Šimon Sýkora (1990) Prágában és Bécsben él és dolgozik, 2019-ben végzett a prágai Képzőművészeti Akadémián (AVU). Részt vett az Unarte Bukarest (2016) és a TNUA Taipei (2018) tanulmányi programjain. Művészi attitűdjét a primitivizmus és érzékenység jellemzi – olyan témákkal dolgozik, mint az abszurditás, a szégyen, az irónia vagy az apátia. A festményein távoli karaktereket, olyan terek némán provokatív lakóit merevíti ki, amelyeknek szabályairól semmit sem tudunk; míg performanszain a politikai extrémizmus bizarr szféráiba merül.

Korábbi egyéni kiállításai: Turning Stranger (Egyre furcsább), Polansky Gallery, Brno; Savage Season (Vad évszak), Philip Kolychev-vel, Medium Gallery, Pozsony; Logic of Nausea (Az undor logikája) Martin Kyrych-kel, Gallery Jelení, Prága; Eyes closed, Fingers Down (Csukott szemmel, ujjakkal lefelé), Pragovka Gallery, Prága. 

Fontosabb csoportos kiállítások: 7 Reasons to smile more (7 ok, hogy többet mosolyogjunk), Holesovicka Sachta, Prága; Tomorrow, I Will Take a Knife to Your Confidence (Holnap kést fogok a magabiztosságodra), A.M.180 Gallery, Prága; Spring is Always Doomed (A tavasz mindig átkozott), Lume Laboratorio, Milánó

Kezdhetnénk a radikális politikai csoportok – absztrakt és fizikai – területétől. A festészettel párhuzamosan performanszaid is voltak, amelyek során radikális jobb- és baloldali csoportok eseményein vettél részt. A diplomamunkád is erre a témára épült.

Ez inkább valamiféle„performatív trollkodás”. 2019-ben kezdtem játszani az ötlettel, amikor Sus Zwick és Muda Mathis vendégoktatókhoz jártam Prágában az AVU-n. Segítettek megtalálni egy olyan debilfigurát, aki valójában mindig jelen volt, és akinek lényege a humor, a szégyen és a gátlástalanság. Egy szintén festő barátommal, Martin Kyrych-kel közösen elkezdtünk egy videósorozatot. Főleg a patrióta front eseményein forgattunk, de köztük volt például a (valaha liberális) Bársony Forradalom évfordulójának rendezvénye is, ami az elmúlt években elég giccses és kimerítő kezdett lenni.

Az én gondolatmenetemben a komédiát itt egy majdnem mágikus, primitivista logika hozza felszínre – ami úgy fosztja meg a tárgyát hatalmától, hogy kisajátítja identitását, majd gúnyt űz belőle. Kritikus azonosulásnak is nevezhetjük. Hogy látod ezt, és hogy változott a komédia aspektusa az elmúlt három évben?

A primitivizmussal mindenképp lehet engem azonosítani, azt hiszem ennek az elfogadása volt az első lépés. Egyes újságírók radikális csoportokba épültek be, és életük kockáztatásával hoztak nyilvánosságra különböző sokkoló felvételeket. Ez nekünk sosem volt célunk. Közel kerültünk bizonyos emberekhez és csoportokhoz, de Csehországban ez nem olyan nehéz. A kérdés inkább az, hogy miért akarsz közelebb kerülni – ennek az abszurd patrióta YouTube-vloggerek iránti vonzalmamhoz van köze. Csak fel akartam őket keresni a hülyeség egy még távolabbi szintjéről, hogy lássam, egyáltalán ráharapnak-e, és így is lett. Egy alkalommal beszivárogtunk egy karácsonyi bulira, amit egy „Fehér Heteroszexuális Férfiak Szövetsége” nevű csoport rendezett. Ott volt többek közt Jana Yngland Hrušková énekes – Csehországban közismert szereplő –, aki a közösségi médiában terjeszti iszlamofób programját, időnként  állatos filterekkel vagy auto-tune-nal megspékelve. (Most áthelyezte tevékenységét a kormány korlátozásai elleni kampányra, a hazafias front nagy részéhez hasonlóan.) Az az egész este olyan volt, mintha egy másik világban lettem volna. Egyedül én táncoltam a zenei performanszára, és végül együtt tapsoltunk az orosz Katyusa dalra. A különböző szerek közrejátszottak, hogy le tudjak küzdeni bizonyos határokat és félelmeket. Végül is nem volt túl nagy a különbség a között, hogy candyflipen* masírozok-e a liberálisokkal, vagy részegen nézem, ahogy Marine Le Pen ordít a színpadról. Mindkettő simán szörnyű volt, és csak örülök, hogy nem egy rasszista demonstráción éltem át a bad tripet.

De hamar nyomasztani kezdett az egész, az utolsó ilyen esemény már elég erőszakosra fordult. Túl sok beszélgetésbe elegyedtem már, neo-nácikkal is, ésegyikük megütött egy arra járó színesbőrű férfit. Nagyjából ez volt az a pont, ahol úgy döntöttem, nem csinálom tovább. Nem tudtam már merre tágítani. Most is figyelem a helyzetet, de nem hiszem, hogy bármilyen művészeti produktum lesz belőle. A 2019-es és a mai helyzet közti különbséget elég erősen érzékelem. A jelenlegi tüntetések veszélyesen komollyá váltak, és nagyon is alulértékeljük a hatásukat. Ezek a csoportok egyáltalán nem formálnak egységet, de a nacionalista érzelmek hirtelen egyre nagyobb teret nyernek. Nem érzek már semmiféle igényt a párbeszédre, megértésre, de még a komédia alkalmazására sem. Ebben a kérdésben már inkább a gyűlölet vezérel. Csehországban viszont a legnagyobb probléma még mindig az oligarcha miniszterelnök és az ország vezetőinek inkompetenciája.

Meg tudod ragadni, mi vonzott a radikális jobboldali közösségekhez, mint – mondjuk úgy – egy performatív kutatás tárgyához? Van a festészeteddel közös elem?

A jobboldali szcénára irányuló fókusz az antifasizmusból jött, én a baloldali közösségekkel azonosulok. Egy stabil társadalomban valószínűleg nem hagytam volna el a festőműterem kényelmét, és persze tisztában vagyok vele, milyen jelentéktelen volt a hozzájárulásom. Inkább látom benne a naivitás demonstrációját, mintsem a polgári engedetlenséget. Magukat a performanszokat nem nevezném kutatásnak, ez inkább egy bizarr eszköz, hogy közelebb kerüljek a tulajdonképpeni témához, a radikális jobboldali környezethez. A politikai aktivizmus nem túl nyitott az egyéni projektekre, szóval a hozzáállásom más és talán kicsit enigmatikus volt sokak szemében. Volt olyan időszak, amikor próbáltam összekötni ezt a festészettel, de erőltetettnek éreztem. Néha vannak kapcsolódási pontok, de általánosságban más témák és attitűdök jelennek meg a két területen.

Ehhez a nagyon aktuális politikai kontextushoz képest a képeid egy teljesen eltérő, expresszív, szürreális fantasy-világot építenek, de a komédia és irónia – valamilyen rezignált érzékenység és játékosság – mégis összeköti őket. A régió politikai realitásának valódi abszurditása felől is látom ezt a kapcsolatot.

Ez igaz, valószínűleg az egyik nem létezhet a másik nélkül, legalábbis ebben a formában. A performanszok után az apátia és elidegenedés természetesen vezetett a festményekhez, de azért még mindig megvan bennük a humor nyoma. Főleg mostanában érzem, hogy kezdem elengedni a festészeti médium határait, a régi felfogásomat, és egyszerre egy újfajta szabadságot is lassan megtapasztalok benne. 

Ha már a festészetnél tartunk és olyan fogalmaknál, mint az apátia, a cselekvésképtelenség és az ellenállás személyesebb terei: mostanában (főleg Csehországban) van egy fiatal generációs művészeti trend, amire a személyesség és eszképizmus mellett a – leginkább a 90-es évek popkultúrájának vizualitásából kiinduló – fantasy, boszorkányság és videójátékok esztétikája jellemző. Mint trend ez gyakran sematizál is. Te hogy viszonyulsz hozzá?

Igen, az elmúlt években ez lett az általános vizuális nyelv. Az idősebb generáció számára talán befogadhatatlan, legalábbis Csehországban. A fantasy nagy szerepet játszott fiatalabb koromban, az RPG Dungeon & Dragons, a Magic: The Gathering kártyagyűjtő játék (néhány tájképfestő nagy hatással volt rám), Warhammer 40K-figurák, pc-játékok és az unokatestvéreimmel való LARP-csaták segítettek túlélni az iskolát. Ők egyszer még egy DIY láncpáncélt is készítettek nekem ötven méter drótból. Emlékszem, milyen volt cingár tizenhárom évesként viselni ezt a nehéz páncélt, egy ragasztott törpe-műszakállal az arcomon –  persze minden csatát elvesztettem. Szóval ami a középkori, fantasy-esztétikával megy mostanában a kortárs művészetben, számomra elfogadható és érthető, de nem vagyok elájulva minden tündéres rajztól, amit meglátok. Naivitás azt hinni, hogy mindenkit a legjobb szándék vezérel. Azt hiszem, én nem is képviselem annyira a munkámban, de nem bánom, ha neo-romanticizmussal vádolnak.

Hol vagy most? Különösen a folyamatos válságok közepette érzem úgy, hogy a rezidenciahelyzet nem annyira eredeti funkcióját szolgálja, inkább ideiglenes menedékként működik.

Pontosan, most az Egon Schiele Központ rezidenciaprogramján bujkálok, Český Krumlovban. Ez egy kicsi város, tizenháromezer fős népességgel és évente kétmillió turistával. Valószínűleg én vagyok most az egyetlen kívülálló itt. Furcsa, de izgalmas is a bezárt ajándékboltok közt mászkálni. És persze az egész rezindenciajelenség problémás, mindig kérdés, hogy oldod meg a munkahelyeddel, az albérleteddel vagy a családoddal. De élhetsz stabilabb bázis nélkül, váltogatva a helyeket és tologatva a komolyabb döntéseket. Én egy ideje személyre szabott rezidenciákon élek, pár hely között ingázok, és ez a nomád élet most illik is hozzám. 

* candyflip: kábítószer, az LSD és az MDMA kombinációja

A cikk a Summa Artium támogatásával jött létre.