Lehetőséget biztosítani a párbeszédre és párbeszédet kezdeni nem ugyanaz
Nyitottnak lenni és maradni – A kék melleken túl című könyvről
Bede Zsuzsanna és Standovár Júlia közösen megvalósított, A kék melleken túl című könyvéről nagy valószínűséggel legtöbben úgy hallottunk, hogy: íme egy anya-lánya páros, akik a szexualitással foglalkoznak. Ami az alaphelyzet ismeretében – az édesanya, Bede Zsuzsanna több mint 35 éve szexuálpszichológusként praktizál – egyáltalán nem meglepő.
Annak ismeretében, hogy a könyv fotóanyagának egy részét Standovár Júlia Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíjas éveiben (2018–2019) készítette, sőt azoknak egy része kiállításra is került a Capa Központban, hamar levonhatjuk a következtetést: egy művészeti értéket is hordozó, kortárs fotókönyvről lehet szó.
Persze ezen a ponton két dolog is eszünkbe juthat. Számíthatunk arra, hogy metaforákból építkező, virágnyelven és képrejtvényekben beszélő, romantikus fotókönyv készült, vagy – ismerve az kortárs fotográfia népszerű tendenciáit – nyers, talán öncélúan is kendőzetlen fotóanyag tárul majd elénk. Aztán örömmel tapasztaljuk, hogy a könyv valójában a két véglet közötti viszonylag széles, de közhelyaknákkal tarkított terepén találja meg a maga biztonságosan bejárható útját.
Anélkül, hogy nagyon távolra kalandoznék, a könyv kapcsán felmerülő egyik kérdéseim egyike az volt: művészet-e szexualitásról beszélni? A mondat „miről beszélni” része persze sok szóval helyettesíthető; a kérdés így élhet a művészet-e az intézménykritika vagy a művészet-e a politikai elköteleződésen alapuló művészeti formákban is. Kérdésfelvetésemben semmi újdonság nincs, ilyen jellegű kategorizálási problémák hosszú ideje foglalkoztatják a művészetelméletről gondolkodókat. Az ehhez hasonló típusú kérdések – természetesen nagy vonalakban – saját elméletem szerint mind összefoglalhatóak egy nagy kérdéssé: a téma, a forma, az intenció vagy a beszédmód határozza-e meg azt, hogy mit tekintünk művészetnek?
A napokban találkoztam egy, a könyvvel kapcsolatban felvetett kérdésekhez jól kapcsolódó jelenséggel. A Ciudad Juárez és El Paso közötti sivatagban húzódó, az USA és Mexikó határát jelölő, sok politikai reakciót kiváltó falra 2019-ben rózsaszín hinták kerültek. A hinták két végén így két különböző – a politika által szándékosan elhatárolt – ország területén élő gyerekek és felnőttek hintázhattak. Együtt játszhattak és jól érezhették magukat annak ellenére, hogy a politika ezt nem akarta. A Teeter-Totter Wall (Libikókafal) névre hallgató installációt Ronald Rael és Virginia San Fratello készítette, a róla készült videók és képek nagyon gyorsan elterjedtek az interneten és hozták kedvelések és megtekintések százezreit. Az installáció pedig nem is olyan régen Londonban megkapta a Beazley Designs of the Year díjat. Na de mi itt a baj? Az, hogy a Teeter-Totter Wall valójában egy magát tüntető művészeti projektnek álcázó, a katasztrófiaturizmusra építkező tragédiapornó. Azonnali, forró vérű reakciót vált ki a nézőből, de semmilyen további, mélyebb reflexióra nem ad lehetőséget – sőt az ehhez szükséges információkat sem biztosítja. A problémás helyzetnek csak egy szelektált történetét meséli el, szinte depolitizálva az eredeti problémát.
Itt nagyon jól látszik, hogy lehetőséget biztosítani a párbeszédre és valós állításokkal megkezdeni egy párbeszédet két teljesen külön dolog. A kék melleken túl épp ezt csinálja nagyon jól. Úgy választja a szexualitás témáját, hogy közben tisztában van elképzelt (és a könyvet később valójában kézbe vevő) olvasóközönségével és saját céljával, ami külső szemként nem más, mint a szexualitásról beszélni úgy, hogy lehetőleg semmilyen, a szex témáját gyakran övező klisét és képet ne erősítsen meg. A könyv nélkülözi a megszokott, érzékeny témák elkendőzéssel történő finomítását; és a feltételezett olvasót is figyelembe véve kialakított ívvel rendelkezik. Mit jelent ez? Azt, hogy nem rontja ránk ajtóstól a házat, a kezdeti fejezetek általánosabb élményekről és témákról szólnak, képeik is a mindennapi, megszokott vizuális nyelven beszélnek (és ez jó). Persze a kiadványban előrébb haladva, amikor az olvasó már megismerte a könyv szerzőit, nyomtatásba adott személyiségüket, magabiztosabban vesz részt a párbeszédben – erről picit később! –, akkor annak képi anyaga is egyre kendőzetlenebbé válik. Így szerencsére az addigra jól kondicionált olvasó már meg sem rökönyödik a papírra nyomtatott pucér testeken és nemi szerveken.
A fejezetekre osztott könyvben – sorrendben haladva – olvashatunk a szülő a gyermek szexualitásában játszott szerepéről, az internet szexre gyakorolt hatásáról és a netes ismerkedésről, a párválasztásról, a bizalom-határok-őszinteség hármasáról, a csók párkapcsolatokban játszott szimbolikus szerepéről, az óvszerről (mint eszköz és mint szimbólum), a pornóról mint szexuális doppingszerről, az orgazmusról, az impotenciáról és cselekvőképtelenségről, az izgalom és rejtély szexualitásban betöltött szerepéről, a szakítás-újrakezdés-elköszönés és a gyászmunka fontosságáról, a homoszexualitással kapcsolatos generációs különbségekről, a függőségről, a bőrszín vonzalomban betöltött szerepéről és a nemi szerepekről az ágy viszonylatában. Az egyes fejezetek a legtöbb esetben egy nagyon rövid családi anekdotával indulnak – a megszólalók, anya és lánya szövegei pedig különösebb beharangozások nélkül követik egymást. A képek és szövegek viszonyát tekintve viszonylag kevés szövegbe harapó képpel találkozunk, sőt úgy általában mennyiségüket tekintve a szövegek dominálnak a könyv egészében. A könyv nem nagy szavak és hangzatos fogalmak mentén szerveződik, hanem a nagyobb, általánosabb képből jut el a specifikus, valós emberi helyzeteket is feltáró őszinteségig – teszi mindezt úgy, hogy csak nagyon ritkán találkozunk az elmesélteket direkt illusztráló fotóanyaggal (itt a csókról szóló fejezet képez nagy kivételt).
A könyvben mindvégig az aktuális témához lazán vagy szorosabban kapcsolódó kérdések futnak a lapok legalján, vagy ha a képanyag úgy kívánja, akkor a tetején. Ezzel eléri, hogy a könyv ne mások életén és kellemetlen helyzetein végigszaladó sétagalopp legyen, hanem rólunk, olvasókról szóljon. Akaratlanul se legyünk képesek eltávolítani magunkat a témától, mintha valamilyen furcsa szexuális problémákat tárgyaló szafarin járnánk.
A mai világban nem egyszerű feladat fotókönyvet készíteni a szexualitás témájáról. A szexuális aktusokat, elsődleges nemi jeleket ábrázoló képek nap mint nap ömlenek ránk az interneten – még akkor is, hogyha mi valójában nem keressük ezeket. A női test szexualizálása pedig szinte mindennapos történés a különböző sajtóorgánumokban. A kék melleken túl bátran felvállalja saját stílusát azzal, hogy ismeretlen embereknek szexualitásról beszél. Mindeközben egy olyan nyelvi készletet prezentál, ami segíthet a „hogyan lehet és érdemes a szexről beszélni” típusú kérdések megválaszolásában. A szöveg stílusának kialakulásában biztosan komoly szerepet játszik, hogy az egymástól távol élő anya és lánya éveken keresztül egy hetente ismétlődő fix időpontban Skype-on beszélgettek a könyv témáiról. A kötet szerzői megteremtették magunknak a lehetőséget, hogy a szexualitásról beszéljenek, és ezt a lehetőséget ki is használják.
Ma, amikor szinte bármi lehet művészet, érdekesek azok a helyzetek, amelyekben kulturális objektként tekintünk arra, ami valójában a közös valóságunk. Az absztrakció óta és azóta, hogy a realitás, a mindennapi tárgyak beemelődtek a művészetbe (Marcel Duchamp, Joseph Beuys, Robert Rauschenberg, John Cage, Jasper Johns – csak hogy néhány példát említsek), megváltozott, hogy hogyan tekintünk a művészetre. A könyv ebben a párbeszédben is működik, hiszen művészeti produktumként épp azt igyekszik megváltoztatni, hogy milyen viszonyt alakítunk ki a valóságunk szexualitással kapcsolatos szeletével és hogyan beszélünk róla. És hogy művészet-e? Duchamp többször is nyilatkozott arról, hogy a szemet gyönyörködtető művészet – ahogy ő mondta: retinal art – számára érdektelen, emellett viszont vannak olyan alkotások, amelyek gondolkodásmódunkat színesítik. Ez a könyv éppen ilyen.
Bede Zsuzsanna – Standovár Júlia: A kék melleken túl, Bedestan Kiadó, 2020
5000 forint