Izgalmas folyamat egy ruhában, mintában meglátni a képzőművészeti hatásokat, de a tervezők, akiket egy kerekasztal-beszélgetésre leültettem, olyan kollekciókat jegyeznek, ahol erre a kódfejtésre nincs is szükség, deklaráltan dolgoztak össze képzőművészekkel. Cakó Kinga, a CAKÓ, Szegedi Kata, a KATASZEGEDI alapítója és Kiss Tibi, a Je Suis Belle tervezőpáros egyik tagja meséltek arról, mit jelent nekik egy jó kiállítás, honnan jött az életükbe a művészet, kik a kedvenceik, és mit kapnak innen élményben, inspirációban. A The Studios színpadán beszélgettünk, külön hálás vagyok, hogy a nekik csúcsidőszaknak számító divathetek alatt is találtak időt erre az estére.

Elképesztő hajtásból, próbákból, bemutatókból, találkozókból érkeztetek ide. Amikor ennyire sűrű az élet, van, hogy pont egy kis művészetnézés tud kikapcsolni és energiákat visszatölteni?

Cakó Kinga: Engem abszolút. Most kemények a hetek a Fashion Week divatbemutatói miatt, de kilógtam kicsit Virág Judit galériájába megnézni az aukciós kiállítást, nekem ez teljes feltöltődés. Jó volt beugrani hozzá, egyedül sétálgatni a környéken – imádom a Falk Miksa utcát –, benézni az antik boltokba.

Forrás: facebook.com

Kiss Tibi: Minden ilyen kiugrás feltöltődés, amikor hajtás van. Ha múzeumba megyünk, vagy egy galériába vagy ki a természetbe. Szerintem az a legfontosabb, hogy ne mélyedj teljesen bele a munkádba. Vagy ha már teljesen benne vagy, kicsit kiszakadj és tudj gondolatokat befele pakolni, különben elfáradsz hamar.

Nem zavaró olyat nézni, aminek szintén színei és formái vannak? Amikkel te magad is dolgozol?

K. T.: Sokszor nem is pontosan tudom, mit nézek ilyenkor egy múzeumban, és lehet, hogy pont ott gondolkozom el azon, hogyan kéne összehajtogatni és összevarrni valamit. Kell az, hogy ne azon a helyen legyek, ahol szoktam, más térben, más impulzus ér.

Szegedi Kata: Benus Danival, tervezőtársammal voltam nemrég Berlinben egy hosszú hétvégén. A második utunk a múzeumszigetre vezetett, több éve nem voltunk a városban, és legutóbbi viziteken mindig be volt zárva. Egyik fő projektje volt az útnak, hogy a James Simon Galerie-t és a Pergamen múzeumot meglátogassuk. Ahogy Tibi is mondta, velünk is előfordult néha, hogy fogalmunk sem volt, épp mit látunk, nem tudtunk egészen elmélyülve feldolgozni mindent, viszont nagyon izgalmas pillanataink voltak. Én gyermeki lelkesedéssel vonzódom a galériákhoz, múzeumokhoz, és volt egy szuper terem, ahol az elmúlt párszáz év gipszfejeit lehetett megnézni. Biztosan ültem ott egy órát magamban, csöndben. Izgalmas volt a koncepció, jól eklektikus az anyag. Mintha megpihentem volna, a sok arc között sok különböző történetbe csöppenve éreztem magam – lehet furcsának tűnök ezzel. (nevet)

Egyáltalán nem. A  jógát vagy a tajchit is le lehetne írni fura vagy akár bizarr dolognak, holott helyén való és kikapcsol. Gyerekkorotokban ment nálatok a képnézés mint családi program? Milyen emléketek van erről?

Sz. K.: Nálunk nem nagyon volt ilyen. Balatonfüreden nőttem fel, a múzeumlátogatás nem égett be családilag. Mi is sokat utaztunk, de a klasszikus templomfreskóknál többet nem láttam, persze azok azért eléggé lenyűgöztek. Szüleim balatoni vendéglátásban dolgoztak, keveset láttam őket, sokat voltam egyedül, így már akkor is ruhákat rajzoltam, a magazinokban John Galliano, Dior haute couture kreációit nézegettem. Azáltal, hogy ő sok viselettörténeti korból merít, volt némi rálátásom, csak nálam később kezdődött ez a múzeumos dolog, de valószínűleg itt indult minden. Egyébként, asszem, ha kiskoromban vittek volna, nem szerettem volna.

K. T.: A szüleim fő és legfőbb hobbija az utazás. Ezért kisgyerekkorom óta járjuk az országot, szerintem az összes várat és múzeumot bejártuk, ami akkor létezett. Nagyon izgi volt. Nem emlékszem, hisztiztem-e vagy szerettem, de mindenképp jó volt ennyit utazni, már akkor is.

C. K.: Nálunk is kötelező program volt a kiállításra járás. Többgenerációs művész családban nőttem fel, belénk ivódott, hogy az életünk része, hogy járjuk a múzeumokat. Rengeteget utaztunk együtt, nagyon kötődtünk Olaszországhoz, Németországhoz. Unokatestvéreim Németországban éltek, őket sokszor meglátogattuk és rengeteg múzeumot jártunk végig. Gyerekként őszintén szólva nem mindig szerettem ezt, ezerszer jobb programokat lehetett volna csinálni az olasz tengerparton. De mikor végigjártuk az Uffizitől kezdve a milánói kiállítóhelyeket, amik fantasztikusak voltak, már nagyon élveztem. Mai napig bennem él, ahogy apukám elmondta minden kép történetét. Ez nagyon sokat adott. Ettől, ha bárhova utazom barátokkal, ugyanúgy az első, hogy megnézzük a fő múzeumokat és kiállításokat.

Mindig izgalmas egy ruhában felfedezni képzőművészeti áthallásokat, mondjuk egy Arp-szobrot, belelátni egy formába. Nálatok viszont nincs szükség erre, mert nagyon is konkrét képzőművészeti alapokról induló kollekcióitok vannak.

C. K.: Első ilyen kollekcióm Cakó Dániellel, az öcsémmel készült. A Képzőművészeti Egyetemen végzett szobrász szakon, de én a grafikáiba szerettem bele, tusrajzokat készít óriási méretben, ezek 2x3 méteres, hatalmas képek. Részleteiben is nagyon érdekesek, de messziről nézve konkrét fejeket ábrázolnak. Dani képeinek vagy komplett lenyomatát, vagy egy-egy részletét használtam nonfiguratív formaként; attól függően, hogyan adta ki a szabásminta a rajzok sokszínűségét. Ennek nagyon nagy sikere volt, mert használtunk mellé színeket; a grafika fekete volt, de élénk mustársárgát és a királykéket vegyítettük vele. Feldobta az egész színvilágát. Rengetegen szerettek volna még belőle, de ezt limitált kollekciónak terveztem. Utána Győri Márton festőművész barátommal csináltunk egy kollekciót; igazán szeretem a geometrikus formákból, foltokból álló munkáit. Ez is nagyon élénk színvilágú lett, holott rám ez egyáltalán nem jellemző, mégis tetszett ez a játék. Itt is vagy az egész festményt használtuk fel a ruhákhoz, vagy egy-egy részletét, ahogyan a fazon kiadta.

Egy művész addig dolgozik a képen, míg azt nem érzi, kész van, kerek, teljes. Jól viselik, hogy a divattal kooperálva részletek választódnak belőle, elvágódnak ezek a teljességek? Volt ebből probléma?

C. K.: Szerencsére Marci megértette, hogy nem mindig lehet az egészet használni. A végeredmény nagyon tetszett neki, pedig ragaszkodik az elveihez és ahhoz, hogyan szeretné megjeleníteni a festményt. De abszolút rugalmas volt, az összhatást nézte, ahogy kerek egésszé válnak a fazonok.

K. T.: Legutóbbi együttműködésünk nem is képzőművésszel történt, hanem egy színésszel, Marozsán Erikával, aki arra adta a fejét, hogy varrógéppel rajzolgat New York-i otthonában. Ez nagyon megtetszett nekünk. Elég piciben dolgozik, egy munka 20x20 cm-es. Adta magát, hogy egy az egyben használjuk fel őket; kicsit felnagyítottuk vagy lekicsinyítettük, de nem kellett szétdarabolni, inkább képregényként gondoltunk rájuk. Úgy fűztük össze őket, hogy egymás mellett új jelentéstartalmuk legyen. Ez annyira megtetszett neki, hogy amikor nyáron a Deák Erika Galériában csináltuk a kiállítást, a kis grafikáit is egymás mellé installálta, hogy interakcióba lépjenek egymással.

Forrás: facebook.com

Tulajdonképpen azt csináltátok, mint egy jó kurátor, aki más szemmel nézi a műveket és ráérez, bizonyos párosításokban, egyazon térben valami elkezd köztük működni. Tulajdonképpen a textileken, a ruhákon magukon, ami nektek otthonos terep, rendeztetek kiállítást Erika műveiből.

K. T.: Igen, ez így történt. És jó, hogy ez egy azóta is tartó együttműködés, oda-vissza áramlás. Amikor festőkkel dolgoztunk, Rita Ackermann-nal vagy Szűcs Attilával, velük hasonlóan csináltuk, mint Kingáék. Annyira izgalmas a kész festmény, hogy nehéz megvágni vagy megtörni, óhatatlanul is egyben gondolkozunk, olyan formákat, ruhadarabokat próbálunk kialakítani, amikben kevés a szabászati elem, nem esik le hulladék.

Sz. K.: Eddigi legkonkrétabb kollaborációnk Nemes Marcival történt, akit egy kiállításmegnyitó után ismertem meg, egy kósza sörözés alatt. Nagyon tetszettek a munkái, írtam is neki egy üzenetet, mit szólna, ha egy régebbi képét felhasználnák mint print. Azt mondta, csak akkor megy bele, ha külön ehhez csinálhat valamit, ne már meglévő művet használjunk. Így még izgalmasabb lett az együttműködés, ismeretlenül hangolódtunk egymásra. Azokban a szezonokban nagyon sok mintát terveztem, úgy gondoltam, továbblépes lehetne, ha egy kortárs művésszel dolgoznánk együtt. Azóta nagyon jó barátok is lettünk, inspirál a látásmódja és a fejlődés a munkáiban.

Mit értesz továbblépésen? Más dimenzióba emelni magát a tervezést, vagy azt is, amit egy ilyen kooperáció ismertségben, új vásárlói körökben hozhat?

Sz. K.: Mindkettőt. Ez pár évvel ezelőtt történt, és nem is annyira jártuk tudatosan végig, mit hozhat ez, mondjuk, PR-ban, abszolút ösztönös és szerelemmunka volt. Ma már mindketten kicsit máshogy csinálnánk. Továbblépés volt olyan szempontból is, hogy minket divattervezőket a kortárs művészet eléggé inspirál. Ritka az a szituáció, amikor bele lehet látni abba, hogyan dolgozik egy művész, milyen gondolatai vannak, akár az életről magáról. Egyik legrégebbi barátom Szőke Gábor Miklós, aki most eléggé grandiózus szobrokat csinál, de lassan húsz éve, hogy másodévesen megismertem a Képzőművészeti Szakközépben, osztálytársaival épp viccesen kiabáltak a folyosón. Már akkor is ez a vehemencia jellemezte. A munkafolyamat során Nemes Marcival is egy teljesen másik, új világ nyílt ki, jó volt belelátni.

Mondod, hogy titeket divattervezőket mennyire inspirál a kortárs művészet. Ez ennyire evidens?

Sz. K.: Az is egy korlenyomat. Lehet, hogy elcsépelt állításnak hangzik, de mi hárman biztosan inspirálódunk belőle, kíváncsiak vagyunk, érdekel. Tanítok a KREA-ban már sok éve, és mindig próbálom nyomás alá helyezni a diákokat, váltakozó sikerrel, hogy igenis ez egy jó terület, foglalkozni kell vele. Mert olyan utakat mutat meg, ami mélyen összefügg a divattal, de teljesen más is.

Mit jelent itt az út? Életpálya utat vagy ahogy valaki színekhez nyúl, ameddig mer elmenni?

Sz. K.: Életpályát is, mindenképpen. De ezt is, amit mondasz, hogy hogyan nyúl a színekhez, anyagokhoz, mi a munkafolyamat, mi zajlik a fejében. Marcival egyébként nagyon sokat beszélgettem erről, hogy éppen mi alapján születnek meg nála ezek az expresszív objektek – már inkább objekteknek, mint festményeknek hívja őket –, és ebbe szuper volt belelátni. Valahogy van is összefüggés a kettőnk víziója közt, meg nincs is. És ezáltal talán ő is tanult egy kicsit, de én biztosan többet.

Kinga, Tibi – axióma, hogy egy divattervezőt inspirál, ami a kortárs művészetben történik?

K. T.: Engem inspirál, és biztosan nem mindenkit, de nagyon sok embert érdekel. Függ attól is, hogy melyik suliba jár, az sokat számít. Ha alapvetően egy művészetibe, akkor valószínűleg azért került oda, mert ezek érdeklik. De szerintem attól jó a szakmánk, hogy rengetegféle divattervező létezik, olyanok, akiket a művészetek inspirálnak, meg olyanok is, akiket inkább a business.

Neked mi jön onnan, ami beindít?

K. T.: Nagyon szeretem azokat a művészeket, akik valami rettenetes nagy hülyeséget csinálnak, ami mögött sok-sok sztori van és lehet rajta gondolkozni. Az szokott legjobban érdekelni, hogy a sűrű köd mögött, ami rájuk ül, mi lehet az alapvető indíték, hogy megszületett a mű. Ezen nagyon jól el lehet fantáziálgatni. Amióta ismerek képzőművészeket, tudom, hogy nem mindig annyira magasztos a háttértartalom, mint amit aztán olvasunk róluk, vagy amit mások hozzágondolnak, és ez nekem nagyon tetszik.

Ezeket a jóértelemeben vett hülyeségeket, bátor furaságokat azért bírod, mert rokon a saját tervezői működéseddel?

K. T.: Igen, persze. Amellett, hogy csinálunk ruhákat, amik a hétköznapban könnyen viselhetőek, zajlik sok tesztüzem, hogy mit bír el a közönség. Ez nagyon vicces tud lenni, ez az oda-vissza párbeszéd közöttünk, hogy hol a tűréshatár.

C. K.: Rám is hat, ugyanígy, a kortárs. És azzal is egyetértek, hogy nem mindenki érdeklődik iránta. Saját baráti körömben is látom, néha bárhogy magyarázom, miért menjünk el egy kiállításra, nem mindenki érti, mi ebben az izgalmas. Rám a formák hatnak, a színvilág. Nagyon szeretem az expresszionista festők nonfiguratívba hajló, de közben tájképbe is hajló világát. Egyik kollekciómat egy olyan textilre építettem, ami nagyon emlékeztetett Emil Nolde festményeire. Szeretem a világát. A textúrák is sokat adnak, ezek a vastagon felkent olajfestékek, amit Barabás Zsófi is csinál, vagy Kertész Attila. Annyira hat rám, ahogy ők az anyaggal bánnak. Hosszan tudok állni egy-egy vászon előtt, imádom nézni, hogyan lettek a festékek felkenve. Nekem ez is ez töltekezés igazából.

Emlékszem erre a Nolde jellegű textilre, van is ilyen ruhám tőled! Biztosra vettem, hogy te tervezted, gyártattad.

C. K.: Nem, az teljesen készen volt. Jártam a vásárokat, és ahogy megláttam, tudtam, nekem ez kell. Szép, lágyan eső muszlin volt, nude színekkel kombináltuk. Ez hozta meg nekem az első átütő sikert anyaghasználatban, csak jöttek, jöttek az érdeklődők, nagyon szerették. Emiatt is számomra az egy nagyon maradandó kollekció.

Nagyon érdekel, mik a kedvenc műveitek, kiállítóhelyeitek. Tibi?

K. T.: Csákány Istvánt mondom elsőre. Azért is kezdem vele, mert ehhez a hatalmas művéhez, a varrodához mi csináltuk a ruhákat. Nagyon meghatározó élmény volt. 2012 körül kért föl István, először nem is értettük, mit akar pontosan.

Forrás: theroommag.blogspot.com

Meséljük el, mi ez, annak, aki nem ismeri a Ghost Keeping (Szellemtartás) című művet. A documentán debütált Kasselban, ami az egyik legfontosabb, ötévente megrendezett nemzetközi művészeti kiállítás. Főkurátor vezeti a kurátori csapatot, rengeteget utaznak a világban, keresve azokat a művészeket, akik elég jók, elég izgalmasak. Ide bekerülni nagy dolog. Csákány műve egy eredeti méretarányú varroda, amiben minden, amit látunk, kézzel készült faragás. Az eszközök, a tekergő zsinórok, a lámpák, minden, ami része egy varrodai üzemnek, fából. Ez már önmagában döbbenetes, de mellette álltak még ezek az alakok, öltönyökben, furcsa pózokban. Hatalmas sikere is volt.

K. T.: Szuper élmény volt, hogy ott lehettünk, megnézhettük, bemehettünk. Már a készültekor, mielőtt Kasselbe került volna, tudtuk, micsoda fontos dologban vagyunk benne. Izgalmas volt részt venni egy olyan projektben, amiben producerként volt jelen a képzőművész, ő irányította a munkásokat – köztük minket is. Megrendelt, kritizált, elmondta, mit szeretne és hogyan, milyen anyagra gondolt. Ez a munka nagyon sok mindent elindított bennem is, azt, hogy lehet izgalmas projekteket csinálni. És hogy bele lehet vágni bármibe, amit eltervezünk.

A Csákány-felkérés már a Szűcs Attila-festményekre alapuló kollekciótok után jött. Tehát addigra az élmény, hogy jól tudtok művészekkel dolgozni, megvolt – a varroda abban erősített meg, hogy ekkora távlatban, akár ekkora őrületben is lehet gondolkozni?

K. T.: Igen. Nyugodtan ki lehet találni bármit, azt meg lehet valósítani.

Kit választottál még kedvencnek?

K. T.: Benczúr Emesét, új munkája, a Bright Future, nemrég volt kiállítva. Ez is izgalmas projekt volt, Emese kirakta konfettiből a galéria padlójára a feliratot, ami a megnyitó utáni emberáradat után így nézett ki. Ez lett a végeredmény. Vele már régóta dolgozunk együtt, az üzletünkbe is ő csinálta a cégért. Oda-vissza párbeszéd megy köztünk, ez egy jó kapcsolat szerintem.

Forrás: facebook.com

A Bright Future is tipikus Emese-mű. Csodás, csillog, vonzó, elbűvölő, de fontos állítás van a dekoratív elemekben. Itt az, hogy a jövő fényes, persze, de hogy az is marad-e, rajtunk múlik, mi együtt tudjuk vagy szétzilálni, vagy egyben tartani. Konfetti meg minden, de a felelősségről szól. Ezekben a kooperációkban, hasonlóan gondolkodásokban magadat is kortárs alkotónak éled meg, aki történetesen a divatban aktív?

K. T.: Ez nagyon fura. Sokáig nem gondoltam magam művésznek vagy alkotónak. Az egyetemi éveim alatt, utána is sokáig, abban a hitben éltem, hogy a divattervezők munkás emberek, akik a pénzt keresik és a business-t hajtják. Aztán amikor láttam, mennyire sok mindennel jár együtt, hogy businessember legyél divattervezőként, ez átfordult. Szép lassan átváltozott, fontosabb lett alkotni, tárgyakat úgy létrehozni, hogy inkább művészeti alkotásokként legyenek értelmezhetőek, mint hordható darabokként.

Jó is, hogy ezt felhoztad; volt valaha olyan érzésetek, hogy egy művésznek könnyebb? Hogy kevesebb keretet kell figyelembe venniük, nektek meg ott van, hogy megvarrható, legyártható, hordható, mosható legyen.

K. T.: Nálunk ez kettévált. Mindent egyfajta művészi alapvetéssel hozunk létre, egy részüket lehet az üzletben megvásárolni, viszont amit olyan szándékkal alkotunk, hogy gyűjtői darab legyen vagy múzeum gyűjteményét gyarapítsa, ott nem fontosak a praktikus szempontok, az alkotási folyamatnál sem lényegesek. Ez erőteljes elhatározás volt, ki kellett mondanunk Dalmával – akivel együtt dolgozunk –, hogy ezek a darabok erre készülnek. Amióta ezt tudatosan csináljuk, egyre több kerül magángyűjtőhöz vagy múzeumokba, másképp tekintenek rá ők is. Nem feltétlenül ruhadarabként.

Sz. K.: Nálunk ez annyira nem válik ketté. Pont a Marcival közösen készített kabátok hoztak ebben visszaigazolást. Azokat azért csináltuk, mert mozgó objekteket akartunk létrehozni, de nagyon hamar kiderült, ezeket hordani akarják az emberek – ami szuper, pozitív visszajelzés volt. Nyilvánvalóan hordhatóak is, szép anyagból készülnek, de grandiózusak… karakter kell hozzá, aki tudja viselni. És elég sokan lettek. Ezek most már nemcsak mozgó szobrok, próbálunk ruhaszerű ruhákat csinálni, de mindben van statement, amik aztán olyan karaktereknél kötnek ki, akik ehhez hozzáadnak. Sokkal többet is, mint ami amúgy a ruhában benne volt.

Ebben az oda-vissza áramlásban tulajdonképp felszabadítottátok magatokat, olyat is megcsináltok, amiket más talán nem kategorizálna ruhának, de része lett a tervezői munkátoknak. Mintha ezek a kooperációk segítettek volna átlépni egy határt és kimondani; megcsinálom, mert ez érdekel. Kinga nálad ez hogy volt? Te néztél vágyakozva művészekre, milyen jó nekik, hogy csak úgy alkothatnak, szabadabban?

C. K.: Igazából jó nekik. Csak van egy nehéz lelki része is. Akikkel jóban vagyok festőkkel, mindig azt láttam, minden egyes eladásnál erős lelki tusa zajlik. Nekik ez a szempont nehezebb, mint nekünk, itt kialakul egy fix vevőkör, valamilyen szinten biztosra vehetjük, hogy gazdára fog találni egy-egy ruha. Egy festőnek nehezebb folyamat megtalálni azt a vevőt, aki pont abba a festménybe szeret bele. Oké, megvan az a fajta szabadság, hogy akkor alkot és azt, amit szeretne, de sokkal nehezebb a megélhetés, azt gondolom. Az együttműködéseink viszont színtisztán fantasztikus élmények voltak.  Erős visszajelzések jöttek a vevők részéről, lelkendezve mesélték, hogy utánanéztek, ki a művész, akitől egy komplett festményt hordanak magukon. Nekik ez hatalmas élmény volt, főleg amikor teljes printekben jelentek meg a képek, ott olyan boldog üzeneteket kaptam, hogy részesei lettek a művészetnek és hirdetik az igét, hogy igenis lehet művészetet hordani. Én is máshogy kezeltem onnantól azt a kollekciót, mert tényleg, annyira egyedi dolgot tettünk bele. Nekem a ruhák általában a hordhatóságról szólnak, ennyire kreatív oldaluk ritkán van, viszont nagyon jók ezek az irányok is, megtalálják a közönségüket, aki ezt szereti és magáénak érzi, hogy egy komplett művet hord. Szuper volt látni, ahogy e két világ elkezdett hatni egymásra, sokan kezdték bekövetni az alkotókat és megnézni más műveit is, és fordítva is, a festők oldaláról találnak ránk és a ruhákra, amik a kollaborációban születtek. Jó ez a kölcsönhatás.

Neked kik a kedvenceid?

C. K.: Az említett Emil Noldét Bécsben láttam életemben először, letaglózva álltam előtte, milyen fantasztikus, és hogy élőben nézhetem. Nekem ő bekattant, erősen hat rám, már hosszú évek óta. Ziffer Sándort a Virág Judit Galériában láttam meg. Nála is az anyaghasználat tetszett meg, a vastagon felkent olajfesték és a textúrák játéka fogott meg, nem is a figura. Nagyon szeretem Réth Alfréd Párizsi fűszerkereskedés képének geometrikus, avantgárd formáit és Perlrott Csaba Vilmos Őszi utca Nagybányán képe szintén fontos üzenetet hordoz számomra. Szeretem figyelni a vonalvezetéseket, ahogy játszanak a körrel, geometrikus formákkal. Azt vettem észre, hogy egyetlen korszakból válogattam, ugyanazokhoz nyúlok folyamatosan.

Réth Alfréd: Párizsi fűszerkereskedés

Perlrott Csaba Vilmos: Őszi utca Nagybányán

De azért hoztál egy Monet-képet is.

C. K.: Igen a Giverny fagy az a tèli festménye, ami a mostani őszi-téli kollekció fagyos, hideg kékes, zuzmós színeit inspirálta. És persze a természet, ami szintèn visszatérő kedvenc inspirációs forrásom, mert abból tudok töltekezni és kivonulni kicsit a városi rohanásból. Ez a Monet a színárnyalatok és textúrák miatt tetszik. Annyira szeretem látni ezeket az apró ecsetvonásokat.

Monet: Giverny fagy

W.N.: Plusz benne van, ami a kollekcióidra annyira jellemző: nagyon minimál, de nagyon kifejező.

C.K.: Igen, ez igaz, kedvelem, amikor egy tónusban tudunk nagyon halvány árnyalatokban alkotni. Ez az új téli kollekciómra is igaz, nem tudatosan, de abszolút ez a színvilága. Fakó jégkékek, fagyos, jeges hangulatok, a szürkéknek, fehéreknek különböző árnyalatai. Mindig egy oda-vissza játék, hogy mik mire hatnak. Ez most egy nagy kedvenc. Ez egy őszi nagyváradi utca, minimalista a rajz, de olyan színvilágot mutat, ami nagyon közel áll hozzám. Ez Korniss Dezső. Minden kiállítására elmegyek, amit rendeznek. A Nemzeti Galériában legutóbb ez a műve hatott rám legjobban. És a japán művészetet nagyon szeretem, a régi fametszeteket, imádom a rézkarcokat is, a tusrajzokat – mindent, ami nagyon aprólékosan van kidolgozva.

Korniss Dezső

Mennyi olyan rétege van egy-egy műnek, amire reagáltok, ami átvihető a munkátokba. Kata, te miket válogattál?  

Sz. K.: Ez a New York nevű épület New Yorkban, amit Frank Gehry tervezett. Évek óta közel állt hozzám a munkássága. Teljesen véletlenül az első odalátogatásomnál egy barátnőm felajánlotta, hogy alhatok nála pár napig, és kiderült, pont ebben az épületben lakik, a harmincnegyediken. Életre szóló élmény volt – a folyosón sétálva mintha Patrick Bateman lettem volna az Amerikai Pszichóból, ő az egyik kedvenc irodalmi karakterem –, nemcsak a zseniális körpanoráma miatt, hanem mert ez a fajta rétegezés, ez a szigorú, már-már hideg anyaghasználat – ami persze egy épületnél nem különleges – később több kollekciómba is bekerült, átültettük másfajta textúrákba, más színekbe. Az, hogy közöm lehetett ehhez az épülethez, így, többféle síkon, nagyon sokat jelentett. Óriási szerencse, kicsit sorszerűnek is éreztem Erősen kötődöm Gehryhez, régóta szerettem volna élőben látni a Disney Hallt Los Angelesben, ahova most augusztusban jutottam el. Kicsit olyan volt, mint kiskoromban azt a legót megkapni, amiről álmodozom. Elég méretes ajándék volt, életnagyságú, Disney Hall formájú legó. Mindig azt gondoltam, ezek képen sokkal izgalmasabbak, mint élőben. Tévedtem, élőben sokkal szebbek, sokkal jobbak, mint amit el tudtam képzelni.

Forrás: jakerajs.photoshelter.com

Frank Gehryben talán az is tetszik neked, hogy az építészet, ami lényegében merev, stabil és strukturált dolog, az ő keze alatt sokszor válik textíliaszerűvé. Egy nagyobb vászonnak, ha dolgozol, van egy finom hullámzása; az fantasztikus, hogy ő azt át tudja tenni egy épületbe. Nemcsak ő képes erre az építészetben, de ő ezt nagyon tudja.

Sz. K.: Igen, van nála ez a – úgy szoktam mondani – brutalista hullámzás, a Disney épület is szigorú, de kedves is. Ezt az élményt flitteres, nagyon-nagyon csillogós, metálos anyagokban hoztuk vissza a kollekcióban. Nem tettenérhető vagy kifejezetten direkt, de ez az inspirációja. Jean Nouvel a másik építész, aki nagy hatással volt ránk, a Párizsi Filharmónikusok Háza és a Louvre Abu-Dzabiban nyílt múzeuma, amiket legjobban szeretek tőle. A fénytöréssel játszik, kettejük munkásága nekem összefügg. Jackson Pollockot említeném, az expresszionizmus oszlopos tagját. A MET-ben és MoMA-ban is láttam munkáit, mint egy ötéves gyerek ültem meghatódva előttük. Nyilván ez is megosztó mű. Nekem a munkáságában fontos, amilyen expresszív és állatias módon dolgozott, az esetlegesség, ami a műveiben van izgalmas és mindig visszatér. Sokat olvastam róla, a nyilatkozataiból nem tűnik kifejezetten jó fejnek, de a művei, a módszere lenyűgöz.

Forrás: telegraph.co.uk

Engem nagyon szíven ütött, hogy Pollock, amikor elkezdte ezeket a festményeit, nem hagyományosan, kifeszített vászon előtt állva, hanem a földön guggolva, fröcskölve a festéket, érezte, hogy valami szuper dolgot hoz létre, de mélyen el volt bizonytalanodva, vajon joga van-e ezt képzőművészetnek nevezni. Feleségét, a festő Lee Krasnert faggatta, ki lehet-e ezzel egyáltalán állni a világ elé. Szerintem mindenfajta alkotó számára hasznos, ha közel marad a kétségeihez, nem engedi el az önvizsgálatot; abból jó dolgok szoktak kijönni. A másik, amit már Kinga is felhozott, az öcséd munkáiból készült kollekció, amiból mindenki akart volna még, de a siker ellenére tartottad magad ahhoz, hogy ez egy limitált széria. Mert idevág, hogy amikor ezek a Pollock-képek elkezdtek nagyon népszerűek lenni, gyűjtők sora jött, hogy venne, csak csináljon még, ő egy ponton azt mondta, hogy vége, kipróbálta, kiélte, befejezte. Iszonyú nagy piaci nyomást tudott visszapattintani, azzal, hogy részéről megvolt az élmény. Szerintem ezek nagyon inspiráló kis történetek egy nagy életműből.

Sz. K.: Igen, egy művész így is tud hatni, nem csak a műveivel. José Parlá egyik kis szobrával folytatom a kedvenceket. Ő egy fiatal kortárs festőművész és graffitis. Azért tetszett meg évekkel ezelőtt, mert a kalligráfiát vegyíti az utca lenyomatával. Nekem ez a fajta street art mindig tetszett, hogy vannak graffitik, poszterek és ezek egymásra rakódó rétegei, biztos láttatok ilyet, ami szétfoszlik, szétmállik, ráfestenek. Ez a fajta urbánus művészet őt is inspirálja, ezek pont faldarabok különböző házakról, amikre mindenfélét rádolgoz, azután pedig szép kalligrafikus írással ráfest. Ez a fajta koszosság, esetlegesség nagyon tetszik. Élőben is láttam a munkáit, az is nagy hatással volt rám. Szinte nem is tudom személy szerint hozzá kötni, mintha időutazás lett volna, különböző háztömbökből hozott különböző korú darabok.

Éles váltással itt egy Matisse.

Igen, egy óriási klasszikus, Matisse kék aktjai. Régóta tetszenek, a kisképzős gimnazista időszak óta valahogy nagyon megfogtak. Műhelyünk a belvárosban van már 8–10 éve, itt az udvarban lóg egy reprodukciója. Sokáig észre sem vettem, mert egy eldugott kis sarokban van, ez is valahogy nagyon időszerűen, pont egy nehezebb időszakomban talált meg, egyfajta jelként, bármilyen furcsának hangzik ez is. Rögtön le szerettem volna venni, felvinni a műhelybe, de olyan extrán van odacsavarozva, hogy esélyem sem volt. Viszont a 2017-es őszi/téli kollekció egyik darabját ott az udvarban, a Matisse mellett fotóztuk. Nagyon szépnek találom a színét, a kivágásokat – amik egyébként ruháink visszatérő elemei, számtalan cut-out alakult már szabászasztalunkon –, és akkor is, ha azóta annyi erős művet láttam, hogy kicsit már távolinak tűnik, az érzés, amit hagyott bennem, az a fajta időtlen érzékiség mindig előjön.

Tibi?

K. T.: Mutatok még egy képet, ez egy kicsit promó is. December 6-án nyílt kiállításunk a boltunkban, a Paulay Ede 67.-ben, amire Lőrincz Rékát hívtuk meg, állítson ki három olyan munkát, amit Magyarországon még nem mutatott be. Ő ékszereket hoz létre, de nagyon tetszik a szemlélete, miszerint nem akar feltétlenül hordhatóakat gyártani. Gyűjtői darabokat készít, klasszikus ékszer alapanyagokból: aranyból, gyöngyből, drágakövekből, de olyan banális tárgyakkal társítja, ami megváltoztatja a jelentésüket, ki is figurázza őket. Ezáltal olyan plusz sztorikat ad hozzá, amik akár társadalmi problémákat is feszegetnek.

Forrás: facebook.com

Szép párja Csákány Istvánnak, aki gigantikus méretben csinált meg egy extrém művet, Rékánál meg minden kis darabnál felfogod, hogy ékszer, de tulajdonképpen meg mégsem.

K. T.: Igen. Nagyon fura, hogy látod, hogy ékszer, de érzed, hogy már sokkal több annál. Az is nagyon tetszik benne, hogy határokat lépeget át. Mindig jó, ha valaki nem ragad be egy kategóriába szerintem. És még egy kedvencem, Simone Martini Angyali üdvözlete. Az ELTE-re jártam művészettörténetre, ahol egyik feladatunk az volt, hogy a Szépművészeti anyagából válasszunk ki egy képpárt, én kiválasztottam Bartolo di Fredi Angyali üdvözletét, amivel Simone Martini Angyali üdvözlete volt a hasonlóságot mutató mű. Akkor teljesen beleszerettem a témába. Angyali üdvözlet azóta non-stop jöhet, bármilyen korból, nagyon szeretem őket. Ezt a képet kifejezetten.

Simone Martini: Angyali üdvözlet, Forrás: Wikimedia Commons

Bartolo di Fredi: Angyali üdvözlet, Forrás: szepmuveszeti.hu

Miért?

K. T.: Mert arany. Fullos arany, csillog-villog. Pompás. Hoztam egy fotót is, rajta vagyok én is, Rómában. Amikor utazunk, Olaszországba főleg, azt játsszuk, hogy a kastély vagy palazzo, amiben éppen vagyunk, az a miénk. És akkor ott elvagyunk egész nap. Ez például Gödöllőn van. Minden évben befogjuk a lovakat, kikocsizunk Gödöllőre, és ott teázunk, pezsgőzünk, bejárjuk a birtokot. Ugyanezt Rómában is el szoktam játszani, ott grandiózusabbak a terek és nagyobb a történelmi múlt. Olaszországban azt szeretem nagyon, hogy a kora reneszánsz időktől a kortárs darabokig egy térben mindent megtalálsz, és olyan magától értetődően vannak együtt ezek, mint sehol máshol a világon. Keverednek rétegeződve a korok: Budapesten is megvan ez, de kicsit megkopottabban, az ott nekem izgalmasabb. És ugye eleve a barokk művészet; a legjobb a földön. Barokk opera? Nincs nála jobb szerintem. Abszolút uralkodók voltak. Nagyon izgalmas állapot. Azt is nagyon szeretem a barokk és a reneszánsz művészetben, hogy ezek tanították meg, tették érdekessé egy-egy mitológia vagy alak történetét, vettek rá, hogy utánajárjak. Tervezői attitűdben is megjelennek ezek, nagyon sok mitológiai utalás van, amit utána visszaforgatok ruhákba, öltözékekbe vagy kollekciókba.

Tibi nemcsak szereti, de magától értetődően be is lakja kedvenc múzeumpalotáit. Kata, neked milyen művészeti terek fontosak?

K. T.: Én Amerikában szeretek vendégeskedni, nagy barátom a kontinens. Ott legjobban a Hauser & Wirth galériát kedvelem. Fantasztikusak a kurátorok, mindig a legjobbakat válogatják ki a világból. Bármilyen témához nyúlnak, tudhatod, hogy megkapod a választ arra a kérdésre, ami foglalkoztat, még az is, akiben nem fogalmazódott meg, hogy épp ez a nagy kérdés. Ezeket az élményeket nagyon-nagyon szeretem. Európában a Fondazione Prada ilyen, ahol ugyanezt éreztem.

Annyi sok, öröm alapú, személyes dolgot meséltetek arról, mit ad a képzőművészet és hogyan épül be a szakmai munkátokba. Ha érvelnetek kellene, mit mondanátok annak, aki erre még nem kíváncsi, miről marad le?

C. K.: Olyasmivel próbálnám meggyőzni őket, hogy ez egy belső attitűdöt ad. Nyitottan, kíváncsian tart. Rengeteg meglepetést hoz, összefüggéseket, rácsodálkozást. Bennem folyamatos kíváncsiság van, mivel lehet meglepni az embereket egy-egy kiállításban, milyen kurátori munkák, ötletek vannak egy izgalmas tárlat mögött, amit összerakni hatalmas munka. Mindig lenyűgöz, mennyivel előttünk járnak a kurátorok agyban, izgalmas ötletekben, hogy mit, mivel lehet párosítani, mi fogja felcsigázni az embereket. Ezek annyira jó dolgok, szerintem nagyon sokról marad le, aki nem nézi ezt a teret. Közben kicsit van ez a „divatból megyünk kiállításra” dolog, végigrohanva, végigszelfizve, de kimarad, hogy voltaképp mit is néztek meg. Ahogy a Kata is mondta, olyan jó leülni és merengeni egy térben, csak úgy beszívni a hangulatot, amit a művek adnak. Imádom megnézni, mikor készültek, és korba helyezni, mik történtek akkor a világban.

Sz. K.: Nem tudom, lehet-e a meggyőzést erőltetni, sose sikerült, amikor megpróbáltam; mindenesetre, szeretek a kiállításokra magammal vinni mást is. Suttogva végigbeszélni a tárlatot, hangosan nevetni mindaddig, amíg a kedves teremőr ránk nem szól; ez a fajta tiltott viselkedés baromi izgi lesz a szintén hasonlóan izgalmas művek között. Hozzáteszem, nagyon szeretek egyedül múzeumba járni, sőt talán azt szeretem a legjobban. Külön izgalmasak, ahol több művész munkáját veszik egy kalap alá és fűzik fel egy témára. Nekem azok rengeteget szoktak adni. Kiemelném, amit Tibi is megfogalmazott; a kiállítások nézése során, bekerülve ezekbe a világokba, kérdésekre is válaszokat lehet kapni.

Tibi?

K. T.: Hát, jó nehéz kérdés. Zsarolással?

Mondjuk az is egy eszköz. De előtte bevetheted a saját sztorijaidat, azokban rengeteg játékosság van. Vagy hogy mennyi felszabadító erő van ezekben a találkozásokban. Lehet, hogy ha azt kérdezed, ragaszkodsz-e a múzeumba járáshoz, nemet mondanak. De ha azt, szeretnéd-e megélni a teljességet, ami benned van, bátran menni vele és kipróbálni dolgokat, arra lehet, hogy igent. Magától nem mindenki köti össze, milyen megerősítő tud lenni egy történet, amit a képzőművészetből értesz meg. Na, most ezt készre válaszoltam helyetted. Ha ilyen szituban vagy, használhatod ezt.

K. T.: Jó, és előtte elmondom nekik, hogy ami most jön, arra nem mondhatnak nemet.

Akkor ez meg is van.

Balról jobbra: Kiss Tibi, Szegedi Kata, Cakó Kinga és Winkler Nóra

Itt és ezekért érdemes most benézni hozzájuk:

CAKÓ Showroom
A legújabb téli kollekció és korábbi kedvenc darabok.
Bejelentkezés: +36 30-26-26-136
1023 Budapest, Margit utca 3., a Mecset és Margit utca sarka

Je Suis Belle Store
Lőrincz Réka In Da House kiállítás január 4-ig.
Nyitva: H–P 12:00–20:00, Sz: 12:00–18:00,
1061 Budapest, Paulay Ede utca 67.

KATA SZEGEDI STUDIO
Karácsonyi vásár, direkt ez alkalomra készült limitált darabokkal, karácsonyra, szilveszterre vagy csak gyűjteni a többi Kata Szegedi mellé.
1052 Budapest, Fehérhajó utca 12–14.