A magyar múzeumok divat és öltözködés tematikájú kiállításai elkényeztettek minket az elmúlt évben, és a sorozatnak még nincs vége.

A nemzetközi kiállítások mellett Budapesten egyidőben három olyan kiállítás is látható volt, amelyeknek a ruhák (mint műtárgyak) és alkotóik álltak a középpontjában. A Kiscelli Múzeumban nemrég zárt a Ragyogj! Divat és csillogás című kiállítás, amelynek kurátora Szatmári Judit Anna, a Nemzeti Múzeumban május elejéig látható a Clara, azaz a Rotschild Klára élettörténetét feldolgozó tárlat Simonovics Ildikó rendezésében, míg a Pesti Vigadóban februárban zárt Zoób Kati divattervező retrospektív kiállítása, a Repertoár. Az ellentétek harmóniája. A magyar tárlatok együttállása és a nemzetközi színtéren utazó Thierry Mugler-kiállítás jó ürügyet szolgáltat a pop, ruhák, tervezők és múzeumok téma átgondolására.

Ha múzeumok és divat kapcsolatáról esik szó, fontos látnunk, hogy a magyar múzeumok elsődleges célja saját gyűjteményeik bemutatása, illetve a gyűjtemény darabjaira épített gondolatmenetek kiegészítése kölcsönzött darabokkal. A Kiscelli Múzeum gyűjteményének divatfókuszú válogatásán belül a csillogás, a pompa és a fény kapta a főszerepet, így épült fel a Ragyogj! kiállítás. Egy másik múzeumi szempont a kutatás – a gyűjtemény gyarapítása archívum létrehozása céljából –, ami a Clarát előzte meg a szalontulajdonos Rotschild Klára életpályájának bemutatásához. Az említett kiállítások abba a nemzetközi trendbe tartoznak, amelyben a 20. század nagy divattervezőinek vagy irányzatainak, a divattörténet korszakainak bemutatása a múzeumok leglátványosabb és lelátogatottabb kiállításai közé tartoznak, amihez a 20. század sztárkultuszának feldolgozása is társul. Nem kizárólag ruhákat, anyagokat és szabásvonalakat látunk, hanem átlényegüléseket, az emberi test felöltöztetésén túli átváltozásokra tett kísérleteket is. A divat általi átváltozás és a 20. századi nagy tervezők hatásainak bemutatása a célja a Montreáli Szépművészeti Múzeum 2014-ben indított divattörténeti sorozatának, amelynek első darabja Jean Paul Gaultier retrospektív utazókiállítása volt, a From the Sidewalk to Catwalk. Ennek a sorozatnak a második felvonása Thierry Mugler – jelenleg szünetelő, de egyébként úton lévő – életmű-kiállítása, a Couturissime. 

Pop, divat és megint Out of the Box

Gaultier és Mugler alkotói intenciói messze túlmutatnak a hétköznapi hordhatóság dilemmáján; és a popsztárok öltöztetésével, perszónáik létrehozásában való segítségükkel a legnagyobb nyilvánosságot érték el. Elég csak Madonna híres fűzőjére gondolni az 1990-ben botrányoktól kísért Blond Ambition turnén, amit Gaultier tervezett, és amivel örökre beírta magát nemcsak a divat-, de a poptörténelembe is. Ekkor tanulta meg a nevét a világ. Thierry Mugler nevét felsorolhatatlanul sok popsztár ruhája jegyzi, többek között Annie Lennox, a Pet Shop Boys, Cher, Sinéad O’ Connor, Iman és David Bowie is, hogy csak egy párat említsünk a sorból. A popsztárok számára készített öltözékek átlépnek egy olyan szabad és fiktív térbe, ami kiemeli a ruhát a hétköznapiságból és már bemutatásukkor örökkévalóvá teszi azokat, a viselőjüket pedig a műalkotás részévé – és fordítva. A fellépőruhák alakítják ki a sztárokról alkotott ikonikus képet, így a hétköznapok egyszerűsége felől nézve megközelíthetetlenné válnak. A popzene által viszont nagyon is közelinek érezzük a pompa popsztárok által közvetített változatát. A divat és a popzene egymást közvetítik. 

A divatnak ezt a rétegét Magyarországon Király Tamásnál figyelhettük meg leginkább, ő állt a legközelebb a popműfajokhoz, ruhái pedig egy sosem látott pompa képét közvetítették, ami a punk és az haute couture szerelemgyerekének mondható. Ez lehet az, ami rávilágít arra, hogy talán tévedtünk a munkásságának megítélésében akkor, amikor mindenképpen valamiféle underground irányban próbáltuk meghatározni a kreációit. Mai ismereteink szerint ezek a ruhák sokkal inkább az haute couture-nek ebbe az örökkévalóságnak szánt pop panteonjába sorolhatók. Király Tamás nevét mindig Vivienne Westwooddal hozza összefüggésbe a magyar művészeti közeg, hiszen a nagyok közül vele találkozott személyesen és jól dokumentáltan. Vivienne Westwood köztudottan a punk társadalomkritikus, konceptuális közegéből került ki divattervezőként és vált a divatvilág egyik legmeghatározóbb szereplőjévé és klímaharcosává. Ezzel szemben Király Tamás munkásságában a rendszer- és társadalomkritika nagyon burkoltan jelenik meg. Sokkal látványosabban foglalkozik viszont az identitással és ennek hordozójával, a testtel mint műtárggyal. Az emberi test transzformációjára tett kísérletei a klasszikus CAMP, a társadalmi nemek fogalomrendszere változásának magyarországi modellezéseként is felfoghatók. Király Tamás sohasem rendezett divatbemutatót őszi-téli vagy éppen tavaszi-nyári kollekcióiból, mert a ruha médium volt számára, így meg kellett szerveznie a saját – budapesti léptékben – megashow-műsorait, hogy elképzeléseit megfogalmazhassa. Mint ahogy Párizsban ugyanezt tette Thierry Mugler is 1984-ben a Zénith arénában, ahol a nyugati tervezők közül először rendezett divatbemutató helyett „divatoperát”, amelyre 6000 ember volt kiváncsi. A ruhák ürügyet szolgáltattak egy minden addiginál komplexebb multimédia-előadáshoz. Király Tamás bemutatói is túllépték a divat magyarországi kereteit, a különbség az volt, hogy Magyarországon a rendszerváltás előtt nem – és talán azóta sem – létezett az a társadalmi csoport – még a popszakmában sem –, amely az ennyire excentrikus öltözeteket preferálta volna. Mugler már 1978-ban megnyitotta első párizsi butikját, ahol magától értetődően dolgozott testidegen, illetve addig a divatban lenézett anyagokkal, mint az ablakpucoláshoz használt szarvasbőrrel vagy színes műszőrökkel, műanyagokkal, plexivel, szilikonnal, fémekkel, amiket szinte azonnal elkezdtek vásárolni a világsztárok, színészek és a francia „felső tízezer” tagjai. Rotschild Klára szalonjában, a magyar haute couture fellegvárában persze elképzelhetetlen lett volna egy-egy ilyen darab létrejötte, még akkor is, ha ezekről a trendekről Rotschild Klárának lehetett tudomása, de a magyar elit erre nem tartott igényt. Talán a magyar sztárok számára is a luxust, a francia textilekből készült, konszolidált kosztümök jelentették, de semmiképpen sem Király Tamás egyedi ruhái. Thierry Mugler kiállítása talán rávilágíthat arra, hogy Király Tamás munkái sokkal közelebb állnak a 20. század második felének nagy francia tervezőihez, akik a test és az individuum (ruhák általi) folyamatos változását fejezték ki ruháikkal – mindezt popzenei környezetben vagy éppen filmvásznon 1, a sztárság, a színpad és az élet közötti éles határok elmozdításával. Mugler saját bevallása szerint mindig azt tartotta szem előtt, hogy az emberek erősebbnek érezzék magukat az ő ruháiban, mint mondjuk Superman vagy Superwoman. 

Too Funky

Mugler gyermekkorában táncolni is tanult, így táncos múltja mindig a színházi előadások komplexitása felé terelte. Úgy érezte, hogy a divat önmagában nem elég szórakoztató, ezért zenei, színházi körülmények között kell bemutatni. Bemutatóihoz a zenét ő maga állította össze, aminek a határai Terry Rileytól – a minimalista zene egyik kiemelkedő személyiségétől – a Kraftwerken át Wagnerig, Beethovenig és Verdin keresztül a természet hangjaiig értek. 1995-ben a divatbemutatók fény- és árnyoldalait mutatta be a George Michaelnek rendezett Too Funky videóklipjében, ahol a korszak leghíresebb szupermodelljei vonulnak fel az ő kreációiban. Az 1997-es Les Insectes kollekciójával került a csúcsra, de a 2000-es évekre megfakult nagy bombasztikus bemutatóinak fénye, amikor úgy döntött, hogy ő maga személyesen felhagy a divattervezéssel és csak néhány projektben vesz részt. 

Metamorphosis

A tervező egész pályája az emberi test és természet viszonyát vizsgálta, a test és természet, illetve a test és technika fúziójából kiindulva az identitás szabad és látványosan nagyszabású kifejezésének megfogalmazásain fut végig. Fritz Lang Metropolisának robotnőjétől a „gynoid couture”, a poszthumanizmus és transzhumanizmuson át a kiborgok haute couture-ben való megjelenéséig. A kiállítás meggyőző teatralitására és dramaturgiai felépítésére jellemző, hogy a Metamorphosis terem látványvilágáért az a kanadai Rodeo FX stúdió felelt, amely többek között a Trónok harca, az Érkezés, a Birdman vagy a Szárnyas fejvadász 2049 című filmek látványvilágának megtervezésében is közreműködött. A kiállítás atmoszférája talán még a divatbemutatók önfeledt, álomszerű csillogását is felülmúlja ezen a ponton, tartalmában azonban mégis ott van a ruhákat viselő kis emberi élet megváltoztatásának fikciója vagy éppen az abba vetett hit.

David Bowie átváltozásai és Mugler_Boys Keep Swinging

„…Viselhetsz egyenruhát,                                                                                      
Amikor fiú vagy,                                                                                                              
A többi fiú megbámul,                                                                                              
Lehet csajod,                                                                                                           
Ezek a kedvenc dolgaid,                                                                                                     
Amikor fiú vagy…”

A Boys Keep Swinging című szám videóklipje 1979-ben készült. David Bowie drag queenként három nőtípust testesít meg benne, amelyekből az egyik ruháját Thierry Mugler készítette, aki Bowie egyik kedvenc tervezője volt. A Couturissime kiállításon ez a visszafogott, pezsgő színű ruha is látható, miközben a videókivetítőkön többször megjelenik az az ikonikus mozdulat, amellyel Bowie a klipben elkeni a száján a rúzst. Az előadó a Boys Keep Swingingről és a női ruháról így nyilatkozott 2000-ben: „Szerettem volna eljátszani a társadalmi nemek gyarmatosításának gondolatával.”                  A női ruha mellett egy zöld öltönyt látunk, amely szintén Bowie számára készült, és amit Brian Aris fotóin viselt többek között, és megjelenik a Tin Machine zenekar klipjében is. Ezzel a két öltözékkel David Bowie női és férfi kivetülése is jelen van a kiállítótérben.

Transition, Transmission… 

1979. december 15-én a Saturday Night Live című tévéműsorban fellépett David Bowie, aki ezt jó alkalomnak tartotta arra, hogy együtt dolgozzon Klaus Nomival, akinek a munkásságát régóta figyelte. Klaus Nomi német származású kontratenor énekes volt, aki sokáig a Berlini Opera jegyzőjeként dolgozott, és előadások után énekelt az ott dolgozóknak. 1972-ben költözött New Yorkba, és ott főleg melegbárokban énekelt – teljesen sajátos stílust dolgozva ki az opera, a kabaré és később a new wave között. Ez idő alatt több lemeze is megjelent. Joey Arias előadó- és drag-művész a New York-i Fioruccinál dolgozott eladóként, ahol ő és más dolgozók a kirakatban táncolva mutatták be a ruhákat. Ebben az időben ismerkedett meg Klaus Nomival, aki őt mint énekest beajánlotta David Bowie-nak a tévéfellépéshez. Így kerültek mindketten abba a Saturday Night Live-be, ami örökre megváltoztatta a genderről alkotott képet. Bowie vázolta a koncepcióját a fellépésről, amiben a TVC 15 című számot a kínai légitársaság uniformisában szerette volna előadni egy rózsaszínű uszkárral. Már meg is rendelte az öltönyt, és Nominak és Ariasnak adott fejenként 1000 dollárt, hogy szerezzenek a koncepcióba illő ruhákat a produkcióhoz. Az énekesek futurisztikus, de praktikus ruhákat kerestek az egész városban, de nem találták a legjobbat. Végül New York egy patinás áruházának, a Bendelsnek a női osztályára mentek, ahol elmondták, hogy két egyforma szabású, de egy fekete és egy vörös ruhát keresnek. Az eladó elővette Thierry Mugler ruháit, amik tökéletesek voltak és csak 100 dollárba kerültek akkor. Amikor Bowie megpillantotta a ruhákat, rögtön ehhez igazította az eredetileg megrendelt steward-öltönyét, mert szeretett volna ő is női kosztümben fellépni. Ez a fellépés, a három szűk szoknyában twistelő féri, mérföldkövet jelent a popzene és a társadalmi nemek változásának idővonalán, amelyhez akaratlanul is Thierry Mugler adta az impulzust. (A tévéfelvétel részlete látható a kiállításon.)

^{1 Luc Besson, Ötödik elem. Jelmez: Jean Paul Gaultier}