OK Computer. A nagy poszt-internet art összefoglaló

Német Szilvi

A 21. század kétség kívül legfelforgatóbb jelensége a hálózatok hálózata, vagyis az internet. Az élet valamennyi területébe benyomuló és azt radikálisan átalakító net – mint forma? hely? melléknév? – a mediális közvetítettség új protokolljával állítja új kihívások elé az évezredet. A kulturális termékek fogantatásának, előállításának, bemutatásának, terjesztésének és értelmezésének feltérképezése sem mentes ettől. A megváltozott médiakörnyezetre adandó válaszokat „a felvétel, a tárolás, az elosztás folyamatai; a filterek, kodekek, algoritmusok, processzorok, adatbázisok és transzfer-protokollok eseményei; adatközpontok, szerverek, szatellitek, kábelek, routerek, váltók, modemek, fizikai és virtuális infrastruktúrák tömegei”1 határozzák meg.

Holly Herndon: Home (rendezte: Metahaven, 2014)   Forrás: YouTube
A WikiLeaks, majd az NSA (National Security Agency)–botrány óta az internet nem feltétlenül a korlátlan szabadság varázslatos terepe. Csatornáin keresztül a személyiségi jogok és a privát szféra megsértése a többség számára ellenőrizhetetlenül zajlik az állam és a tőke részvételével. Az internettel való kapcsolat mára annál inkább bizalmatlaabb, minél magasabb a szociális sebezhetőség a felhasználó esetében. Holly Herndon Home című száma, – amely egy NSA-nek címzett szakító óda – kiválóan kommunikálja azt a kamaszos életérzést, amikor először veszítjük el egy nagy és igaz dolog iránti bizalmunkat. Budapesten, a Chimera Project Post Contemporary kiállításán Kerekes Péter János videója az Edward Snowden-botrányról forgatott dokumentumfilmet (Citizen Four) dolgozza át.

Az internet ugyanakkor egy könnyen hozzáférhető, mozgékony közeg, amely olyan eszményi feltételeket biztosít a művészek számára, amilyeneket a hierarchikus intézményrendszerben nem tapasztalhatnak meg. A földrajzi távolság okozta nehézségek helyett pedig a mindenütt való jelenlét és a bárhova való közvetítés (pl. Skype-megnyitó) is megoldható. Az előnyök mellett azért rákfenéje is akad a dolognak: ha Mladen Stilinović megreszkírozta az ironikus kijelentést, miszerint A művész, aki nem beszél angolul, nem művész; az információs korszakban nyugodtan kijelenthetjük, hogy aki nincs fenn a világhálón, az sem az. 


Katja Novitskova: Post Internet Survival Guide (GIF)   Forrás: katjanovi.net/postinternetsurvivalguide.html   ©Katja Novitskova
Ebben a világban – amelyet poszt-internetként címkéztek fel – az internet egy olyan láthatatlan adottság, mint vezetésnél az út és a fák. A Túlélő Kézikönyv segít eligazodni ebben a közegben, a jelek egyre növekvő komplexitásban.
 

Az internet mára egy tudatforma (internet-state-of-mind) a kapitalizmus mai fejlettségi fokának új, uralkodó kulturális logikája, ami egykor a posztmodern volt. Nem azért „poszt”, mert túl vagyunk rajta, ennyi, vége, hanem mert innentől fogva minden folyamat alapértelmezettje. A posztinternet-jelenség, ahogy maga az internet is, rendkívül összetett, számtalan elágazással bír. Az olyan kérdések pedig, hogy mindez már halott vagy még el sem jött, mocskos vagy jó2, sötét3 (darknet), egy vagy többszörös, és megbízhatunk-e benne vagy sem korunk képzőművészeinek tevékenységét és érdeklődését is alaposan áthatja. Ha az időbeli közelség miatt és mert totálisan benne vannak, lezárt megoldásokat még nem is, de megfontolandó gondolatkísérleteket kínálhatnak.

Jon Rafman + Oneohtrix Point Never: Still Life (Betamale), 2013 (video still)   Forrás: https://vimeo.com/75534042
 

POST–INTERNET ART – DEFINÍCIÓS KÍSÉRLETEK

A poszt-internet art címke az utóbbi évek legmisztikusabb fogalma, amelynek határa a túlhasználat miatt egyre blurösebb. A szót rövid karrierje ellenére már most kellő utálat övezi.4 A poszt-internet, azaz az internet után(i) kifejezést Marina Olson kurátor–művész–író kezdte használni 2006-ban saját művészi gyakorlatának leírására.

Amit csinálok, az kevésbé művészet az interneten, mint művészet az internet után. A kényszeres szörfözésem és letöltéseim eredménye. Performanszokat, dalokat, fotókat, szövegeket vagy installációkat készítek, amelyek közvetlenül az Internetről letöltött anyagokból születnek vagy az internetes aktivitásom produktumai.5

A szó ebben a megfogalmazásban egy olyan tudatállapotot írt le, amely az online, kényszeres klikkeléssel töltött idő után lép működésbe, de még annak erőteljes hatása alatt. Azóta a terminus sokat finomodott, és ma már inkább egy folyamatosan alakuló kritikai diskurzust jelöl. Ennek hátterében olyan forradalmi technológiák megjelenése és elterjedése is munkál, mint a 2007-ben piacra bocsájtott iPhone. Az okostelefon-korszakban már nem válik el ilyen élesen az online és az offline töltött idő. Ma a Michael Connor által leírt figyelemgazdálkodás értelmében egyedül a „közben” az egyetlen megfelelő időhatározó.


Hito Steyerl: LIQUIDITY INC. (részletek a videóból), 2014   Forrás: internet

Az internet minden korábbi médiummal ellentétben sosem szilárdul végső valamivé, aminek elég egyszer kitanulni a módjait. Folyamatai, terjedési sebessége és logikája, rendszerépítő elemei, hálózatos elérési útvonalai, sűrűsödési pontjai, forgalma és alkotóképletei folytonos alakulásban lévő tulajdonságkészletek. Ha a korábbi médiumok szilárdak, akkor a net folyékony, abban az értelemben, ahogy „a folyadékok, a szilárd anyagokkal ellentétben nem képesek megtartani formájukat. Sem a teret nem rögzítik, sem az időt nem kötik le.”

A német képzőművész-író-filmrendező Hito Steyerl dolgozta ki a circulationism-elméletét, amely a képzőművészetre alkalmazza az internet működéséből leszűrhető tapasztalatokat. A képek megváltozott funkcióját az internet korában úgy írja le, hogy egy keringésben lévő kép kevésbé a tartalomról szól, mint a kép töltetéről, küldetéséről, a hajtóerőről, az irányokról. Valóban, az internet a képek eddig sosem látott mértékű reprodukálását, megosztását, terjesztését hozta el. Steyerl szavaival ma egy kép energiája joule-ban és wattban mérhető, „szenvedélyben és szemmozgásban, a révület sodrásában”, amelynek a kódolás/titkosítás adja a negatív tartományát. A Shia LeBeouffel a Metamodernista mozgalomban egyesülő művészek hasonlóképpen vélekednek, amikor a poszt-internet művészeknek azt róják fel, hogy a közösségi médiát használják műveik promóciójára, és hogy ez a promóció lesz maga a művészet.

A poszt-internet definiálásában épp az internet mindenféle rögzítésnek ellenálló természetéből fakadóan nincs konszenzus. Az art bloggerek jellemzően csak egy dologban egyeznek meg: ha szembe jön veled, felismered! Annyi biztos, hogy ez történik most, határai pedig - érthető módon - még képlékenyek.


Az alábbi listán összeszedtünk pár közkeletű vélekedést a post-internet artnak nevezett trendről/esztétikáról/korszakról/jelenségről:

a, Újdonság helyett banalitás: a poszt-internet művészetet a net arttól az különbözteti meg, hogy művelői nem forradalmi, új platformként tekintenek a netre, hiszen „digitális bennszülöttként” nőttek fel. Míg a net art nagy generációja a ’60-as években született és az internetre diszruptív innovációként6 tekintett, a poszt-internet art cool kid-jeinek ez a természetes környezet. Hans Ulrich Obristnak persze erről is van egy kutatása, a 89plus.com weblap ennek az új generációnak a tevékenységét követi.

b, IRL = URL: ennek az irányzatnak a hívei Baudrillard szimulákrum-elméletét tartják szem előtt és értik némiképp félre. A Baudrillard által felvázolt hipermédia állapotából indulnak ki, és ez alapján igyekeznek felszámolni mindenfajta dualitást, amelybe lépten-nyomon beleütköznek (pedig a szerző pont arról ír, hogy nem két külön valóság létezik). Egy ilyen előfordulás szerintük a szigorúan a képernyőn tartott „internetművészet”, amelynek szükségszerű az átléptetése a fizikai térbe, adott esetben a galéria vagy múzeum terébe. A New Aesthetic blog (mint proto-poszt-internet-art) régóta gyűjt ilyen hibrideket, amelynek példányai sokszor megmosolyogtató vagy éppen félelmetes módon rekednek meg a virtualitás és az anyagi világ között. Régimódi megállítótábla egy kávézó előtt, amin az áll, „itt bitcoinnal is lehet fizetni, vagy éppen wifi jelerősséget mutató installáció a köztéren.

c, Poszt-internet art= $$$: nyomtatott instagram print screenek, háromdényomtatott TIFF-képek, bármi, csak kereskedelmi árucikként is eladható legyen. Az összeesküvéselméletek hívei most összetehetik a kezüket: mégis csak az art world tőkésíti a jövő-menő trendeket!

d, Semmilyen formális leírást nem jelent, egyszerűen azt, hogy a művészet a digitális technológiák konstellációján belül értelmezett. Mindenesetre érdemes figyelni, mert már a Marina Abramovich Institute-nak is van saját tech tumblr-je! A hűvös eleganciájú, áramvonalas tech posztok mellett ide tartoznak az algoritmus-képlet által leprogramozott munkák is. Ezek a szoftveresen generált tartalmak a dada véletlenszerűségét ötvözik a matematikai műveletekkel, újraértelmezik a pop art által csúcsrajáratott sorozatelvűséget, és az „emberi faktortól” is jellemzően elszakadnak. Ilyen eredményt produkált például a Société Réaliste Egyetemes Himnusza, amit egy átlagoló program szerkesztett, és az emberi fül számára annyira hallgathatatlannak bizonyult, hogy egy hús-vér zeneszerző tudta csak fogyaszthatóvá tenni. A jövő vajon a nemhumán hallgatóságé?

e, A poszt-internet art a jó fotóért létezik, vagyis online feltöltve jut vissza igazi közegébe, a körforgásba, ahol „hullámokat generálhat” egy-egy jól beállított, popos színre és magas kontrasztra húzott felvétel.

f, Az internet ornamentikája: egyfajta új folklór, amit szuperinfantilizáló „cutie-k” (smiley-k, emotikonok, stickerek, macskák, békák, jópofa anim gifek, Mickey Mouse kezek) és médiatörténeti „relikviák” (clip art figurák a Windows 95 Power Pointból) népesítenek be. Ez a jelenség egyszerre online és offline is létezhet. 
 


A TIME MAGAZIN címlapja: „Az év embere” 2006-ban

g, Olyan művészeti irányzat, amelynek művelői az internet esztétikára és kultúrára gyakorolt hatásait vizsgálják. Ide tartoznak a kollektív szerzőiséget tematizáló projektek, de az olyan kurátori célkitűzések is, amelyekben a felhalmozás és a big data esztétikája jelenik meg. Ezek jellemzően azok a megatárlatok, amelyek az emberi civilizáció eddig felhalmozott totális tudását kívánják átfogni, és ebben az internet mint a tudás mai, kollektív gyűjtőhelyének logikája is nagyban tükröződik. A kezelhetetlen mennyiségű adatkörnyezet eleve affelé mozdul, hogy mindenkiből kurátor legyen, vagyis a választásai alapján való önmeghatározás értékelődik fel. (Azt a szempontot is érdemes figyelembe venni, hogy a Z generáció számára mi a tudás, és azt honnan szerzi meg – pl. közösségi oldalakon status update formájában, mások identitásépítő önreferenciáiból).

Ha pedig nem kurátor, akkor művész: a kollektív szerzőiség, kisajátíthatóság, digitális manipulálás védjegyévé vált az internetre feltölthető (nem)kreatív tevékenységnek, amely elszaporította a hálószoba-zenészeket és -művészeket. Egyre inkább mosódik el a határ művészet és szórakozás, munka és nem művészet, szórakozás és nem munka között.


Angus McCullough #prototypes #neoprimitivism #futureartifacts   Forrás: www.ofluxo.net/vaporfolk-hollyvoodoo-lust-gallery/


h, A posztinternet egyfajta Szecesszió a globális faluból, amely csak kisajátítja a szerzői jogainkat, olvassa az e-mailjeinket és plázásítja a tartalomszolgáltatásokat. Az ebben a felfogásban alkotó művészek esőtáncot járnak az elsivatagosodott lehetőségek fölött és egyfajta régi-új kézművességgel kapcsolják össze a mamutvállalatok IT termékeinek újralelkesítését. Lásd: ez a kiállítás.

Jean-François Lyotard: Les Immatériaux, „Második bőr”.   Forrás: https://appareil.revues.org/797   

i, Új anyagiság: A post-internet art kontextusában sok szó esik az anyagokról, egyfajta új típusú anyagiságról, az anyagi világ felértékelődéséről. A felszínes értelmezések ezt a képernyő síkján való absztrakt létezés túljáratásának természetes következményeként állítják be. Viszont ne felejtsük el, hogy az új anyagiság „termékei” sokszor a képernyőnek készülnek, vagyis a képernyőn maradnak, de mindenképp közük van egyfajta új alkímia megjelenítéséhez. Két fordulópontszerű esemény, Lyotard 1985-ös Les Immatériaux kiállítása a Pompidou-ban7 és a közelmúltból a kasseli Fridericianumban megrendezett Spekuláció a névtelen anyagokról teszi helyre, hogy milyen megváltozott értelemben kell ma gondolnunk az anyagra, amelynek megjelenései ugrásszerűen megnőttek az utóbbi időben. Ezek értelmében az anyag többé nem az a makacs, nehézkes, természettől való dolog, aminek eddig ismertük, hanem valami, ami az emberi elképzeléseknek megfelelően, tervszerűen (by the project hand) formálható. Olyan kódolt szerkezet, amely már azelőtt egy anyagtalan formáláson esett át, mielőtt a konkrét megmunkálás területére érkeznének. Az anyagokkal való foglalkozás tehát regisztert váltott, hiszen a szintetikus folyamatok ma már olyan tartományokban történnek, amelyek meghaladják az emberi észlelés területeit. Azért is nehéz beszélnünk róla, mert nem feltétlenül értjük, ami történik. Lyotard szerint ezek a fejlemények relativizálják az anyag eddig ismert fogalmát, amelynek következtében stabil szubsztancia helyett instabil interakciókészletről beszélhetünk, és megszakítják az eddig biztosnak tűnő szembenállásokat az anyag versus anyagtalan, hardware versus software, anyag versus forma, anyag versus állapot és anyag versus energia között.


POSZT-INTERNET ART NÁLUNK

2012 decemberéig kell visszamennünk az időben, hogy elhelyezzük azt az eseményt, amellyel a poszt-internet esztétika megjelent a hazai képzőművészeti színtéren. Legalábbis ennek az esztétikának a berobbanása volt sejthető abból, hogy a Trapéz Galéria elkezdett „tumblr-eszétikát” csepegtetni a neokonceptuális művészetre és a neoavantgard újracsinálására fixált hazai művészeti közegbe. Ugyanez a galéria és alapító-kurátora Sárvári Zita volt az is, aki felvágott arra, hogy a Theories of Big Understanding of Things, vagyis egy olyan oldal, ami naponta posztol macskákról, vicces dolgokról és kibogozhatatlan művészetről, cirkuláltatja egy művészének a képét.
Ebbe a lazán felvázolható történetbe tagozódott be kevesek között a 2014-ben összeállt No Signal Blue kollektíva munkássága, valamint a Crosstalk Video Art Festival Vaporwave-estje is, amit e sorok írója szervezett szintén 2014-ben, és egy netes mikrotrendet beszélt ki.
Az irányzatként, korszakként, logikaként vagy kitudjamiként elkönyvelt poszt-internet művészet hivatalos hazai debütálásáig azonban még egy évet kellett várni (The Dys-picture Generation, Art + Text Galéria, kurátor: Rieder Gábor; Derengés, Trafó Galéria, kurátor: Fenyvesi Áron). Azóta már a Csakoda is teleházat csinált a Bánkitó feszten, és az irodalmi színtéren is megjelent egy ide sorolható könyvsorozat, a Melting Books a József Attila Kör . A poszt-internet nemhogy a levegőben van, már elmenni sem tudunk csak úgy mellette.


A No Signal Blue Keresztes Zsófia és Keresztesi Botond közös alkotói perszónája, amely az infotechnológiai korszak új hordozóival, a digitális médiumokkal és azok folyamatos elavulásával foglalkozik. Ahogy azt a floppy dísztárgyiasulása is mutatja, az ilyen eszközök hozzáférhetősége véges. Az alkotók ezt tudatosítják azokban a munkáikban, amelyekben a mai szimbólumokat letűnt korok ábrázolástechnikájával mossák össze: így kerülnek egymás mellé sorstársakként a hieroglifák és a Windows rendszerfájlok, a babiloni Istár-kapu és a Mozzilla Firefox ikonja.  ©No Signal Blue

A fenti listából is kitűnik, milyen szerteágazóak azok az ösvények, amelyeken a kortárs képzőművészet elindult az internetkorszak megértése felé. A szintetizálásra törekvő kritika még csak ezek után kullog és mindezidáig egy egységes fogalomként vitatkozik a poszt-internet művészetről. Pedig nem baj az, hogy nem szeret kategorizálni és nincs is az a műfajokba rendezgető kényszeressége mint a zenének, ahol már a Post Internet 2.0 is megjelent mint mikrotrend, az árnyalt szóhasználat azonban csak javíthat a fogalom megértésén. Addig is nézzük a New Hive-ot a képernyőn, látogassuk az október 30-ig itt Budapesten nyitva tartó poszt-internet kiállítást a Supermarket Gallery-ben (It Has Never Been So Fluo, kurátor: Kovács Gergő), és a neoncsöves naplemente ambientet hol máshol, mint a Horizont Galériában. Sőt, a poszt-internet art az egyre fiatalabb generációval foglalkozó Trafó őszi programjában is helyet kap.

IT HAS NEVER BEEN SO FLUO, SUPERMARKET GALLERY, enteriőrfotó   Forrás: Facebook

 

1 James Bridle: The New Aesthetic and its PoliticsIn: (Omar Kholeif szerk.): You Are Here: Art after the Internet, Cornerhouse, Manchester, 2014, 23.o.

2 Ahhoz, hogy az internet tiltsa a „rosszat” (legjellemzőbb esetben a gyerekpornót, amit még a legkevésbé korlátozó, hírhedt 4chan is fekete listán kezel) ismernie kell, hogy kezelhesse. A gyerekgenitáliáról készült képek blokkolásához és a tartalomszűréshez tehát többezer ilyen „mintát” tárol el.

3 A Random Darknet Shopper az !Mediengruppe Bitnik csoport által létrehozott vásárlórobot, amelynek a virtuális pénztárcáját a projektvezető művészek hetente 100 dollárral pumpálták fel. A program így egy héten egyszer bevásárolt, jellemzően a deep netből, az internetes átutalással kifizetett darabokat pedig elpostázta a „rendszergazdáknak”. Az élő mail art munkának nevezett művészeti vállalkozást végül a svájci rendőrség állította le, miután a művészek eksztazit és más illegálisan beszerzett hivatalos okmányt is kipakoltak a St Gallen-i kiállításon/bemutatón.

4 „Ha esetleg érdekel, augusztus végétől párhavonta kiállítássorozatot rendezek itt Budapesten, esztétikájában és koncepciójában és kiállítóival teljesen egybevág a poszt-internettel, bár én magam nem használom ezt a kifejezést soha arra, amit csinálok.– érkezett egy művész-kurátortól az iMessage-en az üzenet. Hát nem olyan ez az egész, mint ami volt a hipszterséggel?

5 Michael Connor: Post-Internet: What It Is and What It Was. In: (Omar Kholeif szerk.): You Are Here: Art after the Internet, Cornerhouse, Manchester, 2014, 58.o.

6 A diszruptív jelző azt sugallja, hogy az újonnan piacra kerülő termék vagy eljárás hatására az addig megszokott piaci erősorrend megváltozik. Vagy a régebben forgalomban lévő terméket kell fejleszteni, vagy előfordulhat, hogy az új technológia teljes mértékben kiszorítja a régit a piacról.

Jean-François Lyotard filozófus a párizsi Pompidou Központban 1985-ben szervezett kiállítása, a Les Immateriaux (Az anyagtalanok) azt a kérdést vetette fel, hogyan viszonyul a digitális média materialitása a posztmodernben a klasszikus anyagfelfogáshoz.

 

POSZT-INTERNET ART VIDEÓVÁLOGATÁS:

Ulbert Ádám:
 
Hito Steyerl:
 
Holly Herndon:
 
Ryan Trecantin:
https://vimeo.com/5841178