Aki ismeri Szász Lilla munkásságát, nem lepődik meg A mi házunk kivételesen meghitt hangvételén. A 2B Galériában március 10-ig megtekinthető kiállítás különlegessége, hogy ezúttal nem egy ismeretlen család mindennapjaiba vezet be minket, mint ahogyan az alkotó eddigi legtöbb fotósorozata. A kiállított képek Lilla saját nagyszüleit mutatják be a nyilvánosságnak. A nagymama és a nagypapa életében pedig nem volt semmi formabontó vagy rendkívüli. A fotók egy idős házaspárt ábrázolnak, ahogyan sütnek-főznek, végzik a ház körüli dolgokat, és a nap végén szódásszifon szemüvegen át nézik a tévében a lottósorsolást. Van azonban valami hihetetlenül megrázó abban, ahogyan az udvaron szaladgáló tyúkok, a fényképezőgéppel megörökített sütemények vagy a mézes háztető és a kedvenc szelet rossz helyesírással lejegyzetelt receptjei megjelennek a kiállítótérben.
 

A nagypapáról készült karácsonyfa izzós képet már a Liget Galéria 2005-ös Aranykor című kiállításán is láthattuk. Az apai nagyszülők otthonát megörökítő anyagon a művész azonban 2009-ben kezdett el tudatosan dolgozni, amikor nagyapja állapota romlani kezdett. Innentől kezdve a fényképezés számára többet jelentett az emlékekkel átszőtt falusi ház apró rezdüléseinek megörökítésénél. A nagyszülők iránt érzett szeretet és gyermeki rajongás az elmúlás gondolatával keveredik a sorozat képein. A kiállított fotók összerendezése a nagyszülők elvesztése után, 2015-ben vette kezdetét.



A galériába lépve az első kép, amit a jobb oldali falon meglátunk, a nagymamát ábrázolja, amint valamit aprít a vízlepergetős abrosszal leterített konyhai asztalnál ülve. A mellette lévő képkockákon készülőben lévő húsok, panír, sütemények, lekvár, zöldségek… A nagyi főztje mindenkinek ismerős dolog. Nem meglepő, hogy mindenütt jelenlévő eleme ennek a kiállításnak is. A már említett sütireceptek, a főzés közben dudorászott szerelmes nóták papírfecnire másolt szövegei egy tárlóban vannak elhelyezve. Mellette egy tévén közel fél órán át borsót fejtenek. Figyeltem a megnyitón, és volt, aki a meditatív videót az elejétől a végéig megnézte, annak ellenére, hogy alig hangzik el benne egy-két mondat. A tévéállványon ott díszelegnek a házból kölcsönzött nippek. A televízió mint motívum pedig nemcsak a képeken, de mint térelem is visszatér: megtekinthetünk egy válogatást a nagymama által is rendszeresen nézett szórakoztató zenés műsorok felvételeiből, mint amilyen a Kívánságkosár is volt a Duna Tévén. Mindezt békés hangulatú portrék, csendéletszerű pillanatfelvételek keretezik, amelyek központi elemei a konyha mellett a szoba, az udvar, a kertben termett gyümölcsök és zöldségek.


A mi házunk – kiállításenteriőr

A galéria hátsó termében folytatódik a sorozat, ám a középre helyezett asztal már a művész édesapjáról mutat fiatalkori fotókat. A kiállítás egészén a fényképeket végigkísérő narratív, szöveges betétek ebbe a térbe lépve váratlanul azzal szembesítenek, hogy tavaly nyár óta ő sincs közöttünk. Ez a rész azonban mégsem az elmúlásról, hanem sokkal inkább egy történet kezdetéről mutat pillanatfelvételeket. Megtudjuk, hogy a ház, amely a művész számára a nyugalom szigete volt, az apának egészen mást jelentett. Ahova Lilla rendszeresen visszavágyott, onnan édesapja 14 évesen szabadult, hogy szegény, tanyasi gyerekből később külügyes legyen. A Kádár-kori diplomata létről a kiállításon nem tudunk meg túl sokat, és talán a család sem tudott arról, mi történt az apával például Vietnámban, Mongóliában vagy Tanzániában. Elmondásai alapján sok mindent nem igazán csinált, jól elvoltak a kollégákkal, és a haza küldött képeslapokra csak annyit írt: „Csók, Feri“.


A mi házunk – kiállításenteriőr

Amiről most írni szeretnék, az a fotókon átszűrődő érzelmek és a személyes hangvétel ereje a képekkel való találkozás során. Szász Lilla művészetében kiemelt szerepe van az intimitásnak, a pillanat érzékeny, empatikus megragadásának, a személyes térnek és a privát történeteknek. A tavaly nyári Káprázat című kiállításon (Inda Galéria) az egyik bemutatott sorozat a Mendi (2013) volt, amelynek képei egy volt pornószínésznő mindennapjait ábrázolják édesanyjával és testvére autista fiával. A 2008 és 2010 között készült Zsolti mama mennybe megy pedig talán az egyik legismertebb a művész azon munkái közül, amelyek a privát tér és a pillanat meghittségének megörökítésével kísérleteznek. Képei prostituált fiatalok közös otthonába és a köztük kibontakozó szerelmi háromszög megélésének egyéni útjaiba nyújtanak betekintést. Ugyancsak a közelmúltban került bemutatásra a Pozitív és a Törzsfőnök, mindkettő egy személyes hangvételű, monologikus fotónapló, amelyek arról szólnak, milyen érzés HIV pozitívnak lenni ma Magyarországon.



A mi házunk leginkább abban különbözik a korábbi munkáktól, hogy a képeken megjelenített érzelmek, hangulatok és viszonyok az alkotó magánéletével szoros összefüggésben vannak. Míg az említett példák közül többről is elmondható, hogy a művész egy kezdeti „kívülálló“ pozícióból (akár évek során) eljut odáig, hogy ilyen vagy olyan módon, de tényleg képes legyen belelátni fotó alanyai életének legintimebb részleteibe, ennek most épp az ellentéte történik. Az évek során elkészült anyag kiállításként való bemutatása a művész részéről a nagyszülők házától, az érzelmekkel átitatott emlékektől és a gyászfolyamattól való bizonyos mértékű eltávolodást, objektív, rendszerező látásmódot kívánt meg. Ebben nyilvánvalóan sokat segített Gadó Flóra kurátori közreműködése, aki a munkafolyamat nehézségeiről és a dilemmákról is beszámol a kiállításhoz írt bevezetőjében.



Felmerülhet a kérdés, mi köze ennek a meglehetősen személyes történetnek a nyilvánossághoz. Ugyanezt kérdezhetnénk Richard Billinghamtől is, akit a művész inspiráló nemzetközi párhuzamként megemlített. A brit fotós Ray’s a Laugh című legelső anyagát alkoholista édesapjáról és széttetovált, elhízott anyjáról készítette (és most filmet is forgat a történetből). A nem éppen szalonképes szülők életének dokumentálásával Billingham sorozata kivívta magának az „ocsmány realizmus“ és a „túl közel az otthonhoz“ címet. A mi házunk egyáltalán nem ilyen extrém, viszont erőteljessége hasonlóan a személyes érintettségben rejlik. Az alkotó irónia, intellektuális csavarok és konceptuális plusz réteg nélkül mutatja be saját családtagjait. A képeken mindenki az, aki, és minden az, ami, és ennek az őszinteségnek köszönhetően a sorozat hiteles képet ad mindannyiunk körül létező dolgokról (falun élő idős emberek mindennapjai), és pontosan ragad meg mindenki számára ismerős érzelmeket (családtagok iránti szeretet, hozzátartozóink elvesztése).



A sorozat nem csupán Szász Lilla nagyszüleinek állít emléket: felhívhatja a figyelmet például arra, hogy mekkora kulturális szakadék tátong gyakran a mai fiatal felnőttek és nagyszüleik között. De nem is csupán nagyszülőkről van itt szó. A mi házunk olyan embereket is megmutat, akik a jelenlegi közéletnek és kultúrának se nem megszólítottjai, se nem képviseltjei – láthatatlanok. Míg az öregség és a vidék ma tulajdonképpen tabunak számít Magyarországon, a kiállított képek falun élő idős néniket és bácsikat juttatnak eszünkbe. Nemcsak olyanokat, akiknek hófehér haja van, és miután egész nap a veteményeskertben tüsténkednek, esténként sálat kötnek az unokáknak. Hanem olyanokat is, akik lottóra költik a nyugdíjukat, akikre rájárnak a házalók, a Jehova tanúi, és akik azt hiszik, hogy tényleg Orbán Viktor kíván a telefonban boldog új esztendőt január 1-jén.



A mi házunk azért találja be annyira a nézőt, és azért képes rámutatni olyan élesen minderre, mert képei az érzelmek szintjén hatnak a befogadóra. Remek ötletnek tartom például, hogy a kiállítás kísérőprogramjaként sort kerítettek a szervezők egy Ernelláék Farkaséknál vetítésére. Hajdú Szabolcs új filmje ugyanis nagyon hasonló eszközökkel élve fejti ki a hatását: a leghétköznapibb történetet mutatja be (rokonok érkeznek külföldről, és ez felszínre hozza a családtagok közötti feszültségeket, ami miatt mindenki folyton kötekedik, veszekszik valakivel, és ez bár távolinak tűnhet sokak számára, valljuk be, ugyancsak sok ember mindennapjainak meghatározó része), és a lehető legszemélyesebb alapanyagokból építkezik (a rendező saját családtagjaival együtt szerepel a saját lakásában forgatott filmben). A vetítés utáni beszélgetésen, ahol alkalmunk volt találkozni néhány szereplővel is, kiderült, hogy a forgatókönyv személyes történetek alapján jött létre egy olyan időszakban, amikor úgy érezték az alkotók, innen már nincs lejjebb, csak fölfelé vezethet az út. Érdekes, hogy A mi házunk alkotója hasonlóképpen nyilatkozott képeiről: „Művészként nem volt más választásom, ha ezt nem csinálom meg, nem tudok továbblépni“.

A Hajdú-film sikereit már ismerjük (pl. Karlovy Vary-ban), és úgy gondolom, a siker kulcsa nem más Szász Lilla esetében sem, minthogy egy olyan témát mutat be a közönségnek, amihez bárki tud kapcsolódni. Hiszen, ha családja és nagyszülei nem is feltétlenül, de szerettei mindenkinek vannak, és mindenki érezte már magát viszont szeretve, tudjuk, mi az a törődés, és azt is, milyen elveszíteni valakit.



Legutóbb ez a kiállítás gondolkodtatott el azon (éppen a vetítés után), milyen érdekes, hogy egy filmnél teljesen megszokott, ha meghatódunk, netán elsírjuk rajta magunkat, a képzőművészettől azonban mindez teljesen idegen. A kortárs művészet mostanában egy picit életidegen, aminek sokféle oka lehet. Egyrészt mintha a galériák fehér falai a mai napig képesek lennének az embert rendre utasítani, és szimbolikusan előírni a „kulturált viselkedés“ szabályait, amibe az érzelmi túltelítődés nem fér bele, sőt, oda nem illőnek, szélsőséges esetekben egyenesen szalonképtelennek, ízléstelennek minősül. Mindemellett az érzelmek és az intimitás ma Magyarországon sok „komoly“ dologgal szemben, mint amilyenek a történelmi témák, az intézménykritika (csak hogy találomra párat említsek), nem számítanak szakmailag túl legitimnek. Folytathatnám a sort a család, a szerelem, a szexualitás, sőt mi több, a szexuális vágy (!) témáival is, amivel azért még mindig elég óvatosan bánik a képzőművészeti szakma.

Miközben a kortárs művészet rejtvényszerű, megfejthetetlen kiállításokon keresi a társadalommal való kapcsolatot, kurrens elméletekből fabrikált jótanácsokkal látják el a hétköznapi embert, addig Szász Lilla (vagy pl. Hajdú Szabolcs) munkái – látszólag lazán és egyszerűen, de amúgy hatalmas erőfeszítések árán, pl. önköltségből (!), a kulturális intézményrendszer romjain – visszavezetnek a legalapvetőbb dolgokhoz.

Nehéz időkben ezek pótolhatatlanok.

Fotó: Szász Lilla
Enteriőrők: 2B Galéria
Szász Lilla és a 2B Galéria jóvoltából

A mi házunk
Szász Lilla kiállítása a 2B Galériában
Megtekinthető a 2B Galériában 2017. március 10-ig
Kurátor: Gadó Flóra