„A művészet mint antivírus”

Átváltozás 2.

Jósvai Péter

FeLugossy Laca vetette el ezt a gondolatmagot a saját spontán blogján, egy, az ismerőseinek kiküldött group mail formájában, és hozzátette, „kellemes elmélkedést”.

A hatás fenomenális volt, már csak annyiban is, hogy abban a pillanatban jobban éreztük magunkat mindannyian, sőt kifejezetten jól. És ez azóta is tart, mind az elmélkedés, ebből a szándékosan, gyerekesen vicces aspektusból, miszerint a művészet antivírus, illetve akként is tekinthető, alkalmazható, és a jó közérzet is tart, amit ez a gondolat és a gondolkodás előidéz. Ezért is javaslom, csináljunk sorozatot belőle. Mármint hadd menjen a maga útján, de úgy, hogy emberek, társaink is olvashassák, mert ez a művészet és a kultúra lényege, szóval egy kollektív blog formájában.Bármit ér, mindent szabad. Írhatsz bármiről. Nem kell, hogy művészetről írj, lehet az művészet, amit írsz. Tudnunk kell, mi van a fejeinkben, tudnunk kell, ki hogyan éli át mindezt, ezáltal pedig egy közösséghez tartozónak érezhetjük magukat, továbbra is. 

Én most a tíz perc figyelmet arra használnám fel, hogy egy novellát adjak elő, mintegy élőben, tehát a novella formaságok nélkül:

Átváltozás 2.

Gregor S. fiatal fickó volt akkoriban, a 20-as években, egészen pontosan 2020-ban. Bankban dolgozott, a bank működött, és működött az ő élete is. Volt pénze, volt élete, de mindez egy srácnak volt köszönhető, aki a barátja volt. Max.

Ők ketten, együtt, hihetetlen páros voltak. Persze, senkinek sem tűntek fel az utcán – két harmincas srác –, de a mi számunkra, akik az életükre bő húsz év távolából tekintünk, elképesztően különlegesek. Virtuális idegenekként voltak jelen. Mint két időutazó, akik egy távoli időből csöppentek oda. Csak mímelték az akkori kultúrát. Úgy tettek, mintha oda tartoznának, nehogy valaki kiszúrja őket. Eljátszották, hogy ők is olyanok, mint a többi ember, eljátszották, hogy oda valósiak. Mondhatni. Abba az időbe, abba a jelenbe.

2020 ugyanolyan évnek ígérkezett, mint bármelyik másik. Ugyanúgy kezdődött, és ugyanúgy is nézett ki minden még az elején. Ők ketten már régóta tudták, hogy „Dániában valami bűzlik”, tisztán érzékelték, mennyire nem fenntartható volt minden. Csak idő kérdése, mikor pattan el valami, valahol. A COVID döbbenetes volt. Egyszerű és mégis hallatlanul talányos, mint az a sakktörténet, amikor valaki állítólag azt kérte, hogy kapjon búzaszemeket, egy szemet az első mezőre, két szemet a másodikra, négyet a harmadikra, nyolcat a negyedikre, és így tovább. A logika egyszerű, de az, hogy összesen mennyi búzaszem lenne a táblán, nem világos a legtöbb embernek. Csak számok. A mennyiség persze gigászi. Nos, ilyen volt a COVID is. Rohadt egyszerű, mégis elsöprő. És kíméletlen.

Gregor és Max azt tudták, már jó ideje, hogy az élet átváltozott valami imitációs izébe, és hogy „az emberek” virtuális életet élnek, régi életműködések modelljei alapján, de módosítva. Egy ideges, beteg, „kizökkent világ” volt az, amelyben az egyéneknek nem volt igaziból életük. Mindenki csak reagált, 24/7. Mint egy állandósított vészhelyzetben – nem, nem a COVID idején, dehogy is. Előtte, egészen 2019-ig. 2020 elejét is ideértve.

16820

Franz Kafka és Max Brod. A két szerző Richard und Samuel címmel tervezett együtt regényt írni 1911-ben. A mű a két írót fedő címszereplő közös utazásáról szólt volna Svájcon és Észak-Olaszországon át. A terv Kafka és Brod eltérő munkamódszerén bukhatott meg, csupán az első fejezet jelent meg a Herderblättern című folyóiratban 1912-ben.

A reagálás azt jelenti, hogy játékban való részvétel, értsd „video game”. Benne vagy, csinálod, reagálsz, játszol. Közben teljesen leválva a valódi valóságról. Az emberek életéből ki lett vonva valami, ami régebben borzasztó fontos volt. Az „idleness”, a tétlenség, fenséges, nyitott semmit sem csinálás, a derűs várakozás, a jelen átélésének tudatos formája, amikor az ember „csak úgy” van, lélegzik, néz ki a fejéből, néz, és érzi, érzékeli az életet. Elképzelhetsz egy bordeaux-i bortermelőt egy nyári délután során. Nem is rossz a példa. Oké, felnyitok egy vörösbort! Miután lemostam az üveget… 

Gondolhatsz Bordeaux-i bortermelőre, de gyakorlatilag mindenkire, mert mindannyian szoktunk pillanatokra elrévedni. Nézni a levegőbe és lelki szemeinkkel olyan dolgokat látni, amik nincsenek ott, szóval gondolni valamire, s látni is azt. Ezek a gyors nappali álmok azért vannak, mert az elménk kierőszakolja, mintegy ellopja ezt a pár másodpercet. Mert ilyenkor dolgozzuk fel az életünket, az életünk menetét és a valóságot.

Az „idleness” hiányára a tudósok a 70-es években kezdtek felfigyelni. Akkor volt, hogy a televízió behatolt az otthonokba és egyre nagyobb teret követelt magának. Az idő, amit normál játszással töltöttek a gyerekek más gyerekek társaságában, drasztikusan lecsökkent, és a tévénézés vette át a helyét. Családok, akik akár beszélgethettek is volna esténként a vacsora asztalnál, tévét néztek, mert volt valami, ami odavonzotta őket, mondjuk egy rajzfilm vagy egy mulatságos sitcom, ami izgalomban tart. A 90-es években az öbölháború volt az, ami az összes embert a tévéképernyők elé terelte, egy nagy „live happening”.

Az „idleness” a legjobb dolog volt. Például sétálni a Parizskán! Maxszal, esténként, csak úgy. Az „idleness” és a „csak úgy”, „just for fun” együtt haltak ki, egyszerre tűntek el. Nekem egy gyerekkori emlék, az egymillió közül, különösen idekívánkozik. Volt egy eső. Sima nyári zápor. De nagyon esett. Kimentem a „gangra”, a közös térbe, de az nemcsak folyosó volt, hanem veranda is. Régi zsidó ház, gyönyörű, köralapú verandával, mint egy kilátó. Volt mellette egy fa, baromi nagy és szép. Mindenütt ablakok, pazar hely volt vihar, mármint nyári zápor idején. Ömlött az eső, mintha dézsából zúdították volna. Ingott a fa, hullámzottak a levelei. Fenséges volt az egész.

A különös az, és ez az, ami ebben az emlékben különleges számomra, hogy ott voltam én, a szomszédok kettő lakásból is, plusz az én szüleim közül az egyik, valószínűleg az anyám, a húgom valami miatt nem. Ott álltunk vagy hatan és „csak úgy”, spontán néztük az esőt. Nem azért, mert drámai volt, nem volt az. Csak azért, mert szép volt. Csak úgy. Délutáni elfoglaltság, délutáni esemény. Látványosság. Ma ilyen már nem történik. Illetve, elnézést, a 10-es években ilyen már nem történt. És más sem. Mindenki a saját felturbózott életvitel-ciklusaiban pörgött. Mindenki egy virtuális élet rabja volt. Senki nem ült le „csak úgy” valahol. Senki nem állt meg „csak úgy” valahol és nézett valamit „csak úgy”. Mindenki a folyamatos, virtuális cselekvés állapotában volt. Sőt a folyamatos szereplés állapotában! Maguktól elérzékenyülve, saját életük szépségétől, barátjuk szeretetének cukiságától meghatódva sétáltak SMS-eket, „fb msg”-eket olvasó emberek az utcán. Mindenki éppen volt valamiben. Mindig. S a telefon mindenkinek ott volt a kezében. Mindig.

Emiatt az idő felgyorsult, hiszen minden nap repetíció, és minden nap ismerős, sőt ismert volt. És ha olyan napot kell eltöltened, amit már ismersz, akkor nem fogsz annyira részt venni benne. Helyette inkább közvetíted az eseményt a Fb-on. Ha valakinek adódott egy perc, amit várakozással kellett töltenie, abban a pillanatban elővette a „telefonját”. Az, hogy „csak úgy” lenni, csak úgy lélegezni, többé nem volt ismert és gyakorolt jelenség.

Gregor és Max tudták, hogy ez durva így. Ott ültek Budapesten a Szabadság hídon, és nézték a naplementét, 1919 nyarán. Elnézést, 2019 nyarán. Az utolsó békebeli nyáron. Egymás társaságában csodálatosan érezték magukat. Gyönyörű volt minden. Volt náluk vörösbor és szép poharak, és szalvéta is. Ha a húgom velük lett volna, Silvia – norvégosította a nevét – tuti, hogy szendvics fronton is pazar lett volna a felhozatal. Mert ő odafigyel ezekre a részletekre is. Minden tökéletes volt, de közben mégis minden életveszélyesen fenntarthatatlan. Munch a Sikolyt, amely a húgát ábrázolja (a művészettörténet ma még mindig egy férfit lát bele a sikoltó alakba), ott, Eckebergben, a szanatóriumtól pár száz méterre nyugodtan festhette volna ma is, illetve 2019-ben. Udo Kier, amidőn visít a Psychében, mert felismerte, hogy elérkezett a jövőbe, nyugodtan sikíthatott volna 2019-ben is. Mert az a szituáció észvesztő módon volt fenntarthatatlan, mint egy ketyegő bomba.

De az élet mindig megy tovább és tovább. És 2019 után eljött a 2020 is. És ott volt a hatalmas fáradtság, kimerültség, a rengeteg évnyi kritikától, kritizálástól, ami mind feleslegesnek bizonyult. Klímaválság? Gregor Samsa ténylegesen kampányolt, részt vett kreatívként egy globális demonstráció budapesti történésében. Mi történt? Mi változott a tüntetés következtében? Semmi. Gregor tudta, hogy ha ez nem változtat valamit, akkor az egész modell borul, és semmi sem változtat semmit. 2019-ben úgy élt Maxszal, mint valami aranykorban. Tudták, minden percben, hogy egy Belle Epoch-ban élnek, és átélték a szépségét minden másodpercnek. Banális másodpercek beleértve, mint bosszankodás a járdákon parkoló autók és „scooter”-ek miatt, meg a tolakodó, ordítozó turisták miatt.

Tudták, hogy minden törékeny, hogy az egész berendezkedés törékeny, és hogy csak annyi kell, hogy valaki leverjen valahol egy poharat vagy valahol lelőjék szegény Ferenc Ferdinándot és a feleségét, ismét. Így éltek. Élvezve az élet minden percének szépségét. Hallatlanul hálásak voltak egymásnak is amiatt, hogy barátok.

Max 2019-ben még arról akart esszét írni, mennyire csodálatos, hogy a civilizáció ilyen nagy fordulatszámon is akadásmentesen működik. De elmentek Gregorral nyaralni, fürödtek a tengerben, bámulták a hullámokat, ücsörögtek a parton és éttermekben is, és végül az esszé nem tűnt túl fontosnak. Már csak azért sem, mert a fenntarthatóság tényleg nem volt senkinek sem a rögeszméje már. Elengedték. Mindenki elengedte.

És aztán jött 2020, egy pocsék szilveszter után. Kezdődött a következő verkliév, amelyre Gregornak csak annyi volt beírva a naptárába, hogy nyaralás Maxszal. Valahova a nyár közepére. Ennyi. Az év elkezdődött, de valami már más volt. Visszatekintve, Gregor nyilván azt mondaná, hogy „nem változott semmi, miden ment a maga útján”. Ami tulajdonképpen a legrosszabb hír volt… 

Amikor Kafka megtudta, hogy tüdőbajos, fellélegzett. Végre konkretizálódott, hogy mi a baj vele. Mert azt, hogy van valami baj vele, a kezdetektől világos volt számára. Amióta az eszét tudta.

Gregornak 2020. március 11-e fordulópont volt. Tudta, hogy nem tud majd visszarepülni Maxhoz Oslóba. De nem maradt ott, inkább abban bízott, hogy akármi is lesz, annak vége lesz, és ismét láthatják egymást. Aztán kitört a válság. Max ott, Gregor Budapesten. De nemcsak a távolság volt gyötrő. Hanem az, hogy mindennek vége lett egy szinten. Hogy többé semmi sem lesz az, mint régen.

Március 25-én reggel, két héttel hazautazása után Gregor Samsa arra ébredt budapesti lakásán, hogy a világ szörnyűséges katasztrófafilmmé változott. Minden valódi volt, de közben mégsem. Teljesen hihetetlen. Közben teljesen banális. Irtózatosan az. Óriási embertömegek egyszerre betegednek meg, sokan meg is halnak, és nincs gyógyszer, nincs semmi, nincs civilizáció. De van, és ez gyönyörű (!), csak mégis ki van húzva a civilizáció biztonsága az emberiség lába alól. Eközben, aki még egészséges, úgy éli az életét, mintha minden normális lenne. A járvány pedig terjed.

Visszatekintve, lehetett volna másképp. Lehetett volna gyorsan reagálni, szigorú intézkedésekkel elejét venni a járvány totális térhódításának. Persze, könnyű utólag okosnak lenni.

Az élet szinte percek alatt változott át szörnyűséges katasztrófafilmmé. A szemünk láttára. Magunkat néztük, a mi világunkat, és láttuk, amint semmivé válik, atomjaira spriccel szét az egész. Mert mikor lesz az ismét, hogy Maxszal ott mászkálsz a National Galleryben az ingyenes napon, ami már nem is létezik, majd utána kimentek az Aker Brygge-hez, leültök a padra, nézitek a tengert, a fjordot, meg a távozó, kifutó luxushajókat. Mikor lesz ismét olyan, hogy elmentek egy kiállításmegnyitóra és lelkesen értékelitek valakinek a műveit. Mit számít egy mű? Ki nézi meg, és miért? És ki akar egyáltalán beszélgetni róla? És mit?

Folyt. köv.