Salgótarján, te csodás…

Bonivárt Ágnes

Salgótarján azon kevés magyar városok egyike, amely igazán csak a lakói számára kedves – a kedves pedig nem egyenlő az érdekessel. Márpedig az Artmagazin nem csak azért választotta úticéljául a szocialista iparvárosként ismert megyeszékhelyet, mert háborítatlansága miatt eredeti formában őrzi egy korszak lenyomatát. Branczik Márta építészettörténész vezetésével a városba látogató turisták a „múzeumi” szemlélődésen felül arra is vállalkoztak, hogy felfedezzék Salgótarjánban azt, ami valóban érdekes. 

Habár számtalan szempontot, útvonalat figyelembe véve járhatjuk végig a város utcáit – tekintetbe véve, hogy a település története egyenesen a honfoglalás koráig nyúlik vissza –, a május 18-i kirándulás koncentráltan az 1945 utáni modern építészet eredményeit kívánta előtérbe helyezni, hiszen a ma is ismert és megtekinthető városkép ennek köszönhetően alakult ki.

Salgótarján egyik legkorábbi, tematikába illő épülete az 1953-ban épült Megyeháza, amely egyben a kulturális kirándulás első állomása is volt. Németh Pál és Tálos Gyula épülete a központtól távolabb helyezkedik el, ebből adódóan kevéssé alakítja a város közismert látképét. Szerepet játszik ebben az is, hogy a korábban méreteivel, ünnepélyességével „hódító” épület mára szinte elveszni látszik az előtte magasodó fák zöldjében. A modern stílusra hajazó szocialista realista épület belső terei nem maradtak teljesen érintetlenek, az ajtón belépve, az emeletek között bolyongva mégis egyfajta időutazás vette kezdetét: a tanácsterem eredeti állapotában funkcionál ma is, a folyosókat id. és ifj. Szabó István városi jelenetekből készült fafaragásaik díszítik, az étterem elkülönített épületében szinte megrekedt az ’50-es, ’60-as évek levegője. A Megyeháza jobb oldali, kiugró épületrészét kívülről díszítő Bóna-Kovács Károly-dombormű Rákosi címerével ugyancsak tovább fokozta az időbeli zavar érzetét, ám a nemrégiben sárgára festett épületszárny kissé kegyetlenül rángatta vissza a szemlélődő csoportot a valóságba.

A városi túra következő állomása a ’70-es évek és a futurisztikus épületekkel körülölelt „kulturális Fórum” volt: Magyar Géza tervezte a Városházát, a Dornyay Béla Múzeumot, az Apolló Mozit, valamint a magasan ezek fölé tornyosuló Garzonházakat. A múzeum épületét a kirándulók belülről is felfedezhették, és a felülről megvilágított „dobozok” a kor dizájnjával kiegészülve kétségtelenül nagy hatást gyakoroltak mindenkire – különösen népszerű volt egy eredeti, narancssárga színű, térelválasztóként funkcionáló, íves vonalú ajtó. A múzeum falain belül azonban nem csak az építészettörténeti ismeretek bővítésére volt lehetőség: az alagsorban Balázs János életéről informatív előadás hangzott el, és számos művét egészen közelről is megtekinthették az érdeklődők; az emeleten az Üvegváros elnevezésű tanulmányi raktár engedett bepillantást az iparváros egykor virágzó üveggyártásába. Balázs János hagyatékának ápolása a múzeum fontos feladata, azonban elkeserítő volt szembesülni azzal, hogy az üvegből készült, kézzel festett, gyönyörűen megmunkált termékek, amelyek hajdan az iparváros egyik alappillérét adták, mára szintén csak ápolásra szoruló hagyatékként vannak jelen Salgótarjánban.

A futurisztikus „dobozból” kilépve, a Városháza és az Apolló Mozi ölelésében vehette szemügyre a kiránduló csoport a következő jelentős építészeti alkotást, Finta József Csillagházát, amely éppen a Magyar Géza által teremtett miliő mellett, az út túloldalán kapott helyet. Finta a lakóházon kívül tervezett a város számára egy könyvtárat, amely ma is Balassi Bálint Megyei Könyvtárként működik, és részt vett a város tényleges főterének kialakításában is a Pécskő üzletház terveivel. Éppen ezért különösen érdekes, hogy az építész egyáltalán nem tartja ideális városnak Salgótarjánt: problémásnak találja szerkezetileg, zavarosnak véli közútrendszerét, s úgy gondolja, középítményei is megfontolatlanul vannak elhelyezve – véleménye szerint a városból hiányzik az érzelmi többlet.

Az időben és térben való mozgást egy pár perces buszút szakította félbe, amikor is az ebédszünet színhelye felé tartva a csoport egészében is megtekinthette a város központját. A Múzeum teret elhagyva a lépcsőzetes kialakítású Pécskő üzletház vezette el a tekintetet az impozáns Karancs Szálló látványához, amely a ’60-as években kiépülő iparváros első igazi, városias épülete volt. A Fő tér kialakításakor tudatos tervezés következtében került a szálló mellé a József Attila Művelődési Központ is, amely kissé utópisztikus módon össze is lett kötve a szállodával. Az első, gyors szemlélődést követően az étteremből újra visszacsöppenhetett a csoport a köztes időtartamba, az 1960-as évekbe, amikor is a kiváló adottságokkal megáldott Salgótarjánt kijelölték „kis Moszkva” szerepére.

A művelődési központ belső tereinek feltérképezése igen részletesre sikerült, nemcsak a belső udvar elhelyezkedése, jelenlegi állapota vált ismeretessé, de a kis termek is, amelyek ma klubtermekként funkcionálnak, és helyi alkotók munkáinak is kiállítási helyet biztosítanak. Szrogh György épülete kapott némi újítást az építése óta eltelt idő alatt, ám az általa tervezett szimmetrikus belső, a nyersbeton falak, a matematikai szépséget felelevenítő padlóburkolatok továbbra is hűen őrzik a hely múltidéző varázsát. Jól érezte ezt az Artmagazin kirándulócsoportja is, amely miután hosszasan elidőzött Blaskó János színes üvegmozaikjánál, a színházteremben telepedett le némi áhítattal adózva annak a ténynek, hogy a különböző előadásoknak helyt adó terem eredeti állapotában, fából készült falburkolattal, modern stílusú lámpasorral, eredeti széksorokkal, a tervezésnek köszönhető kiváló akusztikával fogadja mind a mai napig a látogatókat.

A kirándulás utolsó állomása a Karancs Szálló lett volna, a város mai képének kialakulásáért felelős első, igazi modern stílusú épület. Csakhogy a Jánossy György és Hrecska József tervezte szálló már hosszú évek óta nem üzemel, és a szervezők minden próbálkozása ellenére sem lehetett megoldani azt, hogy az elhanyagolt és elhagyatott épület megnyissa régóta lelakatolt bejáratát az érdeklődők előtt. Végezetül tehát tisztes távolságból, a művelődési központ ablakából sikerült csak feleleveníteni a jobb sorsra érdemes szálló történetét, szerkezetének, kialakításának különlegességét. A város hangulatát talán ez tudta leginkább érzékeltetni a jelenlévő átutazókkal.

Az Artmagazin szervezésének köszönhetően sok érdeklődő érkezett a nógrádi megyeszékhelyre, ám azok, akik számára a város mind a mai napig csak kedves maradt, de nem érdekes, szinte semmilyen érdeklődést nem mutattak – pedig ha ők is igyekeznének felfedezni lakóhelyük értékeit, talán nem csak mindig a pénzhiányra hivatkozva hárítanák el magukról a felelősséget, és talán azt sem hagynák, hogy épületeik a szemük láttára pusztuljanak el.

 

Fotó: © Artmagazin