Az alef felé

A második Enyészpontok kiállításról 


Zemlényi-Kovács Barnabás

Török Ferenc tavalyi filmje már címében is – 1945 – hangsúlyozza, hogy a második világháború lezárásának évére egyúttal mint egy zavaros, átmeneti időszak kezdetére kell tekintenünk a Horthy és a Rákosi-korszak között. A „nulla év” megnevezés, ahogy a történészek gyakran utalnak rá, nem csupán egy új időszámítást jelez, hanem társadalmi, gazdasági és szellemi amortizációt: az elpusztult infrastruktúra, élelmiszerhiány és sosem látott infláció, a háborús traumák és emberi veszteségek valóban „lenullázták” a lakosság döntő részét. Ebben a rendkívül kiélezett időszakban érkeztek vissza azok, akiket senki sem várt, viszont elhurcolásukban nem sokkal korábban aktívan vagy passzívan segédkezett a túlélő zsidóság. A konfliktust fokozta, hogy a háború alatt jogtalanul vagy az átmeneti szabályok szerint „jogosan” eltulajdonított zsidó javakat, otthonokat, üzleteket és ingóságokat vissza kellett szolgáltatni, ami hosszú perekhez és kölcsönös vádaskodáshoz vezetett, majd az ország különböző pontjain véres atrocitásokig, pogromokig fajult. A követelésként megélt igények újraélesztették és egyfajta igazolást adtak a nyilasok eltűnésével csak kismértékben csökkenő antiszemitizmusra.

Ahogy három éve Nemes Jeles László filmje, a Saul fia a szélesebb közönség számára nem ismert és részben magyar vonatkozású 1944-es Sonderkommando történetével árnyalta a holokauszt emlékezetét, az annak tágabb történetéhez tartozó, 1945 és 1948 között országszerte zajló pogromok „sötét foltnak” számító időszakát három megközelítés is igyekezett feltárni a közelmúltban. Török Ferenc filmje és Závada Pál Egy piaci nap című regénye mellett a képzőművészet eszközeivel ezt a témát dolgozta fel Don Tamás kurátor Enyészpontok projektjének második csoportos kiállítása is.


KissPál Szabolcs Béke kert, Palesztina, 2017 (részlet)

„Nem várt bennünket senki (…) Otthonunkat kirabolva találtuk, mindenünket elhurcolták és ekkor hazaérkezve ébredtünk rá a szörnyű valóságra.” – egy túlélő, Grosz Sándor szavai 1945 júliusában a Deportált Hiradó első számának címoldalán. KissPál Szabolcs Béke kert, Palesztina címmel összeállított és sokszorosított montázs-újságja két egykori, ma nehezen hozzáférhető erdélyi zsidó folyóirat, a Deportált Hiradó és az Egység számainak teremt szokatlan nyilvánosságot, és annak anyagaiból válogatva tesz kísérletet a hazaérkező és új életet kezdők összetett helyzetének mai megértésére. Objektív történészi szöveg helyett az olvasó egy olyan sokszólamú forrásgyűjteménnyel szembesül, amelyben maguk a túlélők számolnak be hazatérésük körülményeiről, a holokauszt traumájának, családtagjaik elvesztésének terhéről, a többségi lakosság közönyéről és a növekvő antiszemitizmusról. A személyes hangvételű publicisztikák mellett KissPál a legkülönbözőbb elemeket szerkeszti össze: a lágerekben lévő szatmáriak névsora, elkobozott vagyonok táblázata, a deportált otthon pénztárjelentése, különböző felhívások, apróhirdetések a munkaszolgáltra való behívás emlékére szervezett közös kirándulástól a nemzetközi költöztetést vállaló fuvarozócég ajánlkozásáig. Ezekből a fragmentumokból olvasható össze az a komplex narratíva, amely a vagyonok visszaszolgáltatásának viszontagságaitól a nehézkes munkakeresésen át, adott esetben a Palesztinába való kivándorlásig ívelt. Elsősorban azonban ezek a lapok egy rendkívüli önszerveződés dokumentumai: kezdetben szinte minden külső segítség híján maguk szervezték meg a hazaérkezők ellátását, hoztak létre szállásokat, a munka újrakezdéséhez szükséges hitelintézetet, biztosítottak jogi hátteret a peres ügyekhez és nem utolsó sorban ezekben a lapokban osztották meg egymással tragédiáikat és mutattak szolidaritást egymás felé.


KissPál Szabolcs Béke kert, Palesztina, 2017 (részlet)

KissPál munkája emlékeztet, hogy az az empatikus közeg, figyelem és nyilvánosság, amit a traumatizált hazaérkezőknek – nem csak hazánkban, például a lengyelországi viszonyokhoz lásd Jan T. Gross Félelem című könyvét – a közöny és ellenségeskedés árnyékában maguk között kellett megteremteniük, csak évtizedek múlva válik kollektív erkölcsi paranccsá. Az a korszak, amit Anette Wieviorka nyomán „a tanú korának” hívunk, a hatvanas évek elejének nemzetközi figyelmet kapó perei, az Eichmann-perben és a frankfurti Auschwitz-perben döntő fontosságú tanúvallomások nyomán a hetvenes években kezdődött.
A lesújtó életkörülmények között egymást segítő zsidóság nem sejthette, hogy a többségi lakosság közönye, majd ellenségeskedése hamarosan a nyilasok alatt sem tapasztalható tettleges gyűlöletig fajul. Míg a pogromok gyökere racionális okokban, mint az említett társadalmi-gazdasági kiszolgáltatottságban vagy az elmérgesedő pereskedésekben keresendő, kitörésükben legtöbbször egy irracionális elem, a vérvád elterjedése játszott közre. A középkori eredetű antiszemita hiedelem, miszerint a zsidók keresztény gyermekek vérét rituális célokra használják, a 15. századtól jelen volt Magyarországon is, ezek közül kiemelkedik a nemzetközi figyelmet kapó tiszaeszlári (1882–1883): a faluból eltűnt fiatal cselédlány, Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával vádolt zsidó közösség bírósági tárgyalása elsőként folyt le modern jogi keretek között Európában, és bár a vádlottakat felmentették (a lány testét pedig sértetlenül találták meg a Tiszában) máig meghatározó hivatkozási pontja a hazai antiszemitizmus képviselőinek.
Az 1946-ban tetőző, a fővárosban és országszerte több mint egy tucat esetet számláló vérvád-hullám hasonlóan emblematikus helyszíne Kunmadaras. Závada Pál több éves kutatómunkát folytatott, hogy felderítse a legvéresebb pogrom rendkívül összetett történetét. Az Egy piaci nap (2016) Nagy János (a regényben: Hadnagy Sándor) tanító és volt leventeoktató feleségének nézőpontjából játssza végig az eseményeket. Férjének az egész falut megmozgató pere közben, melynek vélt igazságtalanságán felháborodva az ellene valló baloldali zsidó polgárokra erőszakkal próbáltak nyomást gyakorolni, elterjedt a szóbeszéd, hogy gyerekek tűnnek el a környéken, húsukból pedig a zsidó közösség kolbászt készít. A feltételezett gyilkosság összefonódott az árdrágítás és üzérkedés vádjával, ami a helyi piacon robbant ki: a zsidó árusokat összeverték, portékáikat tönkretették, majd a feltüzelt és egyre növekvő tömeg sorra támadta meg a zsidók otthonait, durván bántalmazva és három esetben halálosan megsebesítve az áldozatokat. Az egész falut mozgósító pogrommal szemben a karhatalom is tehetetlennek tűnt, csak késve és nehézkesen sikerült véget vetnie az erőszaknak. A pogrom megállítása után a túlélők elmenekültek a faluból.
Míg Závada regénye kísérlet az egymást kiváltó, fokról-fokra irracionalizálódó eseménysor visszafejtésére és rekonstruálására, Nemes Csaba sorozata a vérvád őrületének megértéséhez a kunmadarasi pogromot széles történelmi és művészettörténeti keretbe helyezi, egy másik középkori váddal, az ostya megszentségtelenítésével összekötve. A vád szerint az ostyát, ami az úrvacsora során Krisztus testévé lényegül át, a zsidók ellopatják, majd vallási célokra vért facsarnak belőle vagy késekkel szurkálják, megelevenítve a Megváltó szenvedéseit. A máglyahalálhoz és szörnyű tortúrákhoz vezető antiszemita perek egyik híres változatában egy párizsi zsidó uzsorás a birtokába jutott ostyát főzéssel próbálta megszentségteleníteni, amiből azonban megállíthatatlan vérpatak fakadt, elöntve a padlót, majd a környező utcákat is. Az esetet Paolo Uccello, a quattrocento neves festője is megörökítette, azt a pillanatot kimerevítve, ahogy a rémült uzsorás és családja tehetetlenül áll a tűzhely mellett, mialatt a keresztény katonák kifeszítik az ajtót. A perspektivikus ábrázolás egyik úttörőjeként Uccello az irreális cselekményt egy aranymetszés szabályaival szerkesztett, harmonikus képpé alakítja, amely strukturálisan is a vádlók tekintetét tükrözi.


Nemes Csaba: Mert ott valami történni fog, 2017 (részlet)

Ez a félsikerrel normalitássá strukturált őrület, az ábrázolt jelenet és annak formai jegyei közötti szélsőséges ambivalencia az antiszemitizmus társadalmi beágyazottságának leképezéseként aktualizálódik Nemes Csaba és előtte R. B. Kitaj munkájában (Eclipse of God, 1997–2000). Az ucellói képszerkezetbe a kunmadarasi pogrom szereplői és szimbólumai – mint a piaci árusok, a tojás vagy a vörös csillag – mellé további Kitaj, Malevics és Chagall-parafrázisok íródnak, a történeti előzmények és következmények sora pedig a hatodik rajzon megjelenő, 2015-ös magyar határzárig ível. Ezzel pedig kimondatlanul is párhuzamba kerül Ucello reneszánsz „propagandafestménye” és az elmúlt évek plakátkampányai, Kunmadaras és Őcsény. Ez az analógia óhatatlanul meghatározza a pogromokat feldolgozó többi mű recepcióját is, tekintve, hogy a számító gyűlöletkeltés történeti vizsgálata a jelen társadalmi-politikai viszonyok között több mint aktuális.


Nemes Csaba: Mert ott valami történni fog, 2017 (részlet)

Ember Sári Kunmadarason készült munkája szintén a nézőre bízza, hogy hogyan viszonyul ma az általa hátrahagyott tárgyi „nyomokhoz”. A Gyűjtemény III egy, még mindig a közelben álló házak történetét egybesűrítő alternatív „emlékszoba”, ahonnan zsidó lakóikat kétszeresen űzték el, először a deportálás, majd a pogromok során. Egy faluszéli, elhagyott házikóba helyezte el nyers agyagból formált tárgyait és ennyiben egy zsidó otthont idéz meg, melynek lakói mintha nemrég hagyták volna ott ingóságaikat, szakrális és használati tárgyaikat. Az őrizetlenül és magyarázat nélkül magára hagyott tárgyegyüttes egyformán megidézi és szimbolikusan újratermeli az eltulajdonítás vagy a megsemmisítés, mint a megőrzés és emlékezet helyzeteit. Ezt mintha kiegészítené Lakner Antal stilizált mezuzája (Re-mezuza emlékmű), rámutatva a szimbólum kettős helyzetére. Míg a hagyomány szerint a tizedik csapástól való megmenekülésre emlékeztet és a házban élők védelmére szolgál, egyúttal fel is fedi, hogy a házban zsidók laknak.

 


Ember Sári: Gyűjtemény III, 2017 (részlet)

Lakner Antal: Re-mezuza emlékmű, 2017 (részlet)

A hagyomány követésének külső jegyei, és az azzal járó hasonló kiszolgáltatottság áthidalására kínálnak megoldást Tóth Balázs Máté fiktív fejfedői. A skipa úgy teszi lehetővé a kipa tradicionálisan előírt állandó viselését, hogy az egy hétköznapi sapkába gombolva láthatatlan marad. Az emlékezés és empátia hagyományos művészeti stratégiáihoz képest a dizájn problémaorientált szemléletével kínál praktikus megoldást egy valós, korabeli dilemmára, míg kortárs, fullcap-sapka verziója a hagyomány és a divat összeegyeztetésével a továbbélő antiszemitizmusra reagáló, egyszerre „konceptuális” és funkcionális kiegészítő. Gróf Ferenc szintén a dizájn eszközeivel él, mikor Marcalin – ahonnan a zsidó lakosság döntő részét Auschwitzba deportálták – egy használaton kívüli kút fedelét tervezi meg. A pogromok idején többször meggyalázott zsidó temető használaton kívüli, teleszemetelt kútjának kitisztítása és új fedéllel ellátása megidézi a harmadik legelterjedtebb antiszemita vádat, a kútmérgezést, ami a középkorban, különösen a 14. századi nagy európai pestisjárvány idején (nem egyszer) teljes zsidó közösségek kiirtásához vezetett. A higiénikusabban és szeparáltan élő zsidóság feltűnően jobb ellenállóképességét a népi babona azzal magyarázta, hogy bizonyára ők terjesztik a kórt, megmérgezve a kutakat. Mintha ezt jelezné a fedélen az alef – a héber ábécé első betűje – és az ismeretlent jelölő X közötti oda-vissza történő tipográfiai metamorfózis. Ez az ismeretlen víz hullámzása: a fokozatos felejtés, kitörlés, és megfordítva: a visszatérés, az újrakezdés stádiumai, a kettő közötti különbség elmosódása, lehetősége, veszélye. A kiállítás különböző pozícióiban közös, hogy az antiszemitizmus, tágabban a xenofóbia és a kisebbségek elleni diszkrimináció sok évszázados folytonosságát hullámmozgásokként írják le, nyitva hagyva a kérdést, hogy jelenleg az enyészpont vagy a perspektíva, az X vagy az alef felé tartunk.


Gróf Ferenc: Ismeretlen víz, 2017 (részlet)

Enyészpontok 2.0
Kurátor: Don Tamás
Művészek: Ember Sári, Gróf Ferenc, KissPál Szabolcs, Lakner Antal, Nemes Csaba, Tóth Balázs Máté
Az online kiállítás megtekinthető: Enyészpontok 2.0

 

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-17-1 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság programjának támogatásával készült.

full_002339.jpg
Határátlépések – Lakner Antal képzőművész

A magyar művészet egyik legeredetibb alkotója a kilencvenes évek elején induló nemzedéktársaihoz hasonlóan posztkonceptuális: egymásra épülő ironikus, abszurd és mérnöki pontossággal megtervezett projektjei, „termékcsaládjai” a művészet és a valóság peremhelyzeteit vizsgálják úgy, hogy Lakner hol a menedzser vagy a dizájner, hol a növénynemesítő vagy az építészmérnök szerepébe bújik. Interaktív találmányai a kiállítótermekben megszokott viselkedésformákat írják felül, a nyilvános terekben elhelyezett, „rejtőzködő” projektjei pedig a városi terek lakóit késztetik arra, hogy áthangolják a köztérrel kapcsolatos elképzeléseiket.

full_004875.jpg
TÜNTETŐ-TÁBLA-KÉP

Nemes Csaba huszonöt éve folyamatosan – a globális művészeti rendszerek felől is jól láthatóan – jelen van a kortárs magyar képzőművészeti életben. Ez már önmagában is ritka jelenség, esetében azonban a jelenlét egyben az állandó megújulást, a legváltozatosabb médiumok használatát, friss látásmódot, a művész-identitás újragondolását jelenti. Az elmúlt öt évben a festőművész-szerep mellett megjelent az aktivistáé is, s így a legfontosabb kérdés, miként fér meg egymás mellett a tüntetőtábla és a táblakép.