Az ördög ünnepe
Farsangi hagyományok
A farsang az egyik legismertebb, világszerte elterjedt ünnepi időszak, szerteágazó és változatos hagyományokkal. A magyar nyelvben manapság két szóval is megnevezzük ezt az időszakot, hiszen a hagyományos farsang szó mellett gyakori a karnevál elnevezés is. Mindkét elnevezés a vízkereszttől hamvazószerdáig, a húsvétot megelőző negyven napos böjt kezdetéig tartó időszakot jelöli. A farsangi időszak csúcsa az úgynevezett farsangfarka, az utolsó három nap: vasárnap, hétfő és a húshagyókedd.
A farsang egyébként a német (bajor–osztrák) „Fasching” szóból ered, amely a böjttel függ össze, és a böjtöt megelőző éjszaka elnevezése volt; irodalmi elnevezése a „Fastnacht”. Ennek használata később már nemcsak a böjtöt megelőző éjszakára, hanem az egész ünnepi időszakra kiterjedt. Magyarul először a 15. században találkozunk vele fassang formában. A karnevál szó csak a 17–18. században jelenik meg Magyarországon. Eredete latin szó, első tagja a „caro”, azaz hús szóra vezethető vissza, az egész pedig a hús elhagyását, elvételét jelenti.
A farsangra vonatkozó történeti adatok, írásos források évszázados hagyományt mutatnak be, amely a középkorban honosodott meg Magyarországon. A névváltozatokat magyarázó különbség, hogy míg a királyi udvarban és a főuraknál az olasz és a francia hatás volt erősebb, addig a polgárság között a német.
Mátyás király udvara híres volt a mulatságokról, így a farsangi ünnepségekről is. És mint a reneszánsz király udvarának megannyi eleme, a farsangi időszak is számos olasz, itáliai elemmel egészült ki. Az ünnepségek eszközei, így a maszkok is Itáliából érkeztek. Ezek igen gazdag álarcok voltak, előkelő ajándéknak számítottak. 1489-ben Eleonora ferrarai hercegnő levelében olvashatjuk, hogy milyen álarcokat ajándékoz Mátyás királynak: különböző színű szakállas és szakáll nélküli arcokat, szaracén és öregember álarcokat, fiatal lányokat és fiúkat formálókat vagy éppen spanyol módra borotvált szakállúakat.
Az egyházi iratok is fontos forrást jelentenek a farsangi mulatságok kutatásához, hiszen az egyházak gyakran tiltották, kárhoztatták ezeket. A farsang az ördög ünnepe, tartották a katolikus papok és a református prédikátorok egyaránt, a féktelen tánc, mulatság ideje, amiben a társadalom minden tagja – a királytól a jobbágyig – részt vesz. Temesvári Pelbárt így írt a farsang végéről: „…a vigasságnak ideje, Húshagyó napja van… ó jajj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban istenüknek választják az ördögöt, akit álarcos mulatsággal és fajtalan énekekkel dicsőítenek…. Mert gondoljuk csak meg, hogy valaki álarcot ölt, és idegen külsőt vesz fel, például férfi női ruhát, vagy asszony férfi ruhát, azért, hogy fajtalankodjék…”
Kezdetben, a 16. századtól a maszk számos elnevezésével találkozunk: álorca, maskara, csúfruha. A csúfruha kifejezés ma már más értelmet nyert. Régen a „csuf” szó mulattató, bohóc kifejezést takart, a csúfruha pedig jelmezt, álarcot. Arról, hogy a magyar kultúrában mikor és hogyan jelenik meg a maszk, nincs konkrét adatunk. Azt sem tudjuk, hogy a honfoglalók használtak-e álarcokat ünnepi rítusaikban, vagy hogy hogyan vették át az indogermán népek maszkos alakoskodó szokásait. A maszkok használata, a gazdag maszkkultúra nagyon jellemző a vadász, állattenyésztő és földművelő népekre. Ezek használata napjainkban is él, amit számos művész is felfedezett magának. Phyllis Galembo csodálatos, erős színeket használó fotóin is ezek az elemek köszönnek vissza, a tradicionális életforma mai megnyilvánulásaiként.
A maszkok használata évezredes szokás. A harcban, a vadászatban a maszk a megtévesztés eszköze volt; ezt láthatjuk többek között azokon a barlangrajzokon is, amelyek maszkos vadásztáncot ábrázolnak. Hasonlóan fontos szerepe volt a maszknak az ősök kultuszában is, a maszkot viselő ember magasabb erők birtokába kívánt jutni. Erre vezethetők vissza az állati maszkok, az állattá maszkírozás a totemisztikus népeknél. A maszk lett a dráma, a színjátszás egyik első, fontos kelléke. Az ókori görög és római színjátszás alakváltozatai a későbbi korokban is megjelentek Európa-szerte, a farsangi szokások alakoskodásaiban, maszkjaiban egészen a 20. századig fennmaradva. A maszk az átlényegülés eszköze. Használata kettős célú. Egyrészt védelmező, a használót eltakarja, felismerhetetlenné teszi fenyegető hatalmak előtt; másrészt az álarccal, amely valamilyen állatot vagy természetfeletti lényt mintáz, a megmintázott emberfeletti tulajdonságát is felveszi a maszkot viselő. A természeti népeknél az álarc viselése a mezőgazdasági, temetkezési és beavatási rítusokhoz kapcsolódik. A farsangi maszkok egyik fontos ismérve a groteszkség. Groteszknek lenni annyi, mint félelmet kelteni vagy éppen mulatságos arcformát viselni. A magyar kultúrában a maszkok, a maszkos alakoskodók számos alkalommal megjelennek, különböző ünnepi alkalmakhoz köthetők Luca naptól farsangig, a lakodalomtól a fonóig.
Manapság például sokan az amerikai kultúra és a globalizáció terjedésének tartják az őszi, tökből faragott arcok készítését, pedig a magyar hagyományban is jól ismert szokás volt a halálfejkészítés: a tök belsejének kiszedése, szem, orr és száj kivágása rajta, égő gyertya elhelyezése benne, amit aztán lepedővel letakart fiúk hordtak végig a falun, a fejük magasságában tartva. Az osztrák Alpokban ugyanez a szokás jelenik meg Márton napján (november 11-én), amikor a tökből készített halálfejjel – Kasmandl-fejjel – a szellemek havasi legelőre vonulását jelenítik meg. Ez a hagyomány az Alpok teljes vidékén ismert volt, Németországban, Svájcban vagy éppen Franciaországban is, hiszen azt tartották, hogy amikor a hegyi pásztorok ősszel levonulnak a hegyekből, a kunyhóikba a szellemek költöznek be. A szellemeket különféle nevekkel illették: Hüttlabutz, Wilder, Kasmandl vagy Alperer.
De vissza a maszkokhoz: kedveltek voltak az állatmaszkok, a legismertebbek a gólya, a ló, a kecske és a medve. Ezek használta azonban sokkal többet jelentett, mint egyszerű utánzást. Az állatmaszkok mellett általánosak voltak az úgynevezett antropomorf maszkok is, a genre-alakok, amelyek gyakran az idegeneket (török, néger), a kisebbségekhez tartozókat (cigány, zsidó, drótostót, koldus), illetve a különböző foglalkozásokat (kovács, borbély, pap, katona, betyár) figurázta ki. A maszkos alakok szerepe sokrétű volt, a néma jelenetektől a pantomimszerű játékon át a párbeszédes formákig a különböző dramatikus szokások sokféle változata élt.
Drávaszögben maszkos alakok járták az utcákat és a házaknál tojást gyűjtöttek. Ördögnek, cigányasszonynak, katonának, töröknek, halásznak, menyasszonynak öltöztek. Kedvelt alak volt a menyecske és a legény. Rossz ruhákat vettek magukra, a fejükre harisnyát húztak vagy álarcot tettek. Nem szólaltak meg, nehogy felismerjék őket. Általában a lányok öltöztek így, és vasbábának nevezték őket.
Kalotaszegen „szép” és „csúnya farsangosok” voltak. A legények lányoknak, úriasszonyoknak, a lányok úrnak, szép legénynek öltöztek. Ezek a „szép farsangosok”. A „csúf farsangosok” cigány, kéményseprő, halál, boszorkány jelmezt öltöttek A Csallóközben a férfiak női ruhát vettek fel vagy cigánynak, katonának, koldusnak, menyasszonynak öltöztek. A fejükre harisnyát húztak vagy bekormozták, belisztezték az arcukat. Az alakoskodókat dőréknek nevezték. Hasonló jellegű szokás él Mohán, ahol a neve tikverőzés. A maszkos alakok bekormozzák a járókelőket, megpiszkálják a tyúkólakat. A szokás a nevét a tojásadomány begyűjtése közben végzett „tyúkverésről” kapta, amely egyébként a jószág termékenységét, bőségét szimbolikus cselekedettel segíti elő: a tyúkok fenekét a bottal jelképesen megütögetik. Az eredetileg az ország más vidékein is különböző változataiban ismert szokás mára Magyarország területén Mohán maradt fenn legerősebben, igazi közösségi ünnepként. Generációról generációra öröklődik nemcsak a szokás és a tudás, hanem azok a kellékek, jelmezek is, amelyeket használnak. Ma már nem csak a helyiek kiváltsága, sokan látogatják a környékről és távolabbról is. Ebben szerepe van annak is, hogy 2011-ben a tikverőzés felkerült UNESCO által létrehozott szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékére. Ugyanezen a listán szerepel a mohácsi busójárás is, amely az első magyarországi örökségelem az UNESCO által rögzített, az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listáján.
A mohácsi busójárás farsang végén rendezett maszkos, rituális, mai formájában karnevál jellegű felvonulás. A hat napon át tartó alakoskodó szokás tánccal, zenével kísért országos hírű népünnepéllyé fejlődött, amelyben a város lakossága, a busócsoportok, valamint az őket kísérő zenészek és táncosok, továbbá a maszkokat, eszközöket készítő kézművesek vesznek részt. Az esemény ma már Mohács turisztikai látványossága, a város imázsának legfontosabb eleme. A mohácsi sokácok ünnepe régen farsangvasárnap reggelétől húshagyókedd estéjéig tartott. A busójáráshoz hasonló télbúcsúztató, tavaszköszöntő, termékenységet varázsló ünnep más népek hiedelemvilágában is megtalálható, rokonságot mutat a riói és a velencei karnevállal ugyanúgy, mint az afrikai népek szokásaival.
Mohácson a hagyomány eredetét a törökűzés legendájával is magyarázzák. A mondának – mely szerint a Mohács-szigeti mocsárvilágba menekült őslakos sokácok megelégelve a rabigát, ijesztő álarcokba öltözve, maguk készítette zajkeltő eszközökkel, az éj leple alatt csónakokkal átkelve a Dunán kizavarták a törököket Mohácsról – aligha van történeti alapja. A város 1687-ben szabadult fel a török uralom alól, s a sokácság nagy arányú betelepítése csak mintegy tíz évvel ezután kezdődött meg. Minden bizonnyal a balkáni eredetű sokácok korábbi hazájukból hozták magukkal a szokást, mely aztán Mohácson formálódott tovább és nyerte el mai alakját. A népszokás megjelenéséről a 18. század végéről vannak az első adatok.
A busók öltözete nem sokat változott, az a szokás egyik legállandóbb eleme. A résztvevő férfiak szalmával kitömött gatyát viselnek, amelyre színes, gyapjúból kötött cifra harisnyát húznak, lábukon bocskort viselnek. Fölül szőrével kifordított rövid bundát viselnek, a bundát öv vagy marhakötél fogja össze derekukon, erre akasztják a marhakolompot. Jelmezük fontos kelléke a kézben tartott kereplő vagy a soktollú, fából összeállított buzogány. És ami a busót busóvá teszi: a fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett birkabőrcsuklyás álarc. A maszkok elsőre nagyon hasonlóak, mégis több fajta létezett: ember arc mély vonásokkal, nagy orral, szemöldök alatti bemélyedéssel, a homlokán állati szarvakkal vagy éppen részletesen kidolgozott arcvonásokkal. Voltak kifejezetten állati maszkok, főleg bika és disznó.
Az így beöltözött busókat kísérik a jankelék, akiknek az a szerepük, hogy távol tartsák a bámészkodókat, főleg a gyerekeket: hamuval, liszttel, ma már csak ronggyal vagy fűrészporral töltött zsákjukkal püfölik őket. A lefátyolozott arcú nőket és a lakodalmas viseletbe öltözött férfiakat, továbbá a karneváli jelmezű alakokat maskarának nevezik Mohácson.
Régen a tülkölő, kereplő, kolompot rázó és „bao-bao!”-t ordítozó busócsoportok tulajdonképpeni célja az volt, hogy házról-házra járva kifejezzék jókívánságaikat, elvégezzék varázslataikat – körbejárták az udvart, bementek az istállóba, megkerülték az állatokat és hamut szórtak a szalmára, a tornác földjére és a küszöbre, utána pedig étel-ital adományokban részesültek. Ezután a Busó térre vonultak, ahol egy máglya körül kólót táncoltak. Mára az idegenforgalom által, szervezett formában zajló népszokás sokat veszített az eredeti hagyományokból, igazi turisztikai attrakció lett, de mégis az egyik legeredetibb, élő hagyományként tekinthetünk rá.
A farsangi időszak a tél temetését is jelentette, ezért a halottas játékoknak, temetési paródiáknak különös jelentősége volt a farsangi időszak végén.
A maszkok évszázadok óta megjelennek a legkülönfélébb alkotásokon: groteszk maszkokat találunk a Pannonhalmi Főapátság keresztfolyosójának több gyámkövén, vagy feltűnnek reneszánsz kályhacsempéken. A modern vagy a kortárs művészetben is inspirációs forrásként szolgálnak: többek között Vajda Lajos maszkjai vagy épp Ladik Katalin önarcképei, performanszai is jó példák erre.
Felhasznált irodalom:
Dömötör Tekla: Naptári ünnepek, népi színjátszás. Budapest, 1979
Ujváry Zoltán: Játék és maszk I. Debrecen, 1983
Ujváry Zoltán: Farsang. Debrecen, 1990.
Magyar Néprajz. http://mek.niif.hu/02100/02152/html/07/index.html