Fejetlenség
A négyzet című film alapján
A lovas szobrot felakasztották, majd kegyetlen hirtelenséggel le is fejezték. Még egy perc figyelmet sem szántak neki. Először csak egy óriási kampó közeledett vészjóslóan a lovas hős felé, ám addigra a „kivégzőtiszt” már elvégezte az ilyenkor szokásos előkészületeket. Akár emelt fővel is távozhatott volna a klasszikus művészet szimbóluma, helyet adva az új művészetnek. De ennél több kellett. Az alászállás méltóság nélküli, a végeredmény tragikus: a klasszikus művészet fejét vesztve csúszott az állványa mellé. Halálát csak néhány munkás gyászolta mobiltelefonnal a kézben: az elrepülő fej látványa hozhat pár lájkot és megosztást – ha már a meglepődés elmaradt.
Számomra ez a jelenet adja A négyzet című film sűrített lényegét: klasszikus helyett új, méltóság helyett fájdalmas irónia, befogadók helyett mobiltelefonok, rend helyett káosz. Érdemes megfontolni azonban, hogy ez utóbbi valóban megfelelő kifejezés-e. A túlságosan telített tartalmú szavakkal nem illik csak úgy dobálózni, a káosz esetében pedig különösen fontos megvizsgálni, hogy van-e alapja a használatnak. A káoszt esetleg helyettesíthetjük a valamivel enyhébb fejetlenség kifejezéssel.
A kortárs művészet fejetlensége számos módon megjelenik Ruben Östlund filmjében. Elsőként és legkiemelkedőbben Christian, a múzeum főkurátora esetében nyilvánul meg, akinek a filmben történő alászállása csaknem olyan látványos és érzékletes, mint a lovas szoboré. Persze végül szeretne „visszamászni” az emelvényre, ám ahogyan a lovas szobor sem kaphatta vissza a fejét, úgy az ő próbálkozása is hiábavalónak bizonyul. Az első interjúnál még felmerülhet bennünk az a halvány gyanú, hogy a főkurátor valóban érti, amit az amerikai riporternő csak szeretne megérteni a kortárs művészettel kapcsolatban, azonban a film további cselekménye teljes bizonyságot ad nekünk arról, hogy Christiannak semmivel sincs több fogalma a saját munkájáról, mint a riporternőnek, vagy a nézőnek. Beszél, de szavai mögött nincs hitelesség, cselekszik valahogyan, de a tettei mögött nincs tudatosság. Vagy éppen ellenkezőleg? Akár hiteles is lehet, hiszen az interjúban mindenféle szépítés nélkül beszél a múzeum, a kortárs művészet pénzközpontúságáról; a tudatosság legszebb példája pedig a tükör előtt begyakorolt beszéd, amely a közönség előtt valóban a spontaneitás látszatát kelti. A Claes Bang által életre keltett karakter éppen a megkérdőjelezhetősége révén bizonyul tökéletes alapnak és összekötő kapocsnak a fejetlenség világában.
Elisabeth Moss A négyzet című filmben © Magnolia Pictures
Az egyik legérdekesebb, ám semmiképpen sem hiteltelen fejetlenség átvitt értelemben jelenik meg. Lola Arias, aki megalkotta A négyzetet (mint művet), és hozzárendelte a fogalmi hátteret („A négyzet a bizalom és a törődés szentélye. Benne mindenki ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel bír.”), egyáltalán nem jelenik meg a filmben. Pontosabban csak a neve hangzik el és válik láthatóvá a kiállított műnél. Ezen kívül azonban semmiféle beleszólása nincs abba, hogy művét hogyan állítsák ki, vagy hogyan közvetítsék a mondanivalóját a nagyközönség felé. A művész tulajdonképpen eltűnik műve mögül, ezáltal „fej nélkül” hagyja az alkotását. Ez számos 20. századi vitát életre kelthet, többek között azt is, amely a szerző halálával foglalkozik. Mennyiben van szüksége a műnek arra, hogy a megalkotója ott álljon mögötte, olykor előtte, és megpróbálja közvetíteni azt az üzenetet, amelyet a közönség tudomására akart hozni? Egyáltalán van-e rá szükség, vagy a kortárs művészet lényegéhez akkor közelítünk a legjobban, ha azt a fajta sajátos értelmezést választjuk, amellyel a film is operál?
Lola Arias háttérben maradása mellett azonban ugyancsak feltűnően „fej nélkül” marad a tettlegességig fajuló performansz a majomember szereplésével. Eleve kérdéses, hogy maga a művész volt-e a majomember, vagy csak az ötletgazda volt és hagyta, hogy gondolata tőle függetlenül valósuljon meg. Ez esetben ismét elmondható, hogy a „mű” magára hagyatott. Ám igaz ez akkor is, ha a művész maga játszotta el a majomember szerepét, tekintve a performansz végeredményét. Azonban a fejetlenség nem csak egyféleképp valósul meg a film csúcspontjának számító jelenetnél, hiszen az alapötlet ijesztőségéhez társul a kivitelezés és a végeredmény abszurditása is. A majomember valódi ösztönlényként viselkedik, és ugyan barátságtalan tekintetét már közelebbről is láthattuk a kortárs múzeum falára vetítve, cselekvés közben igazán félelmetes látványt nyújt. Ahogyan az is félelmetes, hogy a közönség kivárja a legutolsó pillanatot, és csak akkor lázad fel a tettlegesség ellen, amikor már több társukat is megalázták – mindaddig a fejetlenség egy másik módja csak körvonalazódik a befogadókban. Ez pedig a filmet néző közönségre is hatással van, hiszen nemcsak hogy átéljük a tehetetlenség érzését, de igen erős a gyanú, hogy ha esetleg egy újszerű performansz esetében ennél a jelenetnél beküldenének a nézőtérre egy „valódi” majomembert, nagy valószínűséggel mindenki ugyanazt a magatartást követné, mint a film szereplői – ez mindenesetre igen érdekes (és egyben veszélyes) kísérlet lenne.
Jelenet A négyzet című filmből © Magnolia Pictures
Egy művész azonban megjelenik a filmben. Persze nem azért, hogy az előbbi két példának mondjon ellent, hanem csakis annak érdekében, hogy egy újabb fejetlen jelenetben adja tanúbizonyságát a művészetről való diskurzus lehetetlenségének. Egy pódiumbeszélgetésen ismét női riporter próbálná kérdezni a művészt, de folyamatosan félbeszakítja őket egy mentális problémával küzdő férfi az állandó káromkodásával. Ami ebből a jelenetből megmarad, az nem a mű mondanivalója, vagy a művész szándéka, hanem a közönség sorai közt ülő beteg ember és az ő viselkedésére adott reakció.
De mi következik mindebből a fejetlenségből? A kortárs művészet kritikáját fogalmazná meg Östlund filmje? Vagy kritika helyett inkább egyfajta összefoglalást ad a nézőknek a művészet megváltozott szerepéről? Vagy egyáltalán nem is a kortárs művészet áll a középpontban? A négyzet fejetlensége pontosan ebben nyilvánul meg: kritika is, meg nem is; összefoglalás is, meg nem is; központba is állítja a kortárs művészetet, meg nem is. Lényegét nem a konkrét válaszok, vagy a megválaszolatlan kérdések adják, hanem az, hogy valamilyen módon mindez fontos mondanivalót közvetít azok felé, akiknek rend van a fejében – vagy legalábbis ez az illúziójuk.