Késő megjegyzések lassú beszélgetésekhez

A kickback kiállítás kapcsán

Molnár Ráhel Anna

LCD-kijelzőkre emlékeztető, hajlékony műanyag lemezek kúsznak a fény felé. Teniszlabdákra támaszkodnak, itt-ott már nő rajtuk a műfű. Sokszorosított csomagolásdobozok fából készült másai és a selfie-készítés koreográfiájától eltorzult emberi sziluettek dőlnek a galéria fehér falainak; közöttük félúton, vasszerkezetre illesztett, festett mozdulatábrán aranysárga coinok pixelei, a videojátékok hipnotikus kincsei forognak. A sarkokban színes frizbikatapultok mellett műanyagvirágok nőnek; filctollparabolák, kosárlabdabombák függeszkednek gerendákon vagy lebegnek csendben, mozdulatlanul. Ai Weiwei hatalmas, szelfiző arcképe mosolyog szignált teáskancsójára; a földön, lézersugarak közt gipsz szoborfej fekszik.

Az egész tér homályos a füsttől, nagy a zaj. Fentebb selyemfényű, virtuális szellemként lebeg a Képzőművészeti Egyetem Barcsay kiállítótermének vetített képe. Az egyetem hét végzős és frissen diplomázott hallgatójának (Kollár Zsófia Anna, Kovács Máté, Magyari Zsuzsa, Mézes Tünde, Széll Ádám, Takács Ádám és Varga Ádám ) kiállításán nincs koncepció, nincsenek műcímek, még nevek sem. Egyedül egy Facebook-eseményben jelenik meg közös munkájuk elhomályosított címe – kickback –, kiegészítve a fogalom két, látszólag ellentmondó definíciójával:
1. when you shoot off a gun and the recoil sends you staggering backwards from the force

2. to stop doing things and relax


Magyari Zsuzsa & Kovács Máté alkotása. Fotó: Gyuricza Mátyás


Széll Ádám alkotás. Fotó: Gyuricza Mátyás

Megáll az idő, a tárgyak – egy kimerevített játék szereplői – pedig csendben beszélgetnek egymással. A kerekedő adatfelhőkről, az egyetem repedező freskóiról, az új Huawei-szériáról, kortárs kritikai elméletek értelmezéséről, Instagramról és szerzőiségről, a Remekműről, OOO-ról és 19. századi portréfestészetről folytatott, alig hallható, zavaros párbeszédük lassan a kiállítást betöltő, erősödő zajba olvad: egy olyan élő adás zajába, amely folyamatosan közvetít egy kortárs kulturális gyár túlgyorsított futószalagáról: egy mélyen akadémikus, retrográd képzőművészeti oktatási szisztéma múltbeli és egy globális, virtuális információs kultúra jövőbeli termékeivel, azok saját meggyőződéseivel, preferenciáival és elvárásaival együtt. A végtelenített remix zajában szertefoszlik az állításokba vetett bizalom, legyen szó a napi politikai hírekről vagy Ai Weiwei teáskancsójának reprodukciójáról. „Egyáltalán ki lehet-e mondani, olyasmit, hogy amit az egyetemen éveken át csinálunk, az valamiféle fegyverkezés?” (1) – metaforikus fegyverkezés egy metaforikus csatatérben, ahol a különböző idősíkok, a valóság és virtualitás, a jelentés és asszociáció rétegei összecsúsznak; ahol a bizonytalanság és a kétely válnak a leginkább meghatározó, kortárs érzetekké, mintegy cserébe a múlt- és jövőbeli (kulturális) referenciák megtermékenyítő sokaságának korlátlan használatáért. „De hogyan lehet ezt a csatateret játéktérré formálni?” (2) 


Varga Ádám alkotása. Fotó: Gyuricza Mátyás


Takács Ádám alkotása. Fotó: Gyuricza Mátyás

Félhomályban nehéz a tájékozódás, a bizonyítható igazságok után érzett vágy pedig csillapíthatatlannak tűnik: mindegy is, hogy statisztikai analízisben, álhírek szűrésével foglalkozó szakemberek munkájában vagy a YouTube-on reggelente feltűnő virtuális jógaoktatóban – számokban vagy a lassan parodisztikusra duzzadó tudatosság kortárs kultuszában – tűnik fel az „igazság”, a feloldozást kínáló trendek is folyamatos bizonyítást igényelnek: egy álomidőt mérő okosórában, esetleg egy lebomló jógamatracban vagy a következő ezer Insta-követő elérésében. Aztán megint másban. Mert „a háború – amint azt a nagy kínai stratéga, Szun-ce 2500 éve íródott traktátusából tudjuk – mindig a megtévesztés útját járja” (3) – a kortárs képzőművészet mikroterritóriumáról nézve pedig, habár természetes módon válik könnyedebbé az egyetemes igazságról való lemondás, változatos módszerek tűnnek fel a csatatéren való tájékozódást illetően. A karakteres hangú avantgárd élcsapatok vagy a nyílt azonosulás (rizikós, de nem kevesebb kritikai potenciállal bíró) taktikái mellett a rejtettebb pozíciók a felderítőé és a megfigyelőé. De míg a különbség kettejük közt elenyészőnek tűnhet, szándékaik egészen eltérők.  


Varga Ádám és Takács Ádám alkotása. Fotó: Gyuricza Mátyás

Takács Ádám alkotása. Fotó: Gyuricza Mátyás


Kollár Zsófia Anna alkotása. Fotó: Gyuricza Mátyás

A fenti szép és kijózanítóan aktuális traktátusrészletet Tillmann J. A. idézi, amikor Biró Dávid és Krystyna Bilak Making Sense című kiállításának kapcsán a felderítő szerepéről ír. Egy olyan szerepről, amely ugyan természeténél fogva láthatatlan, tudása átfogó „a terület kiterjedése és összetettsége, a rendelkezésre álló ismeretek bizonytalansága, avulékonysága, kétséges volta felől”. Feladata a csatatér összetett viszonyainak megfigyelése, megértése és elemzése. A felderítő tájékozódási pontokat keres az ingatag horizonton, s azok közvetítése révén vesz részt a munkálatokban. Hisz a változás lehetőségében, a csatatérben való navigáció segítésének eszköze pedig számára épp a viszonyítási pontok kiemelése és megosztása. Biró Dávid és Krystyna Bilak sorozataikban a vizuális tapasztalat reménykeltően szilárd pontjait: a színkalibrációs ábrát és a fotográfia fényét vizsgálják, használják fel és osztják meg. A valóság és elképzelés közötti tér tiszta referenciapontjait keresik, jelentést „a bennünket körülvevő ismeretlen, zűrzavar, kaotikus hatás- és képtömeg ellen”. (4)


Kollár Szófia Anna és Magyari Zsuzsa alkotásai. Fotó: Gyuricza Mátyás

Magyari Zsuzsa és Takács Ádám alkotásai. Fotó: Gyuricza Mátyás

Mézes Tünde alkotása. Fotó: Gyuricza Mátyás

Mézes Tünde és Magyari Zsuzsa & Kovács Máté alkotásai. Fotó: Gyuricza Mátyás

Ezzel szemben a megfigyelő nemhogy nem osztja meg, de nem is feltétlenül keresi a tájékozódás pontjait – tekintetét szívesebben koncentrálja a zűrzavar teljességének tapasztalatára. Nem kommentál, nem jelöl ki irányvonalakat. Nem válaszol. A többszörös kép- és információtömegben a lassúságot, a válaszadás kultúrájával szemben a nem közlést választja; nézőpontja szerint minden szó, mégoly kritikus legyen is, a csatatér zajának része lesz. A kickback így egy koncentrált, kollektív figyelemgyakorlat térbeli illusztrációja, amelyben a figyelem nem annyira eszköze, mint célja a csatatér játéktérré formálásának. Ha a kiállításon beleállok a teret átmetsző, vörös lézersugárba, elhallgat a zaj, s az információval szemben épp a tárgyak némasága válik jelentéssé; kezdetét veheti a játék – egy olyan játék, amely mindig is tartott. Mert a megfigyelő pozíciójának egyetlen gondja talán, hogy idő közben hajlamos megfeledkezni saját, külső nézőpontjáról. Elfelejti, hogy már a startnál is kívülről tekintett a csatatér horizontjára; a háborút mindig is játszotta. Az pedig, hogy csatatérben, vagy játéktérben képzeli el ezt a játékot, már csak nézőpont kérdése. 




Magyari Zsuzsa alkotása. Fotó: Gyuricza Mátyás


Kovács Máté alkotásai. Fotó: Gyuricza Mátyás

 

kickback

Művészek: Kollár Zsófia Anna, Kovács Máté, Magyari Zsuzsa, Mézes Tünde, Széll Ádám, Takács Ádám és Varga Ádám

Helyszín: Artus Stúdió

Megtekinthető: 2018. október 25. – november 27.  

 

(1) Interjú a kiállító művészekkel 2018.11.10.
(2) Interjú a kiállító művészekkel 2018.11.10.
(3) Tillmann J. A.: Az észlelés határvidékein, Balkon.art, 2018.12.15., http://balkon.art/home/az-eszleles-hatarvidekein/
(4) Uo.

Full 005972
Lábjegyzetek három csatornára

Naaem Mohaiemen bangladesi származású történész, a Columbia Egyetem antropológia Phd hallgatója, Guggenheim ösztöndíjas képzőművész és a 2018-as Turner Prize jelöltje. Munkáiban főként a „Harmadik Világ” és a globális baloldal hidegháborús múltjával, a szocialista mozgalmak rejtett történeteivel és be nem teljesült dekolonializációs küzdelmeivel foglalkozik. Mozaikszerű sorozatokba rendezett publikációit, (videó)installációit és filmjeit egyaránt központi kutatási témájának feldolgozásához és bemutatásához használja. Történészként a szokatlan párhuzamok, különös kapcsolódási pontok érdeklik, legyen szó akár az iszlám a hip-hop zenei történetében játszott kulturális szerepéről vagy a jótékonysági koncertek mára kialakult modellje és Banglades függetlenedése közötti összefüggésről.

Full 006113
Láthatatlan gyűrű

2016-ban Don Tamás szervezésében született meg az Enyészpontok projekt, amely azóta felkért képzőművészek közreműködésével minden évben egy-egy kijelölt időszakra, társadalmi és történelmi folyamatokra koncentrálva a zsidóság sorskérdéseivel foglalkozik.

Full 006135
Design és Biztonság – megnyitóbeszéd

Akár Strasbourgig is elmegyek! Az elzászi város neve az elmúlt években a magyar közéletben leginkább ebbe a fordulatba foglalva jelent meg: azok, akiket súlyos sérelem ért, és nem bíznak abban, hogy a magyar igazságszolgáltatás valóban nekik szolgáltat igazságot, megígérik, hogy ha kell, a lehetséges legmagasabb instanciáig elviszik ügyüket. Strasbourg ebben az összefüggésben Európát jelenti, pontosabban Strasbourg az igazságot jelenti.