Lélektelen állattáblázat

Vaszary János panneánjához

Német Szilvi

Hogyan tűnhet el nyomtalanul egy egész falat betöltő óriáspannó Tihany és Budapest között? Vaszary János 1928-ban festett Víz alatti világa a két évvel korábban Gróf Klebelberg Kúnó vallás- és közoktatásügyi miniszter kezdeményezésére alapított Magyar Biológiai Kutatóintézet (akkori gúnynevén Csiborpatkolda) számára készült, és az emeleti kutatótermet díszítette. Az eredeti koncepció szerint a Balaton flóráját és faunáját ábrázoló festmény a végső változatban – beolvasztva a fiumei intézet munkakörét is – különös tengeri élőlényeket vonultatott fel, amit az intézet dolgozói vegyes érzelmekkel fogadtak.
Gosztola Kitti a néhány korabeli újságban közölt, ám alig kivehető archív felvétel és egy nemrég aukcióra bocsátott vázlat nyomán, a háború előtti tudományos ismeretterjesztő könyvek és a Limnológiai Intézet kutatóinak segítségével ered a Vaszary-tabló rejtélyes lényei nyomába. Az idei tihanyi Artplaccon bemutatott Lélektelen állattáblázat (Vaszary János panneánjához) installációról Német Szilvi, az Artplacc 35 év alatti művészeket bemutató kiállításának kurátora írt az Artmagazinra.  
 


Vaszary János: Mélytengeri világ (1928 körül, olaj, vászon 88x275 cm)   A Virág Judit Galéria és Aukciósház engedélyével

Amikor először került szóba a Gosztola Kittivel való beszélgetésben, hogy Vaszary János Tihanyba készült, a század közepe óta eltűnt vagy lappangó státuszú festményének, a Víz alatti világnak a sztoriját szcenírozná újra, az ügy elsősorban vélt botrányossága és találgatásokra okot adó cselekménymenete miatt bizonyult továbbjárásra érdemesnek. Akkor még úgy tűnt, meg kell írni ezt a történetet, méghozzá egy igazi noiros művészettörténeti krimihez hasonlóan, ami amúgy is ritkaságszámba megy a tudományos igényű szakszövegként napvilágot látó feldolgozások mellett.1

Végső soron pedig az adatok hiányossága is a fikció vagy az áldokumentarizmus területére kényszerítette a történettel foglalkozót, hiszen az eredeti festmény ma nincs meg, sorsáról pedig a második világháború óta már mit sem tudunk.2 Aztán hiába jöttek olyan egybeesések, hogy a végül elkészült Gosztola-munkákért Pesten a Vörösmarty utca 35. szám alá kellett menni, ugyanoda, ahonnan egykor a Vaszary-pannót is elszállították – a feldolgozás végül nem lett „kriminalisztikus”. Kitti az áltörténeti kalandregény helyett inkább egy a tudományos-rendszerező szemlélethez közelebb álló módszert választott. A tihanyi Limnológiai Intézetben dolgozó szakemberek segítségével úgymond rendet rakott a kuszaságban, és állást foglalt a Vaszary-féle festmény élőlényeinek beazonosításában, ami a mű korabeli recepciójában is a legproblémásabb téma volt. Az elkészült kis állat- és növényhatározószerű, sokelemes tabló a felhasznált százéves vendégszövegek, metszetek, archív fotók és történetek miatt bájosan anakronisztikus színben tűnik fel a mai néző előtt.


Klebelsberg Kunó kultuszminiszter Vaszary János festőművész műtermében átveszi a tihanyi biológiai intézet számára készült festményt. Pesti Napló, 1928.   Forrás: http://vaszary.uw
A képátadó: „Kedden délben hatalmas ezüst motortetejű fekete karosszériás autó állott meg a Vörösmarty ucca 35. számú ház előtt. A kékhajtókás, fehérblúzos sofőr mereven várt a kocsi mellett, míg annak gazdája, a magyar kultúra legfőbb őre, Klebelsberg Kuno kultuszminiszter első hivatalos látogatását tette a progresszív magyar művészetnél. Mert kedden délben adta át Vaszary János mester a kultuszminiszternek azt a hatalmas festményt, amelyet a kultuszkormány rendelt meg nála a tihanyi halbiológiai intézet számára. Klebelsberg Kuno Kultuszminiszter Kertész K. Róbert államtitkárral sokáig nézte a képet. »Felesleges dicsérnem a képet.« – mondotta a miniszter – azt hiszem, ez a mester egész oeuvrejének legsikerültebb munkája. Készséggel vállalom a felelősséget azon kritikák ellen, amelyeknek konzervatív szempontból kifogásuk lehet ellene. Vaszary János úgy tervezte, hogy a képet Tihanyba való szállítása előtt Budapesten is kiállítja, azonban a kultuszminiszter ragaszkodik ahhoz, hogy a falfestmény már a jövő héten elfoglalja a tihanyi intézetben számára fenntartott helyet.” Forrás: Pesti Napló, 1928. augusztus 1. (szerda)

Kezdjük elölről! Vaszary János 1926-ban, pályájának utolsó nagy festői korszakában kapta első állami megrendelését Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi minisztertől egy monumentális dekoratív falmunka elkészítésére. A mű a rákövetkező évben nyitó, szintén a Bethlen-kormány által támogatott tihanyi Magyar Biológiai Kutatóintézet számára készült. Az intézet létesítésének elsősorban a Magyar Földrajzi Társaság 1891-től szisztematikusan végzett Balaton-kutatása adta hátterét, amelynek tudományos eredményeit egy 1925-ben kiadott, harminckét kötetes ún. Balaton-monográfiában közöltek. A sorozat nagy népszerűségnek örvendett, pozitív fogadtatása és az ezzel párhuzamosan zajló „biológiai forradalom”, valamint a nemzetközi helyzethez való felzárkózás adta meg a kezdő lökést a tudományos kutatómunka megfelelő szakági környezetének kiépítésére itthon. A tihanyi központ megnyitása alkalmával mondott beszédében Klebelsberg kiemeli az alapítási szándékot és úgy nyilatkozik Bethlenről, mint „aki megértette az idők jelét, a természettudományok állami támogatásának sorsdöntő fontosságát”. A Tihanyi-félsziget partmenti sávjára tervezett épületekben helyet kapó intézet – amit „nagyszerű fekvése miatt egy kis Abbáziaként képzeltek el” – egymagában látott el népművelési feladatokat a nagyközönség számára megnyitott panorámaakváriummal, és szervezte meg elsőként az országban az édesvízi és tengeri (!) növény- és állatfajok kutatására szakosodott tudományos munkát és tanári továbbképzést is a helyszínen.


Magyar Biológiai Kutatóintézet kurzusterme (készült 1928-29 körül)   Forrás: a MTA archívuma

Az intézet berendezése a korabeli körülményekhez képest is igen magas színvonalú volt, ezt mutatja a kutatók számára biztosított édesvízi és tengervízi ellátás: „a Balaton vizét a tóból pumpálták fel a főépület tetején kialakított hatalmas tartályokba, és a tengervizet a Fekete-tengerből uszályon hozták a Dunán és a Sió-csatornán keresztül.” Az új épületeket 1927. évi nemzetközi zoológiai kongresszus alkalmával adták át rendeltetésének, amikor is több száz külföldi tudós nézte meg. Az állomás előképe, mint minden későbbi, a század elején alapított, hasonló profilú európai intézetnek, a nápolyi Stazione Zoologica volt, amelyet 1872-ben egy német milliárdos, amatőr zoológus fia, Anton Dohrn nyitott meg. Az akkor példa nélkül álló vállalkozás rizikósnak számított, Dohrn számítása azonban bejött, és a magánvagyonból finanszírozott kezdeményezése mögé hamar felsorakozott az olasz állam, illetve hamarosan Európa más nemzetei is. A természettudományos kutatóintézetek tömeges megjelenése előtt a nápolyi mint az egyedüli, jól felszerelt kutatóállomás a különböző nemzetek számára bérelhető íróasztalokat tartott fenn, így adva lehetőséget arra, hogy azok állomáshelyet vásároljanak saját haldoktoraiknak” (proto-co-working iroda).

Klebelsberg 1927-ben, amikor még egy évtized sem telt el az országtól jelentős területeket, így a „tengeri kijáratot” is elcsatoló trianoni békediktátum óta, ünnepélyes beszédében a nemzet feltámasztásáról és újjáépítéséről szólt. A tihanyi intézet alapítását így érdemes olyan esetként is vizsgálni, mint amire az „igazi magyar tenger”, az Adria és a magyar kézben lévő adriai városok infrastruktúrájának elvesztése is okot adott. Az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásának idején (egészen 1918-ig) a dalmát partvidék legfontosabb kikötővárosában, Fiumében ugyanis már saját tengerészeti hatóságunk és biológiai kutatóintézetünk volt, amely működésének a tudományos mellett nem utolsósorban halászati, élelmezési, kereskedelmi, tehát nemzetgazdasági ügyeket befolyásoló szerepe  is volt. 1901-ben A Természet – Állattani, Vadászati, Halászati Folyóirat még a fiumei kutatóintézet megnyitása mellett sorakoztat fel érveket, amelyek közül a piaci érdekeket szem előtt tartó így szól: „a Trieszt mellett levő szardínia- és szardella-gyárakból veszszük (sic!) meg, tehát az osztrákoktól vásároljuk vissza az olaszok által a mi tengerünkből millió számra kihalászott apró halat!”

A tihanyi intézet a fiumei jogutódjának is tekinthető, annak ellenére, hogy utóbbi felszerelésének nagy részét nem oda, hanem a közeli Rovignoba szállították, ami Fiume elvesztése után az első számú tengeri ellátója lett a magyar fővárosnak. Többek között a budapesti állatkert is innen szerezte be tengeri akváriumához a mutogatnivalót.


Róth Miksa-mozaikok a Fővárosi Állat- és Növénykert Akváriumában   Forrás: Fővárosi Állat- és Növénykert 
„Az Akvárium – az újjáépült Állatkert részeként – 1912. május 20-án nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. Nyugati szárnyában a hazai édesvizek halai kerültek bemutatásra, a keletiben a tenger élővilágából, méghozzá elsősorban az Adria faunájából kaphattak ízelítőt a látogatók. A megnyitást követő években az első világháború nehézségei következtek: a nehézkes tengervíz-utánpótlás miatt a tengeri állatok tartásának feltételei gyakorlatilag megszűntek. […] A háború után csak 1925-től kezdve indult meg ismét a tengervíz szállítása, 1927-ben viszont már nagyobb szabású Adria-expedíció gyarapította a gyűjteményt. Az Akvárium a második világháború alatt nemcsak közvetlenül a harci cselekmények miatt pusztult el, hanem azért is, mert az éhező fővárosiak az Akváriumot is megrohanták. Az ostrom utolsó napjaiban az emberek puskatussal verték be az akváriumok üvegeit, majd a kiömlő, akkoriban gyakorlatilag pótolhatatlan tengervízben térdig gázolva elvitték a halakat megenni.” Forrás: Dezse Tibor: Akvárium história. Bp., Aquadruck Kiadó. 2006.

A politika mindvégig meghatározója volt mind a tudományos fejlődés irányainak, mind a művészeti tevékenység bemutatásának. A Magyar Adria Egyesület által kiadott folyóirat, A tenger, 1927-es évfolyama például három számon keresztül hozza le Benito Mussolini írását Róma tengeri hatalmáról az ókorban több olyan emlékezetpolitikai szöveggel együtt – immár magyar szerzőktől –, amelyek az „elszakított Fiuméről”, vagy „Csonka-Magyarország földrajzi helyzetéről a tenger szempontjából” szólnak. A pannó hivatalos átadásának éve azzal a dátummal is egybevág, ami az olasz–magyar kapcsolatokat igyekezett helyrehozni a nyitás politikájának jegyében: 1927-ben Fiumében írták alá a két állam közötti barátsági szerződést, amelyet egy nagy nemzetközi kiállítással koronáztak meg. A magyar művek válogatását Vaszary intézte. (Az már végképp csak a dolgok szépségéhez ad hozzá, hogy a kiállításon kiosztott emlékérmeket abból az ágyúból öntötték, amelyet a vizionárius költő-anarchista D’Annunzio használt Fiume 1920-as ostromában).

Vaszary pannója felé támasztott elvárás a kultuszminisztertől kapott megbízás értelmében az volt, hogy „egy tudományos intézet rendeltetésének adjon világos magyarázatot”. Az ábrázolás témájának pontos meghatározása azonban útközben módosulhatott; Vaszary vázlataiból és formakísérleteinek fejlődéséből látható, ahogy a jól felismerhetően a Balatonra vonatkozó képi hivatkozásokat fokozatosan elhagyja és a végső változathoz a tengeri élővilágból választ inspirációt.3 Vaszary Pesti Naplóban közölt 1928-as beszámolója szerint festészeti szempontok és a díszítő funkció figyelembe vétele sarkallta a döntés meghozására: „[…] az édesvízi állatok ábrázolásáról már a megoldás kezdeti munkálatainál le kellett mondanom, miután ez összehasonlíthatatlanul kevésbé változatos, dekoratív és monumentális, mint a tenger színben és formában rendkívül gazdag organikus élete.” Majd így folytatja, „sokáig tanulmányoztam a tenger faunáját, természetesen a képen a felülethez képest az egyes állatok és növények stilizálva és sokszorosan nagyítva vannak.”


Vaszary János: Halászat a Balatonon (vázlat, 1926-28)   Forrás: Szépművészeti Múzeum, 2015


Vaszary János: Tengeri világ (vázlat, 1926-28)   Forrás: Szépművészeti Múzeum, 2015


Vaszary János: Dekoratív fríz - Tengerfenék (vázlat, 1926-28)   Forrás: Szépművészeti Múzeum, 2015

Az intézet első emeleti kurzustermében elhelyezett kb. 8 méter széles és több mint 2 méter magas vászonnal már első látásra is pont ez volt a gond, hogy a látványos színfoltokként és fantasztikus képzetekként megjelenített élőlények mindenféle tudományos objektivitás híjján még a halbiológusok számára (vagyis főleg nekik!) sem voltak beazonosíthatók. Annak ellenére sem, hogy az olyan csodálatos lények, mint a tengeri tündérek és arielek a végső verzióban lekerültek az ábrázolásról. Kotsis Iván, az épület tervezője adott hangot azoknak a tényezőknek, amelyek az épületben dolgozóknak okoztak nyugtalanságot: „A tudósok nem szívesen látták a freskót. Állandóan a stilizált növények és állatok neveinek beazonosításán bajlódtak.” Az empirizmuson alapuló tudományos igazság vívott itt csatát a neki ellentmondó, irracionalitásba kapaszkodó művészeti szemlélettel, és ez az álláspont – hogy a biológusok egyszerűen nem tudtak megbarátkozni a képpel – a festmény eltűnését követő találgatásoknál ismét előkerül mint lehetséges támpont. Tulajdonképpen a tervezett művészettörténeti krimiben a képzelet itt futott volna meg, ahol a paranoiai a sztereotípiák között utat talál egy elhamarkodott kijelentéshez: az utálkozó tudósok tüntették el a képet!


Gosztola Kitti: Lélektelen állattáblázat - 1. tabló (2015)

A pannó a hivatalos nyilvántartás szerint nem élte túl a második világháborút, lappang vagy megsemmisült. Hollétének felderítéséhez a Magyar Nemzeti Galéria munkatársai által a 2007-es összegző, nagy Vaszary-kiállításra közzétett WANTED! felhívás és helyszíni kutatások ellenére sem kerültünk közelebb. A kép Tihanyból való elkerüléséről ugyanakkor több verzió is ismeretes. Az egyik Woynarovich Elektől származik, aki 1956 és '61 között állt a tihanyi intézet élén. Visszaemlékezése szerint a feltekert pannót ő személyesen küldette fel teherautón Budapestre, a Magyar Tudományos Akadémiába (az intézet ugyanis 1951-től az MTA fennhatósága alatt állt), elhelyezésre. Egyes vélekedések szerint a háború alatt a helyszínen megkezdett TBC elleni oltóanyag-kutatás során felszabaduló roncsoló vegyi gőzök miatt, állagvédelmi szempontból volt szükség az áthelyezésre. Más vélemények arról tudósítanak, hogy a háborús helyzetben a keszthelyi Balatoni Múzeumba szállíttatták a pannót, amelyet később, a front nyugatra tolódása miatt más műkincsekkel együtt bevagoníroztak, hogy azokat külföldre menekítsék. A vasúti kocsi azonban a zalaegerszegi vasútállomáson 1945. március 30-án bombatalálatot kapott, rakománya pedig a képpel együtt valószínűleg megsemmisülhetett.

A Vaszary-féle természetábrázolás korabeli értékelésének rekonstruálása a legérdekesebb szempont, amely túlmutat egy festészeti probléma lehetséges megoldásán. Ugyanakkor a művészi választás a konzervatív iskola és a „felszabadított élménykörrel kacérkodó szürrealizmus” progresszív irányai között önmagában is igen fajsúlyos vitáknak adott táptalajt a ’20-as, ’30-as években.4 A jelenlegi kutatás az akkori véleményeket is felszínre hozza, Gosztola egyik tablóján újranyomtatta a Pesti Hírlapban megjelent hivatalos műbírálatot, amely pro-Vaszary íródott a mű átadásáról szóló riportban. A szerző, Bálint Jenő az alkotást feldicséri mint „stilizált átírása víznek, levegőnek, állatnak, növényzetnek úgy, hogy az a plauzibilitás átütő erejével hasson, s ezen keresztül dekoráljon.” Valamint – és innen származik a Gosztola által kisajátított cím – „elrémítő gondolat, mit művelt volna itt a naturalizmus elbabrálgató fantáziátlansága! Miféle lélektelen állattáblázat lett volna abból! Értelmes ábrák, festékkínlódások. Pedagógiai, a művészi ízlés analfabétái számára.” A lélektelen jelzőt itt komolyan is gondolhatjuk, ha figyelembe vesszük, hogy a század első felében a természettudományok népszerűsítésére készült irodalmak milyen stílusban és mekkora beleérző erővel szóltak az egyes állatfajok életéről, küzdelmeiről – rajtuk keresztül szinte az emberi fátumot olvasva. Apáthy István zoológus például így értekezett a pelagikus állatokról (medúzák, Vénuszövek):

„Minden vihar milliókat vet ki e törékeny állatokból biztos pusztulásba a partra. Szegények! Avagy talán, mig bántatlanul és tündökölve lebegnek az árban, ők is azt hiszik, hogy van akaratuk, hogy arra mennek, a merre nekik tetszik? Talán mig daczolnak is, a maguk módja szerint, a végzettel és nem érzik, nem tudják, merre hajtja őket a vihar; mikorra pedig a partra veti, akkorra már meg is haltak és bizony van annyi okuk büszkének lenni a szabad akaratukra, mint akár az embernek. Hiszen mi is csak efféle pelagikus állatok vagyunk a mindenség nagy tengerében, melynek árja a végzet, partja pedig, ki tudja? — talán egy másik bolygó.”

Klebelsberg maga is megelégedéssel állapítja meg, hogy a korábban a bölcsészet és a történelem iránt elfogódott olvasók megnövekedett figyelemmel fordulnak a száraz stílust levedlő természettudományos ismeretszerzés felé. Megvetően szól a „műszavakkal dobálózó és adathalmazokban vájkáló, szakszerűsködő szobatudósokról”, akik képtelenek a laikus olvasó felé közvetíteni az értékes ismereteket.


Gosztola Kitti: Lélektelen állattáblázat - 3. tabló, részlet: a fiumei czápa (2015)

A népszerűsítő irodalom mellett szintén igény mutatkozott a tengeri állatok magyar nevezéktanának összeállítására. Kolosváry Gábor az Adriai állatok magyar nevei (Debreceni Szemle, 1943) című dolgozata adja a legteljesebb eligazodást a témában, amely majd kétszáz elemet tartalmaz ezekről az élőlényekről magyar nyelven. Nyelvészeti nyalánkságokként is olvashatjuk ezeket az elnevezéseket, mint tengeri narancs, szélrózsás medúza, tüskés tengeri toll, demokrata szalpa, pelikánláb csiga – amelyek így a közös anyanyelv révén kapnak még egy köteléket az „óhazához”. Ezt a szerző se gondolja másképp, hiszen az egész vállalkozást nehéz elvonatkoztatnunk a nacionalizáló igénytől: „mi ezúttal is azonban csak kedves Adriánknál maradunk, miáltal öszszeállításunknak bizonyos magyar jellege is van.”

A Vaszary-festmény ilyen irányú feldolgozásával az elsősorban az etnikai táj vagy kultúrtáj műfaján keresztül kommunikált emlékezetpolitikai (a Trianon-taumára reagáló) reprezentációk sorába a nemzeti állat- és növényábrázolás, vagyis a nacionálzoológia is megérkezett. Ez az irány pedig az alternatív történelemfelfogást, valamint az etnográfiai fordulat óta a természettudományos rendszerezést és bemutatást is előnyben részesítő kortárs kritikai művészet érdeklődésével is összetalálkozik – ahogy azt a Gosztola-projekt is példázza. Az állatvilág, kiváltképp a tengerek ritkán látott „szörnyei” – mint a Vaszary-kép „czápája”, a Werckmeister harmóniák vagy Armando Lulaj hatalmas bálnái – pedig félelmet keltő nagyságuk, emberiség előtti koruk révén mitológiai szövettel képesek kipótolni a metafizikai hiányban létező emberiség történeteit.


 

1 Erre a másfajta megjeleníthetőségre példa a szintén Vaszaryt is szerepeltető NEM SZABAD című darab, ami művészettörténeti dokumentumszínház formájában vitte színre a század első felének művészeti-kultúrpolitikai összeszólalkozását.

2 Személy szerint egy olyan képregényt is el tudtam képzelni az egészből, mint amilyet Csepella Olivér készített a zombikká átfogalmazott nyugatosokról.  

A pannó hivatalos elnevezése Víz alatti világ, a Virág Judit által árverezett vázlatának címe pedig A mélytengeri világ.

Amelyben Vaszary méltatlanul alulmaradt, s később főiskolai tanári állásából való eltávolítása következett.



 

Augusztusi tartalmaink kitüntetett figyelmet szentelnek Vaszary Jánosnak és festészeti etikájának: a nyomtatott lapszámban Birkás Ákos a NEM SZABAD című művészettörténeti dokumentumszínház előadásának kapcsán tárgyalja az akkor (1920-as évek vége, ’30-as évek eleje) és a ma kultúrpolitikája közti áthallásokat, a hódmezővásárhelyi Barcsay Jenő-kiállítás kapcsán pedig Barcsay mestereként kerül említésre Vaszary.