„Nincs olyan, hogy paradigmaváltás”
Ivan Plusch interjú
Néhány napig még látogatható a Kiscelli Múzeumban Ivan Plusch orosz képzőművész Between the Dream and the Nightmare (Álom és rémálom között) című kiállítása. A nemzetközi sikereket elért alkotó most először szerepel Budapesten – legújabb festményeiről beszélgettünk vele.
Szuda Barna: A korábbi képeidhez képest szembetűnő az a változás, hogy amíg azokon általában külső helyszíneket láthattunk, most főként belső terekben, részletgazdag enteriőrökben helyezed el a figurákat.
Ivan Plusch: Emocionálisan természetesen teljesen más üzenetet hordoz egy belső és egy külső helyszín. És bár képileg radikálisan különbözőek, mégis úgy érzem, idebent ugyanazok a dolgok történnek meg velünk, mint odakint. Nincs különbség.
Ivan Plusch: Inability to Fly (Elrepülni képtelenség)
Mi is történik pontosan velünk, vagyis a figuráiddal? Rendszerint megkérdőjelezhető a kiterjedésük, eltünteted őket. Hová lesznek?
A létezés és a nem létezés közti pontot próbálom megtalálni, és ott elhelyezni őket. Ott vannak a legjobb helyen. Eddig csak az alakok, a „fantomok” kontúrjait halványítottam el, de körülöttük konkrét, jól azonosítható volt a környezet. Ez is megváltozott a legutóbbi kiállításomhoz képest. Ha megnézed az Inability to Fly (Elrepülni képtelenség) című festményt, láthatod, hogy nehéz megállapítani: tükröződő, szilárd padlón vagy vízben áll a figura.
Tehát inkább a környezetébe olvad, nem pedig eltűnik onnan?
Pontosan. A változás, a deformáció most már kétirányú a képeimen. Ez egy szimbiózis. Ezáltal pedig teljes.
A figurák arcát felismerhetetlenné teszed. Általában maszkokkal takarod el. Miért?
Az úgynevezett posztszovjet identitászavar velejárója, hogy az ember kényszeresen próbál kapcsolatot teremteni az idővel, a történelemmel. Próbálja magát elhelyezni benne, közben pedig elveszíti a sajátosságait. Ez hozzám hasonlóan a legtöbb orosz művészt, köztük Tarkovszkijt is, foglalkoztatta.
Ez a kényszeresség, ez a nyugtalanság jellemzi azokat a karaktereket, akik a Technology of Immortality (A halhatatlanság technológiája) című képeden tűnnek fel. A testük gyakorlatilag túlburjánzik…
És kiszakítja a ruhát, ami ugyebár ebben az esetben a test addigi határvonala. Felmerül a kérdés, hogy mi történik majd ezután. Hová, meddig tudnak terjedni? Szándékosan helyeztem őket ebbe a szűk térbe.
Ivan Plusch: Technology of Immortality (A halhatatlanság technológiája)
Még az enteriőrök esetében sem jelölöd meg egyértelműen a határokat. A megkérdőjelezhető horizont talán egy újabb orosz vonatkozás, jelkép?
Ez inkább rólam szól. Egyszerűen nem szeretem megállítani a folyamatot. Ezért sem gondolkozom korszakokban, projektekben. Az új festményeimet sem tudom függetlenné tenni a régiektől, még ha látsz is köztük különbségeket: szerintem nincs olyan, hogy paradigmaváltás.
A budapesti kiállításodon, a festmények mellett néhány egészen morbid installáció is feltűnik. Valódi csontok, latex, amik tovább fokozzák ez egyébként is túlvilági hangulatot. Miért?
Nagyon tetszik a tér, amit a Kiscelli Múzeum biztosított a kiállításhoz. Ehhez a misztikus atmoszférához válogattuk a műtárgyakat a kurátorral, Marina Alvitrrel. Egy világos, belvárosi galériában ezek a munkák más hatást keltenének. De itt a szürreális, álomszerű kombinációk inkább rémálmokat idéznek. A kiállítás címe is erre utal.
