki azonban némileg elvetette a sulykot a női szexualitás nyers ábrázolásával, és egy tavalyi kampánya alkalmával többen is kifejezték ellenérzésüket, miszerint a plakátok a nőket tárgyiasítva, szubmisszív helyzetben ábrázolják. Mindez nem is igazán összeegyeztethető azzal, amit Yves Saint Laurent már a kezdetektől képviselt. Habár az ikonikus Newton-kép alább látható párdarabját nézve is elkezdhetnénk elemezni, milyen módon fetisizálódik, tárgyiasul ez a fajta nőalak.

Kiállítás enteriőr Videó forrása: youtube.com

Fotó: Helmut Newton, 1975   Kép forrása: www.dazeddigital.com

A 2014-es, Bertrand Bonello által rendezett Saint Laurent (ami egyszerre jött ki az Yves Saint Laurent című másik életrajzi ihletésű filmmel) egyébként a Marokkó iránti szenvedély mellett egy másik tényezőt is kitüntetett figyelemben részesít: a történet felén átível a divattervező és Jacques de Bacher szenvedéllyel, drogokkal és szexualitással átszőtt viszonya. A ’80-as évek Párizsának legfelsőbb köreiben izgő-mozgó dzsigoló mindeközben Karl Lagelfeld élettársa volt, és biográfusától azt is megtudjukhogy időnként Concorde-dal repült a New York-i Mineshaft nevű szexklubba, ahol például Michel Foucault-val is találkozott. Legfőbb ismertetőjele nagyjából az volt, hogy elcsábított különböző embereket. Ezzel azonban – a történet szerint – nemcsak Yves Saint Laurent és partnere között szította a tüzet, de a párizsi divatvilág, vagyis az Yves Saint Laurent klán és a Lagerfeld-kör időleges kettészakadása is neki köszönhető. A filmben hangsúlyos szerepet kapnak a divattervező függőségei, neurózisai és mániákus idegállapotai, amelyeket Bergé a de Bacher-sal való találkozáshoz köt a későbbiekben. Mindeközben ő maga a racionális üzletember képében jelenik meg, és a kezdetektől mint a divatház menedzsere hajtja munkába az instabil elmeállapotaival küszködő alkotót.

Mindezzel együtt Saint Laurent élete végéig közeli kapcsolatban volt partnerével, aki sokak szerint legalább olyan fontos szerepet töltött be a divatház érdemeinek elérésében, mint maga a tervező.  Közös alapítványuk vezetőjeként Bergé a hagyaték körüli ügyek elrendezését és a marrákesi múzeum munkálatait percről-percre precíz figyelemmel követte. Épphogy volt alkalma megcsodálni az elkészült épületet, de a néhány nappal későbbi megnyitón már nem tudott megjelenni.


Yves Saint Laurent és Pierre Bergé Marrákesben   Kép forrása: www.pinterest.com

Nyitókép: A múzeum épülete
Kép forrása: www.cntraveler.com