Milyen csend van – Szabó Ádám WAR GAMES című kiállítása elé

Megnyitóbeszéd

Mélyi József

Milyen csend van. Nincs ropogás, süvítés, durranás, pukkanás, robaj, dörrenés. A látvány mögül hiányzik a hang, ami mindig egyetlen, adott pillanat hangja. Relatív csönd van, csaknem halálos csönd. Szabó Ádám fegyverei kezelő nélkül állnak egy adott ponton, és némán egy-egy adott irányba néznek. Mintha elsülnének, mintha füstölnének, mintha hallanánk. Mintha élnénk.


Tulajdonképpen beszéd helyett nem kellett volna mást tennem, mint megismételni Dieter Meier New York-i megnyitó-performanszát a hetvenes évek elejéről. A Yello együttes későbbi frontembere egy kiállítás fogadásán elegáns öltönyben beállt az ajtóba, kezében egy pisztollyal. Ahogy az emberek, kissé gyanakodva elhaladtak mellette, elolvashatták a lába előtt a feliratot: „ez az ember nem fog lőni”. A pisztoly igazi volt, ma már ezért az ötletért a galeristát is elvinnék a terrorelhárítók. Nincs nálam fegyver. Csendes és veszélytelen ez a megnyitó, egy csendes ország csendes városában, a jól bebiztosított galéria masszív falai között. A puskák, gépfegyverek, pisztolyok nem valódiak. A füst szoborfüst. Az építmények makettek. Mégis van az egészben valami, ami ugyanolyan veszélyesnek tűnik, mint egykor az ajtóban álló elegáns fegyveres.


©Szabó Ádám – a művész jóvoltából

Ha belegondolunk, veszélyesnek tűnhet itt szinte minden. Például a fegyverimitációk felhasználhatósága. Hogy valaki majd egyszer, amikor már nincsenek bezárva a tárgyak a galéria biztonságos környezetébe, visszaél velük. Vagy kicsit elvontabban, gondolhatunk a háború veszélyességére. Hogy a művészek egyszer, hasonlóan a II. világháború idejéhez, ismét azzal foglalkoznak majd, hogy az ellenség megtévesztésére fegyverattrapokat készítenek. Vagy éppen aktuális veszélyt sejtve, magunkban azon töprengünk, hogy a másik – bárki legyen is az – nem láthat-e bele aktuális politikai tartalmat ezekbe a szobrokba. Mára eljutottunk oda, hogy el tudjuk képzelni, ez akár veszélyes is lehet.

Mindhárom felsorolt lehetőség arra vonatkozik, hogy az itt látható fegyverszobrok kikerülnek a jelenlegi terükből és idejükből, és átúsznak egy másfajta realitásba, egy terrorcselekmény, egy háború, egy politikai harc elképzelt övezetébe. A másfajta realitásunknak van manapság egy olyan elképzelt nézete, amelyben állandó a háborús fenyegetettség, és ez akarva-akaratlanul rányomja bélyegét a gondolkodásunkra. Óhatatlanul is furcsa lehetőségeket mérlegelünk. Ebből a nézetből vagy ezen a szűrőn keresztül tekintve pedig nehezebben tudjuk megmondani, hol húzódik a határ valóság és illúzió között. A galériatér azonban élesen elválik a másfajta realitástól, a plakátokkal beterített utca világától. Itt bent még minden világosnak tűnik; kint homályosabbak, bizonytalanabbak a körvonalak, nagyobb a zaj. S ami a legfontosabb: a galéria terében van időnk arra, hogy alaposan megnézzük, körbejárjuk a tárgyat, eldöntsük, hogy szobrokat vagy fegyvereket látunk. Hogy esztétikai értékkel is rendelkező, speciális funkcióval is bíró designtárgyakat nézünk, vagy illúziókeltő, háromdimenziós műalkotásokat. A galéria védettségében még el tudjuk dönteni, kézzelfoghatóak-e vagy absztraktba hajlanak, meg tudjuk világosan állapítani, hová helyezzük el őket saját realitás-illúzió skálánkon. A galéria teréből kilépve viszont elmosódnak a körvonalak, a megfigyelőkamerán, TV-képernyőn, facebook-bejegyzéseken át látott jelenetekből nem tudunk egyértelmű képet alkotni. Ennek legfontosabb oka a kétfajta idő: a művészi idő és a realitás ideje. Ha a galériából a való világba kilépve szembe kerülünk egy fegyvernek látszó tárggyal, nem töprengünk. Vagy a másik oldalról nézve: ha kezünkbe kerül egy puska, nincs sok lehetőségünk.


©Szabó Ádám – a művész jóvoltából

A galériatérben még tét nélkül nézegethetünk. Modellezhetjük a helyzeteket, elképzelhetjük önmagunkat az egyik vagy másik oldalon. Kalkulálhatunk az idővel: vajon, ha a fegyver torkolatában megpillantjuk a füstöt, az lesz életünkben az utolsó kép, amely a retinánkra érkezett? A galériatérben még alkalom van rá, hogy összevessük a nagyvilág realitásában szerzett tapasztalatainkat a látható, tapintható illúzióval. Ha az RPG-vel csupán ennyivel állok a fal előtt, akkor hány méterre taszít előre a visszapattanó légnyomás? Ha ekkora az észlelt füst, milyen távol lehet a lövedék? Ebben a térben, ebben az időben még elvégezhetők a fizikai realitás számításai, mivel Szabó Ádám egy gyakorlópályát épített veszélyhelyzetekre. Nem egy paintball-szórakozás helyszínét hozta létre, nem egy pszichológiai makettet formált az egyszerű erkölcsi dilemmák eldöntéséhez, hanem egy olyan egyszerű teret alakított ki, amelyben még gondolkodni lehet. Olyan, valójában költői vagy filozófiai teret, amelyben gondolatot szánhatunk a láthatónak és a láthatatlannak. Ahol anélkül, hogy a megnyitó személy pisztolyt fogna a kezében, végiggondolhatjuk, hogy igaz-e: ez az ember nem fog lőni. Ahol még szobrászatról elmélkedhetünk. Vagy Harold Edgerton híres képe nyomán a fotó és a szobor összefüggéséről. A kivégzéshez beállított puskáknál nemcsak arra van időnk, hogy meggondoljuk, vajon hová állnánk szívesebben, a kivégző vagy a kivégzendő helyére, vagy hogy elképzeljük, mindez milyen kontextusba illeszthető, hanem gondolatban végigtekinthetünk egy művészettörténeti sorozaton, amely Goyától Manet-n át egészen Picassóig követhető. A kivégzés vagy a beállított fegyver térbeli megjelenítése nyomán feltehetjük magunknak a kérdést: ki a tettes és ki az áldozat? Lepörgethetjük az agyunkban, mi történik, amikor az egyik látogató a másik célkeresztjébe kerül? De lehet, hogy az egészet nézzük, és rájövünk, itt érvényesnek tűnik a mindenki mindenki ellen. „Mindenki mindenki ellen” – ez a kifejezés a gyerekkori játékokból ismerős. A gyereknek mindig azt mondjuk, ne fogj senkire fegyvert, még játékból sem, tehát ez itt komoly.


©Szabó Ádám – a művész jóvoltából

Végül is mindezt most veszély nélkül végiggondolhatjuk, mégpedig azért, mert Szabó Ádám nemcsak teret, de időt is ad a gondolatoknak. Módszere egyszerűnek látszik, de valójában nagyon áttételes, hiszen a gondolkodási időt a saját befektetett munkájával teremti meg. A fegyverszobrot nem kiönti, nem 3D-nyomtatóval készíti, hanem kőkemény és hosszú munkával faragja és csiszolja, pácolja és festi. Tanulmányozza a füst hatásait, elmélkedik róla, ellesi a trükköket, újakat talál ki. Művészetének évek óta központi eleme az idő: a befektetett hatalmas munka, és annak a tárgyon, a néző számára egyszerre látható és láthatatlan ideje. Miközben a faragott, ragasztott, csiszolt, illuzionisztikus tárgyakon a néző a kézműves ügyesség bizonyítékait, a trükköket keresi, óhatatlanul a művész által felállított konceptuális időcsapdába kerül. A befektetett időből így a néző ideje lesz, amely valójában nem más, mint a továbbgondolásra rendelkezésre álló virtuális tér. Nevezhetjük ezt aurának, vagy a műalkotás levegőjének is.


©Szabó Ádám – a művész jóvoltából

A hadieszközök esztétikája, a fenyegetettség és a befektetett idő esztétikája benne van a levegőben. A nyáron Németországban jártam, a Drezdai Képzőművészeti Főiskolán láttam tanárok és diákok közös munkájaként egy agyagból elkészített, valós méretű Tigris-tankot. Bent állt a hatalmas szobrászműteremben, kilógott az ajtón a csöve. Egyszerre volt fenyegető és szobrászi, körüljárható, de használhatatlan, időbeli és időtlen. A tank nem mozdult, csak a képét és a gondolatát vihette magával a néző.

Szabó Ádám szobraival is hasonló lehet a helyzet. Gondolatban ugyanis kivihetjük a tárgyakat ebből a térből és ebből az időből. Kimegyünk és elgondolkodunk az illúzióról és a valóságról, a valós fenyegetésről és a gerjesztett riadalomról, a háború sújtotta övezetek valós és közvetített borzalmairól, félelmeinkről, veszélyérzetünkről. Végiggondoljuk a mondatokat, amelyeket nem ír ki senki. Ebben az országban nem fognak lőni. Ez az erőmű nem fog felrobbanni. Ebben az utcában nem járnak terroristák. Végiggondoljuk, illúzió-e vagy valóság a fenyegetettségünk? Időt szakítunk rá és elgondoljuk, mi az, ami valós, és mi az, amit a hatalom vagy a média farag, csiszol és ragaszt össze számunkra. Ha mindezt mérlegeljük, máris úgy tűnik, mintha tágasabb lenne a tér és körülöttünk belélegezhetőbb a levegő. Valóban, mintha nem is lenne olyan félelmetes a csend.


©Szabó Ádám – a művész jóvoltából


Szabó Ádám: WAR GAMES
Helyszín: Paksi Képtár (7030 Paks, Tolnai út 2.)
Időpont: 2016. október 1. – 2017. január 15.
Megnyitó: 2016. szeptember 30. 18:00