Palota a népnek

Georgi Bogdanov és Boris Missirkov filmje

Topor Tünde

Az idei építészeti filmnapokon a népek szpartakiádjának nyertese egyértelműen Jugoszlávia lett. Egyrészt a Hotel Jugoslavija című francia film miatt, ami bemutatta a volt föderációs állam legnagyobb szállodájának történetét, és a benne zajló életet Liz Taylorral, Nixonnal, Che Guevarával, jugó keresztapákkal és elképesztő luxussal. Aztán ott volt a Szkopjét bejáró film, a Kenzo Tange által eltervezett új városszerkezettel, felülnézetből is fantasztikus brutalista épületekkel, közterekkel és az egyetlen megvalósult Kenzo Tange tervvel, a ma már alig használt, lerobbant vasútállomással. (Érdekes volt látni azt is, hogy a városban, ahonnan Nicola Gruevskit kaptuk, egy idő óta szinte minden középületet neobarokk burkolattal látnak el, és egy akkora Nagy Sándor-szobor áll a főtéren, hogy Andrássy Gyula kismiska hozzá képest.)


Hotel Jugoszlavija (részlet). A Budapesti Építészeti Filmnapok jóvoltából

A skopjei főposta brutalista tömbje

 

Jugoszlávia viszi a pálmát abban is, hogy a paloták közül, amiket ebben a régióban a 20. században a népnek építettek, kié (volt) a legszebb. Ami egészen lenyűgöző az események ismeretében, az az, hogy Belgrádban a Föderáció Palotája változatlan formában áll ma is, csak a neve változott meg: Szerbia Palotája lett. Belül viszont az egyes termek, amik nagysága az egykori Jugoszláviában elfoglalt területükkel arányos, változatlanul a valamikori tagországok nevét viselik, és a belsőépítészeti megoldások is az 1961-es átadás óta őrzik az egyes földrajzi vagy történelmi jellegzetességre utaló vonásokat. Még a negyvenes évek végén kezdték tervezni az épületet, ami, illetve aminek belső kialakítása a modernizmus Jugoszláviában töretlen ívű fejlődéséről tanúskodik, és valami olyan luxusba borulásról, ami az amerikai art deco későbbi, szocialista, és nyilvánvalóan olasz dizájn hatásokat mutató párhuzama. Mindez tehát teljesen változatlan formában áll még ma is, és bár néha jönnek politikusok különböző ötletekkel, mit kellene benne átalakítani, de akkor ott az épület gondnoka, aki mindezt mosolyogva meséli el, majd teszi hozzá: „csak a holttestemen keresztül”. (Sóhaj és nevetés a közönség soraiban.)


Palace Serbia   Fotó: részlet a filmból

A Palota a népnek című film egyébként a Lomonoszov (Moszkvai Állami) Egyetem bemutatásával indul. Az sose jutna a kívülálló eszébe, hogy a több ezer négyzetméter alapterületű komplexumban laknak is. A lakások elidegeníthetetlenek, úgyhogy betekintést kapunk egy háromgenerációs család életébe, a kezdő képsorokon mindenki pizsamában van, egy kisgyerek altatása zajlik, a szülei mesélnek neki. Már a nagypapa is a Lomonoszov Egyetemre született, a világ minden táján dolgozó, sztár-számítógépesfilmes apuka pedig később elmeséli, hogy soha nem költözne külfödre, hiszen sehol sem lehetne ekkora palotája. Amiben egyébként az oktatási funkciójú terek mellett minden más is van, uszoda, fodrász, étterem, butikok – egy matematikus állítólag harminc évig ki sem tette a lábát az épületből. A film alapintenciója rögtön kirajzolódik tehát: végigvenni azokat, a néphatalom eszméjét megtestesítő épületeket, amelyek különböző típusokat, és az őket létrehozó hatalom (általában mégsem a népé) különböző típusait képviselik. Ebből következően el lehet gondolkozni egy olyan elméleten, ami tapasztalati elemekkel is megerősítve a következő lehetne: a legjobb valószínűleg Jugoszláviában volt élni, de talán méginkább azokban az országokban, ahol ilyen gigantomán reprezentációs tér létre sem jött. (Csakhogy akkor meg hogy lett a balkáni háború, és ha az megtörténhetett, akkor hogy-hogy változatlan állapotban őrzik a Föderáció/Szerbia Palotát, miközben nálunk le fogják bontani a csodálatos Teherelosztót a Várban?)


Palace Serbia   Fotó: részlet a filmból

Palota a népnek (részlet)A Budapesti Építészeti Filmnapok jóvoltából

A szocialista tömb megvalósult utópiái közül az NDK egykori csúcsberuházása, a berlini Köztársasági Palota is szerepel a filmben, egy gigantikus kultúrház, amit belső érzetben leginkább a győri színház előcsarnokához lehetne hasonlítani, csak kb. ötvenszer akkora volt, komplett széksorokat és színpadokat mozgató technikával, és olyan világítással, hogy az épületet csak Honecker csillárboltjaként emlegették a korabeli kelet-berliniek. Akik egyébként, az archív filmek tanúsága szerint az NDK megszűnte után, már rendes berliniként, imádták és belakták a Palast der Republikot, aminek 2006 utáni lebontását az azbesztveszéllyel indokolták, holott rengetegen, köztük művészek is, tiltakoztak ellene. (Tény, hogy 5000 tonnányi szórt azbeszt, amennyivel tűzbiztossá tették az épületet, nem hangzik jól.) Most a belsőépítészeti elemek, az ajtóktól az órákig és a zászlókig szépen lefóliázva várják az újbóli felhasználást, az egykor direkt oda tervezett étkészletek darabjai pedig a bolhapiacról kerülnek relikviaként a valaha ott szórakozók, vagy épp ülésezők utódaihoz. A film zárószáma a bukaresti Néppalota. Újra meg kell döbbenni azon, hogy 1983-ban kezdték építeni, de még ugyanabba a megalomán historizálásba rekedve, ami a Lomonoszov Egyetem épületén, harminc évvel korábban még bírt valami grandiozitással, és amiben, mint a mindenkori autoriter és újgazdag mentalitású emberek/hatalmak sajátjaként van valami közös, de azért egyes típusai között nagy különbségek mutatkoznak.  


Palota a népnek (részlet)A Budapesti Építészeti Filmnapok jóvoltából

A bukaresti Néppalota esetleges építészeti-belsőépítészeti értékeinek felfedezési esélyeit erősen lerontja, hogy az archív felvételeken feltűnik Nicolae Ceaucescu és, mint a filmből kiderül, az őt mindenben befolyásoló, mozgató Elena alakja, de főleg arca, arckifejezése. És itt muszáj megállni egy pillanatra: hogy FILM! FILM! FILM! Mint ahogy a Frida Kahlo-kiállításon is fantasztikus volt érzékelni mennyi mindent árul el a 3 perces archív felvételen megőrzött tekintet, mozdulat Frida Kahlo személyiségéből, itt valóságal sokkolt meglátni azt a már nem emberi butaságot, ami Nicolae Ceaucescu, és azt a rosszindulatot, ami Elena Ceaucescu arcáról bámul ránk. És hogy nem mosolyognak, ha filmezik őket, akkor sem. Nem boldogok, nem is örülnek a rengeteg összeharácsolt cuccnak, vagy annak, hogy percenként változtathatják meg egy építkezés menetét, újabb és újabb baromságokat kitalálva – hogy a témakörben maradjunk.  

A filmet jegyző két fiatal bolgár művész bevágja azt az archív tévéfelvételt is, amikor a Néppalota erkélyén álló házaspár felfogja, hogy az előttük felsorakoztatott több tízezres tömegben valami zavar keletkezett, és hogy a tömegben elindult mozgás ellenük irányul. Utána a közvetítés megszakad. Minthogy a filmben szereplő 5 épület bemutatásának sorrendjét a keletkezésük ideje határozza meg, a szófiai Kultúrpalotát még Bukarest előtt megnézhetjük, hiszen ez 1981-ben épült. De igaziból talán csak a mérete, meg az alkotók nemzetisége miatt került ebbe a válogatásba. Látunk ugyan egy-két archívot, amin Todor Zsivkov is szerepel, és így el lehet azon gondolkodni, vajon mi vitt rá komoly politikai hatalommal rendelkező embereket arra, hogy ritkuló hajukat átfésüljék a kopasz fejrészeken, de a szófiai rész inkább csak arra jó, hogy elidőzzünk az épület részletein, és ezek elandalítsanak a román gyomros előtt. Aminek utolsó képkockái emlékeztetnek a történelmi igazságszolgáltatásba vetett hit létjogosultságára. Az egész film pedig a hiábavalóságára, de nem tragikus felhanggal, hanem inkább az építészet és társadalom közötti összefüggésrendszer csodálatos komplexitását kihasználva.

 

 

Palota a népnek, 2017, 76 perc

Rendezte: Georgi Bogdanov, Boris Missirkov


A filmet a Budapesti Építészeti Filmnapokon vetítették.  

Full 006144
Ismét Budapesti Építészeti Filmnapok a Toldi moziban

Idén is különleges alkotásokkal, emberi történetekbe ágyazott kortárs építészettel és dizájnnal vár Budapest első számú építészeti filmfesztiválja március 7–10. között a Toldi moziban. A 11. Budapesti Építészeti Filmnapok a hagyományokhoz híven számos különleges, fesztiváldíjas dokumentumfilmet mutat be a városokat és a benne élő közösségeket érintő kihívásokról.