„Alkotóként fontosnak tartom, hogy kifejezzem a viszonyomat a korhoz, amelyben élek”

Interjú Batykó Róberttel

Mucsi Emese

A szokatlan helyzetre való tekintettel, amelyben a tavasz ellenére az a legbölcsebb, hogyha kerüljük a népes baráti társasággal együtt töltött időt, és a természetben tett séták mellett saját nappalinkba menekülünk, ezért mi most nem kiállításokat ajánlunk, hanem olyan korábbi Artmagazin-cikkeket, amiknek éppen aktualitása van, vagy egyszerűen: nagyon szeretjük őket.

Szilágyi Róza Tekla ajánlója:

"Habár néhány kiállítás még látogatható a városban, mi – talán az Artmagazin történetében először – azt javasoljuk, hogy aki megteheti és kötelezettségei nem kényszerítik arra, hogy A-ból B-be szaladgáljon a városban, az élvezze ki az otthon nyugalmát és kivételesen kiállításra se menjen. Batykó Róbertnek épp a napokban nyílt kiállítása a Négyszoba Galériában – a galérialátogatás élményét nyomokban pótolva most egy, a művésszel nagyjából egy éve ilyenkor készült nagyinterjúnkat ajánlom újraolvasásra."

Batykó Róbert (1981) már ötéves korában tudta, hogy művész szeretne lenni. Miskolcon nőtt föl, ahol gyerekkorától kezdve rajzolt, képezte magát, művészeti szakközépiskolába járt. Egykori dél-kiliáni graffitis gyakorlata és az iparvárosi környezet iránti fogékonysága festészeti munkáiban is megmutatkozik. Felsőfokú művészeti tanulmányait a Pécsi Tudományegyetemen kezdte el, majd egy év után átjelentkezett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakára, ahol Klimó Károly osztályában végzett 2005-ben. Jelenleg a PTE DLA képzésén doktorandusz. Festészete elismeréseként 2007-ben megkapta a Strabag-díj alkotói támogatását, 2008 és 2011 között a Derkovits Gyula Ösztöndíjat, 2010-ben jelölték az Aviva Művészeti Díjra, 2011-ben megnyerte a Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat. Rendszeresen részt vesz külföldi rezidenciaprogramokon, hosszabb ideig élt és dolgozott Hollandiában. 2007 óta művei megjelentek minden nagyobb magyar intézményben a Ludwig Múzeumtól a Magyar Nemzeti Galérián át a debreceni MODEM-ig. Painting engineer (festőmérnök) – jelenleg így határozza meg magát, érzékeltetve kísérletező, szofisztikált festői gyakorlatát.

Mucsi Emese: Ha végignézem az életrajzod, látszik, hogy a kezdetektől fogva nagyon aktív alkotó vagy, több díjat is megkaptál, rengeteg kiállításon szerepeltél külföldön és itthon is, de nagyobb egyénid utoljára 2016-ban volt Berlinben. Most viszont kettő is nyílt egymás után. A Red Eye című show Budapesten, az acb Galéria nagy kiállítóterében látható február közepétől, március elején pedig Pécsett, a Nick Galériában nyílt meg a Smart Object. Mindkét kiállításon az általad kikísérletezett, sajátos festészeti eljárással készült legújabb munkáid láthatók.


Red Eye, 2018, olaj, vászon, 140 x 145 cm Fotó: Varga Somogyi Tibor

Enteriőrfotó a Red Eye című kiállításon, acb Galéria, 2019 Fotó: Varga Somogyi Tibor

 

Enteriőrfotó a Smart Object című kiállításon, Nick Galéria, 2019 Fotó: Horváth Gábor

Batykó Róbert: A kiállításokon az elmúlt három év anyagát mutatom be. Az acb-ben látható legtöbb festmény tavaly készült, jelenleg is dolgozom a sorozaton, tehát egyfajta összegzést készítettem, de nem zártam le a projektet. A kezdőpont 2016, amikor a berlini Povverában elkezdtem kísérletezni a digitális térből érkező képek feldolgozásával. Az foglalkoztat, hogy hogyan lehet ezt az egészet lefordítani a festészet nyelvére, és hogy egyáltalán mit tudok egy ilyen hagyományos műfaj művelőjeként kezdeni ezzel az új vizuális világgal, ami körülvesz minket. A festészeti tradíció továbbgondolása, megújítása fontos kihívás számomra, az ezzel kapcsolatos kísérletet különféle nyomtatott felületek imitálásával kezdtem el. Csomagolópapírok, dobozok, régi ofszet nyomatok festészeti ábrázolásától jutottam el a digitális képek témájáig. Mint mindenki más, én is olyan sok időt töltök a kibertérben, hogy a legtöbb inspiráció már onnan jön. Olyan ez, mint amikor régen egy festő kereste a témáját: elment sétálni az erdőbe, ott látott valamit, ami megtetszett neki, mert az egy problémát vetett fel vagy valamilyen más kihívást jelentett, és megfestette. Engem most a virtuális valóság foglalkoztat, erre figyelek, ebben nézelődöm.


Orbel, 2015, olaj, vászon, 70 x 60 cm

Magic Box, 2016, olaj, vászon, 150 x 120 cm

Korábban is volt rá példa, hogy barangolva kerested a témádat, csak nem a kibertérben, meg nem is az erdőben, hanem a városban mozogtál. Utcán lévő tárgyakat festettél például.

Akkoriban a témáim úgy alakultak, hogy szerencsés véletleneknek (serendipity) köszönhetően bukkantam rá azokra a tárgyakra, jelenségekre, amik kiindulópontként szolgáltak a képeimhez. Elég sokáig festettem ezeket az utcán talált, elhagyatott tárgyakat ábrázoló ún. szemétképeket. Olyan eltorzult dolgokat kerestem, amik az állapotuk miatt már nem voltak egy az egyben beazonosíthatók, ezért a látványuk több jelentést, többféle értelmezést is lehetővé tett. Ilyeneket fotóztam mindenfelé, amerre jártam, később  aztán meg is festettem őket. A reális és a nem reális közötti szűk mezsgye érdekelt. Festészetileg pedig az, hogy hol a határ a realista tárgyábrázolás és az absztrakt festészet között. Ezt igazán 2014-ben járattam a csúcsra, amikor Amszterdamban dolgoztam, elvittem az egészet egy szinte már barokkos irányba.


Big Cheese, 2013, olaj, vászon, 135 x 160 cm

Doodle, 2015, olaj, vászon, 67 x 80 cm

Cold Shower, 2015, olaj, vászon, 70 x 50 cm

Részlet Batykó Róbert Pópa című kiállításából, Plantage Dokzaal, Amszterdam, 2013

 

Amikor Hollandiából hazajöttem, azt éreztem, hogy vissza akarok kanyarodni ahhoz a letisztult geometrikus irányhoz, amit diploma után is kerestem, amikor logókat, kazettákat és más redukált formavilágú tárgyakat festettem. Kerestem a témát, amikor is egy hosszú autóút alkalmával a német autópályán volt alkalmam több órán keresztül az ott közlekedő, különféle kamionok hátsó ajtajait megfigyelni. Rájöttem, hogy ezek izgalmas kompozíciókká állnak össze, egészen táblaképszerűek a borításon lévő, különféle funkcióval bíró matricákkal, szalagokkal, jelekkel. Ezeket a látványokat kezdtem el festeni, és ezzel tudtam visszatérni a geometrikusabb, letisztultabb képek irányába, egészen a már említett csomagolópapírokat feldolgozó munkákig. Ebből az anyagból 2015-ben rendeztünk egy kiállítást az acb Attachmentben, King Size címmel.


C series 08, 2015, olaj, vászon, 70 x 80 cm


Enteriőrfotók a King Size című kiállításon, acb Attachment, 2015 Fotó: Varga Somogyi Tibor

Aschersleben, Artist in Residence, 2015

2 Big, 2016, olaj, vászon, 50 x 70 cm

Mi a közös nevező a szemétképekben, a kamionhátsókban és a csomagolásokban? Az utcán, országúton, épített, városi környezetben talált tárgyak véletlen együttállása érdekelt? Vagy teljesen elválasztod ezeket a sorozatokat egymástól?

A hétköznapi valóság banalitása mindig is foglalkoztatott. 2007-ben például építőipari gépeket festettem, ezek édesapám munkaeszközei voltak – ő gépészmérnök –, így mindig beléjük botlottam valahol. Ami közös ezekben a képben, az az, hogy hétköznapi tárgyak vannak nagy műgonddal megfestve. Hogy miért vonzódom ezekhez, az egy másik kérdés. Talán pont amiatt, hogy ezek a látványok nem igazán jelentek meg még festészeti témaként, ezért képzőművészeti kontextusban egy ismeretlen dimenziójuk mutatkozhat meg, ami nagyon izgalmas.


Rocket, 2008, olaj, akril, vászon, 167 x 120 cm

Screen Shot, 2016, olaj, vászon, 115 x 82 cm

Povvera, Berlin, 2016
 

Enteriőrfotó a 62 Days of Errors című kiállításon, HilbertRaum, Berlin, 2016

Ha végignézünk az eddig említett sorozatokon, akkor látszik, hogy nemcsak a témákat újítod meg időről időre, hanem a technikádon is állandóan dolgozol, sokat kísérletezel, nem is annyira az anyagokkal, inkább az eljárásokkal. A maszkolást például már a 2008-as munkagépeket ábrázoló festményeidnél is használtad, csak másként, mint a legújabb képeidnél. Painting engineerként, vagyis festőmérnökként határozod meg magad. Mivel kísérletezel most?

A műtermi munka során folyamatosan új technológiákkal kísérletezem. A maszkoláshoz 2001 óta használok plottergéppel kivágott sablonokat. Egészen korán kialakult az a gyakorlat, hogy a munkát valamilyen pixeles képből indítottam, majd az azon lévő formákat vektorizáltam. Gyakorlatilag megrajzoltam őket, de nem kézzel, hanem szoftverek segítségével, ezért mindezt egy mérnökien pontos munkának tartom. Most is ezt alkalmazom, csak korábban hagyományosabb eszközökkel kezeltem a festéket. Ecsettel festettem, vastag szálú kefével vagy hengerekkel vittem fel rétegeket, különféle fröcskölt felületeket képeztem egymásra, több rétegben. Nem sokkal ezután kezdtem el csinálni azt is, hogy spaklival kikapartam még a nyers festékből bizonyos részeket, ezáltal előtűnt az aláfestés. Ezzel kísérletezve gondoltam egyszer arra, hogy mi lenne, ha az egész képet egyszerre lekaparnám.


Board, 2010, olaj, vászon, 150 x 200 cm

2015-ben gyártottam magamnak kéziszerszámokat, 70-90 centi széles festőkéseket, ezeket használtam a kaparáshoz. De nem működtek úgy, ahogy akartam, mivel kézzel fejtettem ki az erőt, egyenetlen lett a felület, és nagyobb méretű vásznaknál sem tudtam használni. Ki kellett találni az eszközt, „gépesíteni” kellett a folyamatot ahhoz, hogy olyan precíz eredményt, egyenletes felületet kapjak, amilyet elterveztem. A kész szerkezet, amit használok, egy présgép és egy festőkés kombinációja, amibe akár egy kétméteres pengét is bele lehet tenni. Az eredmény a nyomtatott felületekhez vagy a képcsöves képernyőkhöz hasonló látványt hoz létre. Általában teljesen vékony, egyenletes rétegben marad rajta a festék, és nem látni a festményen ecsetnyomot.


Műtermi fotó, 2016

Facelift (részlet), 2018

Mostanában azzal kísérletezek, hogy a vászon tetejére felfestek egy képet, amit egy ponton lekapar az eszköz, majd az elhúzás során a pengére feltorlódott festékkel a vászon másik, üresen hagyott felére odateszi/odanyomtatja/odafesti a felső látvány szellemképét vagy furcsa tükörképét.


Astrodome, 2018, olaj, vászon, 140 x 145 cm

Most elmondtad a technikát, mesélj az aktuális témáról. A digitálián belül mire figyelsz? Mit látunk a képeken?

Különféle digitális szerkesztőprogramok használata közben készült screen shotokat festek meg. Ahogy a programon belül dolgozom, látszanak a különféle szerkesztővonalak, guide-ok, stroke-ok, ilyesmik. Sokszor interneten elérhető tutorial videókból inspirálódom, azokból fotózok ki képeket. Olyan korai fázisokat választok ki, amikor még csak kialakulóban van a program segítségével formálódó látvány, még nem eldöntött, hogy mi lesz az adott formából. A kiindulópontot adó látványra tehát most is úgy találok rá, mint korábban, csak most az internet különféle bugyraiban. Legutóbb egy hibaüzeneteket megvitató kérdezz-felelek oldalon találtam használható képeket.


Egy képernyőfotó a gyűjteményből

Jelenleg ezen belül főleg az érdekel, hogyan tudok egyfajta finom, kisebb értelmezési zavart okozó figuralitást belevinni a képekbe. Több olyan festmény is van az új munkáim között, ahol az emberi bőrszín tónusait használom, vagy amelyen arcra, emberalakra emlékeztető forma jelenik meg.


Conversation, 2018, olaj, vászon, 190 x 129 cm

Említetted, hogy magadnak fotózol, illetve gyűjtöd is a képeket. Hogy néz ki egy ilyen jegyzet?

Amikor a szemeteket festettem, akkor az utcai, saját gyűjtésem mellett volt egy-két kép, amit az interneten találtam. Amikor Amszterdamban éltem, akkor a szomszédos Albert Cuyp piac volt az elsődleges lelőhelyem. Délutánonként, amikor a műteremből jöttem haza, már vége volt a piacnak, és ez a nagy széles utca tele volt szeméttel. Zöldségek, csomagolópapírok, különféle tárgyak hevertek szerteszét, ott természetesen rengeteget fotóztam. Gyűjtéseim mindig is voltak, screen shotok, fotók, rajzok, digitális kollázsok. Ezeket szelektálom, különböző mappákba rendezgetem. El kell telnie egy kis időnek, amíg kitalálom, pontosan mit fogok használni belőlük egy-egy festményhez. Folyamatosan vissza-visszamegyek ezekbe a folderekbe, és kb. egy hónap alatt eldől, hogy miből lesz kép. Vázlatfüzetem nincs, minden a számítógépemen van.

Red Eye az acb-s kiállítás címe az egyik festmény után. Hogy adsz címet a képeidnek?

Van, amikor rögtön beugrik, hogy mi legyen, akár még az előkészítési fázisban, de van, hogy csak elég későn találom meg a megfelelő címet. Ebben a sorozatban a címek általában a különböző szoftverek szakkifejezéseire vagy többértelmű szavakra utalnak. Van egy kép, aminek Transform a címe, ez egy választható opció a programban, ugyanakkor mást is jelenthet, utalhat arra is, ahogy én alakítom a látványt. A Red Eye esetében egy kör alakú, fejszerű formában lévő kijelölésre utal a cím, ami olyan, mintha egy emberi szem megrajzolásának a kezdőfázisát ábrázolná, a szó egyúttal azt a fajta szemszárazságot is jelenti, ami akkor lép fel, ha valaki sokat nézi a képernyőt. A Curves című kép pedig felfogható egy erős formai redukción átesett aktábrázolásként, ahol a gömbölyded és a szögletes formák kiegészítik egymást. Oda-vissza ugrálhatunk a képen belül, értelmezhetjük technicista, geometrikus absztraktként, de beleláthatunk egyfajta antropomorf ábrázolást is. Érdekel, hogy a mai korban hogyan jeleníthető meg hitelesen az ember, és én ezt a reduktív, avatárszerű ábrázolást tartom megfelelőnek, hiszen ebben a virtuális valósággal terhelt konzumtársadalomban a saját emberi lényünk is minimum absztrahálódik, de fogalmazhatnék úgy is, hogy torzul.


Curves, 2017, olaj, vászon, 150 x 135 cm

Enteriőrfotó a Red Eye című kiállításon, acb Galéria, 2019 Fotó: Varga Somogyi Tibor

A festészettechnikai kísérletezésben van valamilyen előképed, inspirációd? Gerhard Richter gyakorlata például hatott rád?

Arra elég büszke vagyok, hogy ez az eljárás egy saját fejlesztésű dolog, tulajdonképpen egy találmány. De valóban, Richter egy fontos referencia, azzal a különbséggel, hogy ő nem kaparja a képeit, inkább összemossa egy nagy spaklival a különféle vastagságú felületeket. Én a korábban említett kaparásos technikát alkalmazom, a képeim felülete annyira vékony, mint maga az alapozott vászon, míg ha egy Richter-képet megnézel, akkor ott elég pasztózus felületek vannak. A formázott húzásra – vagyis, amikor a „szellemkép” csak egy jól körülhatárolt formán belül jelenik meg – pedig még nem láttam példát mástól.


Batykó Róbert     Forrás: Elmélet - Meanwhile in Paiting című videó, operatőr: Vincze Alina

Viszonylag fiatalon már láthattam élőben nagy művészek munkáit, amiből persze sokat tanultam. Tizenhat évesen megnyertem egy rajzpályázatot, és Bonnba kellett utaznom két hétre. Ez volt az első ilyen élményem: elmentem kiállításokra, láttam, hogy melyik híres festő milyen felületeket hoz létre a képein. Később Velencében megnéztem egy hatalmas Basquiat-kiállítást és egy zseniális Balthus-show-t – őt nagyon szeretem. Amikor Amszterdamba mentem dolgozni, Jurriaan Molenaar meghívására, akinek az asszisztense voltam, amikor Budapesten dolgozott 2006-ban, akkor rendszeresen jártam a Stedelijk Museumba, illetve különféle holland galériákba. Sok művészt személyesen is megismertem, nagy élmény volt Jan Andriesse vagy Han Schuil műtermébe ellátogatni. Egy másik fontos élmény az Ermitázs Scsukin-gyűjteményéhez kötődik, amikor Finnországban voltam Erasmus-ösztöndíjjal, akkor elbuszoztam Szentpétervárra egy napra csak azért, hogy élőben lássam a klasszikus moderneket.



Gimp, 2017, részlet

Mostanában csak olajfestéket használsz, miért?

Általában olajfestékkel dolgozom, de korábban vegyítettem is a különféle festékanyagokat. Most azért fontos az olajfesték, mert lassan szárad. Ezeket a képeket egy nap alatt kell megfestenem, mielőtt lehúzom őket, akkor is, ha egy nagyobb vászonról van szó. Ez jelenthet akár nyolc-tíz órányi munkát is, ennyi idő alatt minden más festék megszáradna. A másik faktor az a színerő – ebben még mindig nincs jobb az olajfestéknél.


Említetted, hogy a saját munkásságodban időben mi előzte meg közvetlenül a virtuális valósággal foglalkozó sorozatodat, de a hozzáállás, amivel mindig egy nagyon mai, mindenki számára dekódolható alaptémát keresel, az régebbre nyúlik vissza.

A 2004–2006 között készült képeim és a mostaniak között sok hasonlóság van. Formailag is, mert akkoriban a különféle márkák logóinak megfestése, átalakítása, kisajátítása érdekelt. Az első egy Air Jordan-es sorozat volt, de a logókkal foglalkozva észrevettem, hogy sok cég erőszeretettel alkalmaz a különféle ragadozó állatokat emblémaként, így a Lacoste krokodilját, a Renault oroszlánját vagy a Puma pumáját is megfestettem, különféle apokaliptikus tájakba helyezve őket. Az Air Jordan logóba is többféleképpen belenyúltam: háromszor nagyobbra nagyítottam a labdát, mint az eredetin, ami volt, hogy fölfelé, volt, hogy lefelé húzta az emberfigurát. Alkotóként fontosnak tartom, hogy kifejezzem a viszonyomat a korhoz, amelyben élek.


Air 05, 2006, olaj, vászon, fa, 30 x 30 cm

Air 06, 2006, olaj, vászon, fa, 30 x 30 cm

Lac., 2006, olaj, vászon, fa, 40 x 40 cm

Peu., 2006, olaj, vászon, fa, 40 x 40 cm

Az előző mondatod akár ars poeticának is tekinthető. Amellett, hogy téged mi foglalkoztat festőként, mit gondolsz, mi ma a festészet szerepe?

Alapvetően az olyan festészetet tartom izgalmasnak, amiben valamilyen társadalmi kérdés megjelenik, vagy valamilyen módon szinkronban van a jelennel, és nem csak egy esztétizáló, önmagáért való dolog. A művészet szerepe, úgy általában, szerintem nem sokat változott: tudósítania kell a saját koráról és az alapvető emberi érzelmekről. Valami általánosat kell tudni megfogalmazni a létezésről, akkor is, ha a világ folyamatosan változik körülöttünk. De az is nagyon fontos, hogy a műfaj időről időre meg tudjon újulni, most az a feladat, hogy egy 21. századi festészetet hozzunk létre, ezt kell kitalálni.

Szerinted a festészet a legjobb eszköz ehhez a kapcsolatteremtéshez?

Egy is egy eszköz. Hogy jó-e vagy jobb-e valami másnál, azt nem tudom megmondani. Van egy erős vonzalmam ehhez a műfajhoz, mert ezzel tudom a legjobban kifejezni magam. Furcsának tűnhet, hogy a mai világban éppen ehhez ragaszkodik valaki. Egyébként vannak más médiumú, kevésbé ismert munkáim is, készítettem fotogramokat, szobrokat, törött LCD kijelzőből egy objektet, videómunkákat, printeket is csináltam. De maradt a festészet, amiben pont az a kihívás, hogy nehéz valami újat csinálni, mert annyira régre nyúlik vissza a története, hogy azt érezhetjük szinte minden megtörtént már.


Display, 2009, törött LCD, Panasonic DMC-FX10

Suomenlinna, 2004, videó, 03:15 min

No Signal, 2017, beton, 91 x 69 x 4 cm

Colourcast I., 61 x 110 cm, plexi (perspex), UV print, 2019, Colourcast II., 70 x 75 cm, plexi (perspex), UV print, 2019

Miért lettél festő? Mióta tudod, hogy ez számodra az egyik legmegfelelőbb eszköz a kommunikációhoz?

Amióta vannak komolyabb emlékeim, olyan négy-ötéves koromból, már arra emlékszem, hogy nagyon szerettem rajzolni. Amikor óvodában megkérdezték, mi akarok lenni, azt mondtam, hogy rajzoló. Már tinédzser koromban volt egy „kubista korszakom”, először Picasso-képeket másoltam, utána meg már saját rajzokat is készítettem ebben a stílusban, színes ceruzával. Ki is volt állítva pár éve egy ilyen képem a Virág Judit Galériában a Mosoly Otthon Alapítvány GyereKORtárs projektjének keretében: meztelen nők úszkálnak az uszodában, és az van ráírva, hogy „nudlista strand”. (nevet)


Nudlista strand, 1992

Akkor számodra ez mindig is komoly volt. Hogyan vált hivatássá?

A tanulmányaim során, azt hiszem. Persze kalandos volt, három középiskolába jártam négy év alatt. Kerestem a legjobb rajzképzést, és végül egy művészeti szakközépben végeztem, ahol nagyon komolyan megtanítottak minket rajzolni, és ezért rendkívül hálás vagyok. Az első egyetemi évet Pécsett végeztem Valkó László volt a tanárom, aztán átjelentkeztem a Képzőre, ahol Klimó Károly osztályában folytattam, végül 2005-ben szereztem ott diplomát. 2004-ben cserediákként négy hónapot töltöttem Helsinkiben a University of Industrial Art and Design festő szakán, 2006–2013 között többször voltam kisebb nagyobb hollandiai és németországi tanulmányutakon. 2017-ben kerültem vissza Pécsre, azóta a PTE Művészeti Karán vagyok doktorandusz-hallgató.

A diplomamunkádban egyesült a városi, utcai látvány és a street culture iránti figyelmed, valamint az a kísérletező gyakorlat, amit most is csinálsz.

A diplomamunkámban képi kísérleteket végeztem: a már klasszikusnak számító, 70-es évek közepén kialakult graffiti stílusait ötvöztem 20. századi festészeti irányzatok alapvető jegyeivel. Kubista graffiti, szürrealista graffiti, absztrakt graffiti, ilyesmik. Tinédzser koromban én is graffitiztem Miskolcon, akkor festettem először nagy méretben, egy nagyon izgalmas világ volt. Összekapcsolódott a kamaszkori lázadással, szabadságigenléssel. A mai napig nagyon szeretem ezt az egészet, nagy hatással volt rám. Van egy alapmű, a Style Wars dokumentumfilm, amit a nyolcvanas évek elején készítettek, és itthon is leadták a TV-ben a rendszerváltás után. Akik Magyarországon graffitizni kezdtek, azok szerintem nagyrészt ennek a hatására indultak be. A diploma környékén visszatért ez az egész téma, és elkezdtem visszaépíteni a graffitit a festészeti gyakorlatomba, a képi világomba. Ez a popos irány mindig is foglalkoztatott.


Graff. 11-12, 2005, olaj, vászon, 2 x 150 x 220 cm
Fotók: a művész jóvoltából
© Batykó Róbert
 
 

Kapcsolódó kiállítások:

Red Eye

Batykó Róbert kiállítása
acb Galéria (1068 Budapest, Király u. 76.)
2019. február 15. – 2019. március 29.

Smart Object

Batykó Róbert kiállítása
Nick Galéria (7621 Pécs, Király u. 1.)
2019. március 9. – 2019. március 30.

Sztuka współczesna z Miszkolca

Mazsaroff-díjasok kiállítása
Biuro Wystaw Artystycznych w Kielcach
ul.Kapitulna 2, 25-011 Kielce
2019. március 23. – április. 14.

Vernissage / Artist Talks / Jazz Session

Csoportos kiállítás
Société Budapest
2019. március 28. 19:00