Heterogenitás és abszurd mélység Győrffy László művészetében (18+)

Horváth Márk – Lovász Ádám

A csonkolás, a test felsértése kínosan élvezetes érzéseket is szülhet. Olyan érzeteket, amelyek hirtelen előbukkannak egy abszurd mélységből. Ebből az abszurd mélységből hiányzik minden mérték, gátlás, visszafogottság és mesterkéltség. A következő kérdésre kell választ adnunk: miképpen válhatunk alkalmassá a formátlanságot formáló művészetre? Bizonyos szempontból az esztétika eszközeit megszüntetve kell haladni ahhoz, hogy a szubjektum beleolvadhasson az abszurd mélység zavarba ejtő formátlan torzultságába.

A formátlanság nem csupán a forma hiányából eredő valótlanságot jelöl, hanem egy olyan többletet, amely önmagától is a kiszabadulásra, az erőszakos kitörésre vágyakozik. Nem szükséges a művésznek felszabadítania ezt a deformált energiát, hanem inkább sűrítenie kell olyan sokaságokat, amelyek hozzájárulnak az abszurd mélység áthatolhatatlanságának megkeményedéséhez. Győrffy László művészete pontosan az esztétika megszokott gyakorlatait meghaladó művészeti tapasztalatba avatja be a műélvezőt. A műélvezet mint fogalom reménytelenül felsebződik, és ezáltal egy deformált, dehumanizált esztétikai tapasztalat lehetősége is felsejlik. Győrffy művészete a műélvezetet plasztikus, formátlan élvezetfolyammá alakítja, amelyben végtelen körkörösség alakul ki, s emellett a negativitás és a nyugtalanság is helyet kapnak. Az abszurd mélység megragadhatatlan formátlansága előidézi az embert önmagából kivetkőztető érzést.
Az egymásba hatolásnak a művészeti megjelenítése megszentségtelenítést kíván. Amiképpen a formátlanság átveszi a mesterkéltség helyét a művekben, úgy a hagyományos műélvezetet elmozdítja a körkörös élvezés, amely során a mű vért, ondót vagy végtagokat lövell ki magából halál-termelő péniszként, és a befogadó nem passzív, hanem önmaga is belép az élvezés körkörösségébe. 


Győrffy László: aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is IV, 2017, rézkarc, akvarell, gouache, papír 16,5 x 22 cm

Győrffy aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is IV rézkarcán a fej-korsó képződményen jól látható egy pentagram, amelyből számos jelentést lehet kibontakoztatni. Legfontosabb elemként a megszentségtelenítés mozzanatát tekinthetjük, hiszen a pentagram közismerten sátánista jelképként is funkcionál. A képen a perspektíva sajátos megfordulását tapasztaljuk, hiszen a pénisz a képen az égből lefelé hatol egy veszélyes és koszos tartomány felé. Úgy tűnik, mintha ezek a plasztikus vágyfolyamok az agyvelő helyére törekednének, és fokozatosan kitöltenék a tudat helyét a fej–korsó–pénisz sokaság elrendeződésben. A szentben benne rejlik egy sajátos kétértelműség, hiszen a tisztaság mellett ott találjuk a tisztátalanságot is. A pénisz lyukká való átlényegülést nemcsak a jelentés deformációjának tekinthetjük, hanem éppenséggel a férfiasság megszentségtelenítésének is. Baljós jelként, sötét előzményként funkcionál a pentagram, a fallocentrizmus tagadásaként, valamint az észbe vetett bizalom árnyékaként. Racionalitás helyett a törvénytelen burjánzásba, a megsérülésbe, a fájdalommal vegyülő élvezetbe vetjük bizalmunkat. A lyuk látványa megostromol bennünket, akárcsak a meglékelt fejbe aláhulló hímvesszők. 


Győrffy László: Az elátkozott rész (WTF), 2012, olaj, vászon, 190 x 190 cm

Ennek a sötétségnek a szakadékos fénye sejlik fel Az elátkozott rész (WTF) című festményen. Az alkotáson egy megsemmisült, felbomlott sűrű sötét anyagot láthatunk, amelyben különböző szemek úsznak egy vicsorgó száj társaságában. Az egymásba való körkörös élvezés itt egy sötét, ragadós anyaggá sűrűsödik össze. Az elélvezés közben önmagunkat dekonstruáljuk. Ez egy befelé forduló, mégis a kívüllevőségbe átfordító orgiasztikus játék. Testetlen, a legsűrűbb teljességet látó kivájt szemek ezek, amelyek folyamatosan egyre mélyebbre ássák magukat a sötét halál anyagában. Egyszerre látszódik a feketeségben a dicsőség és a szégyen, a katasztrófa és az üdvözülés, az élvezet és a szenvedés. A kölcsönös felerősítés irányába halad a mű mint energetikai gépezet, a testiség formaiságát szétszakító örvénylésként. A képkeret maga válik átkozott résszé, amely feláldozásra és szétfolyatásra vár. Mindennek van határa, így a sűrűség is, amint képtelenné válik a további növekedésre, szét kell robbanjon a mű atmoszférájában. A műélvező megfigyeli és megítéli a művet, ugyanakkor önmaga is a megfigyelés tárgyává válik. Elemi tanulság, hogy a kozmosz maga is a feketeség színtelenségébe öltözik.(1) Az ég kékje és a kozmosz örök éjszakája egymással kölcsönös viszonyban álló témák, rezgések, egyszóval: szakadékszerű szólamok.


Győrffy László: Vegyes hulladék 01, 2011, akvarell, papír, 21 x 29,7 cm

A szakadékok és furcsa bemélyedések nemcsak vaginákként, hanem deformált péniszekként is megjelennek a Vegyes hulladék 01 című alkotásban. A körkörös élvezés itt egy nemiszerv-tobzódásba csap át, ahol az élvezetet a szervek eltorzulása, tönkretétele jelenti. A testet betegségként szállják meg az elszaporodó nemiszervek, lehetőséget kínálva a torz termékenység elterebélyesedésére. Az előző két alkotással szemben itt nem a testnedvek vagy a plaszticitás túltengéséről beszélhetünk, hanem eltorzult keménységek és pokoli vaginális lágyságok váltakozásáról. Fontos szerepet tölt be a szörnyszerű, mutáns jelleg konstrukciójában az áthelyeződés, amely a testek nemi jellegét is elbizonytalanítja. Fenségesnek is mondhatnánk az önszaporítást, valamint az összekapcsolódó, egymást is mozgásra ingerlő perverzió-sokaságokat. Más megvilágításba helyeződik az élet, amint szembe kerül az abszolút kontingenciával mint elsötétült és elsötétítő jelentéssel. A mutáció és deformálódás adomány, alkalom a saját formavilág átszerkesztésére, vagy esemény, amely maga változtatja meg a testiség interpenetrációját, irányokat és tendenciákat oltva a bőr hámrétegei alá, és immáron egyetlen létjogosultsága a léttelenségbe történő kilövellés marad. Az önmegtermékenyítő burjánzás azzal a következménnyel is jár, hogy befogadhatóvá válnak idegen, furcsa formák.


Győrffy László: aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is VI

Az aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is VI című rézkarcon eltorzult, kinövésszerű falloszokat látunk, amint éppen meredeznek a képet elöntő húscafatok láttán. A fallosz itt beteges, vöröses színével megidézi a nyers hús undorítóan élénk színét. Nemes Z. Márió egyik tanulmányában úgy fogalmaz, hogy Győrffy művészetét végigkíséri „valamilyen pszeudo-személyes megvalósulás és megsokszorozódás.”(2) Ezek a furcsa szervek éppen a rendetlen, formátlan jellegük okán válnak valamilyen titokzatos, személytelen vágy ingerlőivé. A furcsaság, amint terjed a vágyakozó szemek és elmék között, nemcsak undorkeltőként hat, hanem perverz vágyfokozó ingerként. Győrffy alkotásában egy faszszerű plasztikus képződmény magába vonzza a szervek maradványait, valamint a szemgolyók kocsonyás láthatóságát.


Győrffy László: aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is XVIII

Győrffy művészete a mű befogadójából passzív élvezőt teremt. Az alantasság formátlan masszaként valóssá lényegíti át a képeket.(3) A maszturbáció – haszontalan cselekedetként – elkerülhetetlenül hozzákapcsolódik az alantasság megannyi látványához. Az aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is XVIII című képen egy önkielégítést végző férfi péniszét látjuk, valamint azt az abszurd mélységet és formátlanságot, amely folyamatosan ingerli őt. Akár egy olyan gondolatként is azonosíthatjuk ezt az egyveleget, amely ellehetetlenítené a maszturbáció végkimenetelét. Talán éppen egy olyan titokzatos és undorító gondolat lehet ez, amely önmegsemmisítő módon felemészti a merevséget. A korlátlan kiáradás és a torz, összefércelt jelleg kétértelműséget jelent. Eltapossa a keménységet, de végtelen lágyságával magába fogadja a kiáradó ondót. Az eltorzultságot tematizáló nyelv nem mentesül a belső mutációktól és a nyelvrendszerek beszennyeződésétől. Így a heterogenitás egyben materiális és nyelvi folyamat, tehát nem megkülönböztethető az anyagiság és a róla való gondolkodás, valamint az erről való számadás sem.
A szexuális fantáziát megragadja, sőt el is lehetetlenítheti a furcsaság. Bűnös élvezet vonzalmat érezni egy ilyen eltorzult testrész iránt, amely a saját szubjektivitásunk felszámolódását is maga után vonhatja. Furcsa módon arra kell ráébrednünk a mű tanulsága szerint, hogy „van a halálban egyfajta megelégedés, sőt a halál maga is lehet olyan valami, amit radikális szinten akarhatunk, sőt vágyakozhatunk rá.”(4) Éppenséggel arra is vágyakozhat a maszturbáló, hogy soha többé ne vágyakozzon. Veszteség és túlélés, nemi vágy és vágytalanság összeolvadnak. Szörnyűséges élvezet az, amely a halálból nyer ki magának vágyakozásra alkalmas konstrukciókat.(5)


Győrffy László: Az ismétlés pokla – 7x7 főbűn, Fösvénység III, 2010, rézkarc, akvarell, gouache, papír, 30x20 cm

Győrffy Az ismétlés pokla – 7 x 7 főbűn, Fösvénység III című művén az inhumán összekapcsolódás és az anyag széttartó burjánzása közötti rokonságot tárja fel. A képen szereplő elfolyó fejformán élősködik egy lebegő gépi elrendeződés, amely egyszerre plasztikusan lágy, ugyanakkor mechanikus: egy puha robot, amely éppen erőforrásokat gyűjt további képződmények kinövesztéséhez és nem-lineáris dinamikák kibontakoztatásához. A kibernetika logikája az önferencia köré épül, hiszen „a kibernetika önnönmaga fokozása és bármi, amit mi magunk cselekszünk, önmagának ad értelmet: dolgokat csinálunk, mielőtt lenne értelmük.”(6) Az önmagát destabilizáló mechanizmus önmagán élősködik, saját tetemét dolgozza fel újra és újra. Győrffy képe rávilágít a roncsolódó kapocs körkörösségére és mutációs potenciáljára. A roncsból még komplexebb roncs növekszik, amelyre idegen megszállók is rátelepednek, így a halálösztön is helyet kap. A furcsa, rovarszerű szemek önreferenciális megfigyelési rendszert alkotnak, amely öntudatlan módon rovarszerű megszállókat is táplál. Így a roncsolt rendszer mégis megtöri a saját önmagára irányultságát, de csak azért, hogy tovább dekonstruálva kódolhassa önmagát.
Győrffy több alkotásában is visszatérő mozzanat a sötét, rothadást kibocsájtó, ánuszra emlékesztető Nap. Bataille kapcsolatot vél felfedezni a Nap és a segglyuk között, ugyanis mindkettőben közös az éjszakához való furcsa és ellentmondásos viszony. Egymásba kapaszkodnak a kielégületlenséget és amorf érzéseket terjesztő agresszív vezetékek, amelyek az erőszak sötétségét elektronikus fénnyel töltik fel. Minél kiterjedtebb a kapcsolódás, annál nagyobb tér kínálkozik a kölcsönös átfertőződésnek.


Győrffy László: Body Farm 18, 2014, akvarell, papír, 42 x 30 cm

Az önmagába visszacsatoló megfertőződés kibernetikai logikáját tetten érhetjük a Body Farm 18 című alkotásban is. Noha explicit összekapcsolódások itt nem láthatóak, a torzult önmegfigyelés mint formáló és formabontó elv ebben a műben is feltűnik, hiszen egy szétfolyó, előrehaladott felbomlásban lévő, ám mégis valamiképpen élő fejet figyel meg egy olyan szemgolyó, amely rajta kívül helyezkedik el. A felbomlás két szintjével találkozhatunk, amelyeket összeköt az önmegfigyelés paradoxikus aktusa. Az előző alkotáshoz hasonlóan itt is önmagát táplálja ez a levágott fej. Azonban a táplálás itt a tekinteten keresztüli kettős megszűnésen át történik. Reflektál az egyik összeomlás a másikra, de úgy, hogy a reflexió is csak a felbomlás önmagába csavarodó vigasztalan agóniáján keresztül juthat kifejeződésre. Ezernyi, kezdetben alig észlelhető intuíció adódik össze olyan vöröslő testté, amelynek nyúlványai keresztül-kasul átszövik a létezés struktúráit. A rothadásnak, teljes elernyedésnek indult levágott fejből szivárgó folyadék megöntözi azt a talajt, amelyből a futónövényszerű abszurd formátlanság a napánusz által elsötétített ég felé tör.


Győrffy László: Facefuck IX, 2015, kerámia, olaj, 14,3 x 23,7 cm

Stilizálhatatlan, bolyongó testrészek keringenek ebben a művészi térben, használaton kívüli szervek, amelyek mégis, rejtélyes módon üzemelnek. Ha bármilyen átfogó koncepció is jellemzi Győrffy művészeti vízióját, azt a köztesség és végesség kettősségében ragadhatjuk meg. Az ön-destrukció mint esztétikai gyakorlat elválaszthatatlan „a nem-értelem artikulálódásától.”(7) A kifejeződés nem tűri meg a zárt formákba való rögzítettséget: azért csonkol, mert van valami odabent, ami szabadulni kíván. A titok maga a megismerhetetlen, a torzító szereplő, amely csupán az általa véghez vitt deformációkon keresztül érhető tetten – ilyen a John Carpenter filmjéből ismeretes Dolog (1982). Az említett horrorfilm látványvilága erőteljes hatással van Győrffy alkotásaira. Kiváltképpen igaznak tekinthetjük ezt az összefüggést a Facefuck-sorozat tekintetében. Győrffy ezen szobrai olyan alakokat ábrázolnak, amelyek akár egyenesen a Carpenter-filmből is lehetnének: elfolyó, az antropomorf formavilágot elhagyó karakterek, akik mintha perverz módon élveznék is az idegen lénnyel való misztikus egyesülést. A Dolog magát a kimondhatatlant, a nonszenszt artikulálja, azt az értelem nélküliséget, amely belülről káoszt generál a testben. Szükséges valamilyen organikus anyag, amelyet átformálhat a parazita, mivel csakis élőlényről élőlényre terjedve képes fennmaradni a Dolog, a mobilitásra törekvő megnevezhetetlenség.
A Facefuck IX egy olyan furcsa fejet ábrázol, amelyből daganatként kirobban egy vöröslő, pulzáló húscafat, amely élénkíti a fantáziát, ugyanakkor rámutat a testiségre mint anonim, nyers létre. Dylan Trigg szavaival élve „ez egy szubjektivitás nélküli test”, egy olyan dolog, amely véglegesen elidegenít önmagától.(8) Olyan zónához érkezünk, amelyben a szubjektivitás átadja a helyét a hús rideg érdektelenségének.


Győrffy László: Facefuck III, 2011, kerámia, olaj, 16,4 x 15 x 22 cm

A Facefuck III a jelenlét utáni deformált testet ábrázolja, ahol a testiség átfordul az idegen szövet létmódjába, a puszta elemi létezésbe, amely független minden identitástól. A mű központi sajátossága az idegen szövet feloldó mechanizmusainak ábrázolása. Amint elveszíti szubjektivitását az arc, mindent felemésztő poszthumán szervvé alakul, amely nemcsak az arc egyéni sajátosságait emészti fel, hanem mindent maga körül. A nyúlékonyság válik a deformált arc legfőbb jellegzetességévé, a kocsonyás, hússzerű lét megkülönböztető jelévé. Az élet Győrffy művészetében formátlan, szenvedés teli élvezetként lepleződik le, amelynek legmélyén csupán újabb rétegződések végtelen burjánzását találjuk, mindez egyszerűség és integritás nélkül. Amikor úgy tűnik, mintha a rétegek alatti lényeghez érkeznénk, hirtelen kicsúszik alólunk a talaj, és újabb torzult mozgásokat, vérző felületeket és értelem nélküli jelentéseket fedezünk fel. Az abszurd mélység eleve bennünk van, és erőszakosan belőlünk tör elő, törvénytelen féktelen élvezésként.

 

 

(1) Badiou, Alain (2017 [2015]) Black. The Brilliance of a Non-Color (ford. Susan Spitzer, Cambridge, UK és Malden, MA: Polity Press), 78.
(2) Nemes Z. Márió (2014) “Antropológiai töredékek” In: Uő (2014) A preparáció jegyében (Budapest: PRAE.hu Kft.), 15.  
(3) Taussig, Michael (1999) Defacement. Public Secrecy and the Labor of the Negative (Stanford: Stanford University Press), 53.
(4) Dean, Tim (2000) Beyond Sexuality (Chicago és London: University of Chicago Press), 120. 
(5) Dean 121.
(6) Land, Nick (2011) “Circuitries”, 296., In: Uő (2011) Fanged Noumena. Collected Writings 1987-2007 (Falmouth: Urbanomic), 297.
(7) Nemes 24.
(8) Trigg, Dylan (2014) The Thing. A Phenomenology of Horror (Alresford: Zero Books), 130.