Pusztai Éva Bécsben él, műveit Budapesten eddig leginkább a Vasarely Múzeum két csoportos kiállításán lehetett látni. Megérinthető és az érintéstől bemozduló, megrezdülő szobrait még ezen a héten élőben is meg lehet nézni, meg lehet mozgatni.

Artmagazin: Magyarországon ez az első egyéni kiállításod?

Pusztai Éva: Nem egészen: a nyolcvanas években, illetve a fordulat időszakában Jászberényben megismerkedtem pár művésszel a BLOCK csoportból. Az az időszak reményteljes volt és kedves, de később sajnos elhalt. Akkor ott velük csoportosan kiállítottuk, amit pár hét szimpózium alatt az ember összehozott. Voltak papírmunkák, én állóhintát sodortam például, ami prímán megállt… És Szombathelyen is volt még egy kiállításom sok-sok évvel ezelőtt, a Szombathelyi Képtárban.

Tekintsük át kicsit az életrajzod. Hogy kerültél ki Bécsbe, és miért mentél el?

1971-ben, huszonegy éves koromban jutottunk erre az elhatározásra. Az volt az az időszak, amikor valahogy az volt az általános hangulat, hogy az ember Magyarországon nem tud kibontakozni. Illegálisan maradtunk kint, az akkor még nem férjemmel. Egyszerűen Bécsben ragadtunk valahogy, nem mert annyira tetszett, hanem mert praktikus volt, hogy elég közel van. Később még tovább akartunk vándorolni, Ausztráliába, amikor már látszott Bécs porossága. És a korábbi biográfiám: a rajzolás gyerekkoromtól jelen volt az életemben, mindig az én rajzomat mutatta meg a rajztanár az általános iskolában, de otthon is szerettem rajzolni. Körülbelül négyéves koromból van egy emlékem, a tinta szaga. Emlékszem, hogy a szomszéd lányok valamilyen plakátot rajzoltak, betűket, vékony vonalakat… és nekem ez elementáris élmény volt, szagélmény, a tinta vagy tus illata.

A családi háttér pedig: apám körzeti orvos volt, anyám az asszisztense. Budapesten laktunk, de amikor apám végzett 56-ban, kapott egy körzetet Gyálon. A ház lett a rendelő. Általános iskolába már ott jártunk. És nem mondható, hogy a szüleim ne törődtek volna vele, de a művészi ambícióimnak nem volt külön támogatottsága részükről. 

Mikor fogalmazódott meg benned, hogy ezt a pályát fogod választani?

A nyolc általános után felvételiztem a képzőművészeti gimibe, és apám akkor felajánlotta, hogy szól valakinek – ő tudta, hogy oda protekció kell. Én nagy büszkén mondtam, hogy csak a tehetségem számítson, nem kell semmi – és hát nem vettek fel. De akkoriban indult a Kossuth Zsuzsa Gimnázium, ami az érettségivel nyomdaipari képzettséget is adott, és némi grafikai képzés jellege is volt tipográfiai ismeretekkel, ofszetkurzussal: hirdetéseket rajzoltunk. A kézi szedés is nagyon tetszett, így utólag gyanítom, hogy a „konstruktivitása” miatt.

És mert fém volt? 

Nem is tudom, inkább a játékosság miatt, ahogy ezeket az éles kis hasábokat egymás mellé kellett rakni. Meg mert szövegekkel foglalkoztunk. Manuálisan mindig ügyes voltam, ez is előny volt ebben a szakmában. A gimnázium után szintén próbálkoztam, már a főiskolai fölvételivel, és az sem sikerült. De akkor már inkább az ország elhagyása lebegett a szemünk előtt. Aztán kikerülve Bécsbe, minden nélkül, illegálisan, az ember kénytelen volt arra koncentrálni, hogy egyáltalán dolgozni tudjon valamit. Így aztán hamarosan egy nyomdába kerültem, de ott nem engedték a nőket a kézi szedésben alkalmazni, magzatvédelmi indokkal, az ólom miatt. Ott dolgoztam jó néhány évet, közben elkezdtem szakkörökbe járni és rajzolni. Agyagot vettem a kezembe, és több biztatást is kaptam, hogy próbáljak meg felvételizni egy művészeti felső iskolába. Az angewandtéra (Universität für angewandte Kunst Wien) egyből fölvettek. Kerámián kezdtem, szerettem az agyag haptikusságát, de valahogy már a második szemeszterben szoborszerű dolgokat kezdtem el építgetni, nem érdekelt a klasszikus kerámia.

Olyan 74 körül vagyunk?

Nem, ez később volt, mert eltelt nyolc év, míg az egzisztenciánkat valahogy biztosítani tudtuk. 1979-ben kezdtem a főiskolát, 85-ben végeztem. Közben tanulmányutaknak is beillő utazásokat tettünk Itáliában, Görögországban. A főiskolai képzés meglepően szabad volt, rendkívül élveztem (talán mert idősebb voltam valamivel, mint az évfolyambeliek), és főleg elméleti téren adott sokat: Peter Weibel, Burghart Schmidt voltak választhatók a tantervben, Beuys tartott előadásokat…  Művészettörténeti ismereteket az olvasmányaim révén is inhaláltam. 

A kerámiaszakról hamarosan átmentem szobrászatra, itt már voltak anyagismereti feladatok is, például famegmunkálás, bronzöntés, kovácsolás. Konstruktív szerkezeteket csináltam fából, amiknél a felület mozgatása volt a szándékom. Kézzel lehetett őket hajtani, kurblizni. Játékszerű, esztétikus kivitelű tárgyak voltak, a főiskolai asztalos segítségével készültek. Az anyaggyakorlatok során találkoztam vassal, kővel is, ezekből hamarosan összeállítások születtek, konstruktív módon. A diplomamunkámban is egy nagy márványtorzót tettem két vaselem közé: fenyegetettség elölről és támaszték hátulról. 

Ez tovább is vezetett a később a szenzibilis rendszereimben is felbukkanó témához. Akkor készült a Halten und gehalten werden című sorozatom. Ezt nehéz szó szerint lefordítani: tartani és tartva lenni – kölcsönhatások. Nem lett belőle hosszabb széria, mert a márvány, kő megmunkálását a fizikumom egyszercsak nem engedte, ízületi problémáim lettek. Hegesztésre tértem át, és emiatt jártam a vaslerakatokat. Akkoriban Bécsben még elég sok olyan hely volt, kisebb fémfeldolgozó cégek, ahol megmunkált fémdarabokat lehetett találni, rozsdás állapotukban. Ez a vaslemez például (Széles–Szenz) szintén egy akkoriban talált darab. 

Régebbről volt egy víziószerű testi élményem: hogy megyek az utcán, és hirtelen bizonytalanság fog el, labilisnak érzem magam. Ezt a labilitást felületként képzeltem el, nem igazán képként, de az érzés közvetíthető volt képek által, például a mozgásba hozott fakockákkal.

Ez a labilitásérzés mitől lehetett, Béccsel függött össze? 

Azt hiszem, nem csak személyes, pszichológiai dolog volt, habár a jelenség máig kísért, nem tűnt el. Akkoriban már elég erősen jelen volt a környezetszennyezés mértékének felismerése, az olajválság, a Club of Rome jelentései, az, hogy minden mennyire bizonytalan körülöttünk. Aztán nem is tudom, mikor kezdtem el olvasni Heinz von Foerstert, a KybernEthik című kis könyvecskéjét. Nagyon nagy hatással volt rám: az emberiség, mint „globális rendszer”, amely, ha nem észleli a sebezhetőségeit, könyörtelenül a vesztébe rohan. Etikai kérdésekről értekezik a tudomány terén.

Amikor már művészként működtél Bécsben, milyen volt a művészeti élet, kikkel voltál kapcsolatban? Hogy kell elképzelni, hogyan indult el a kiállítói karriered?

Abban az időben divat volt kisebb szervezetekbe tömörülve, egyesületként működni – nagyon sok esemény volt, akciószerű, „in situ” kiállítások. Rövid ideig bérelt helyiségek, kis galériák. Ilyeneken gyakran részt vettem, például 88-ban volt egy Radikale Plastik (Radikális Plasztika) című, amire a Duna árterületén álló, elhanyagolt, még a háborúból maradt betonbunkerek között csoportosan hoztunk létre műveket. Utána például ennek a terepen létrejött akciónak a nyomán csináltam egy kis tartályt, amelybe rozsdás leveleket tettem. Ez „kapott lábra” később a most látható formában, a Tartálynak nevezett triómban. Ez körülbelül Csernobil után volt két évvel. Nem volt olyan tudatos, valójában mostanában jöttem rá, hogy akkor mennyire tele voltunk rémülettel, aktivitással – plakátoltunk, tüntettünk az atomerőművek ellen. És biztos tudod, Ausztriában meg is akadályozták akkoriban a zwentendorfi atomerőmű üzembe állítását. Már föl volt építve, de népszavazásra bocsátották a beindítás előtt, és Ausztria leszavazta. Ilyen csoportos, tematikus kiállítások után indultak el a rutinosabb galériakiállítások. Abban az időben, parallel kezdtem el ezeket a kis labilis dolgaimat építeni. 85-ben diplomáztam, és utána béreltem egy műteremhelyiséget, ami nagyon jó volt kőfaragásra, de az hamarosan abbamaradt. Aztán egyszercsak, olyan 88–89 körül, vékony kis rudakból csináltam egy kilátótornyot, háromlábút, ami már rezgett. És annyira lenyűgözött az a kis cucc, hogy utána ez egyszerűen folyamatossá vált. Egyre egyszerűbb lett, amit elkezdtem csinálni, de csak lassacskán jutottam el ezekhez az egészen egyszerű formákhoz.

Kik azok a művészek, akiket szerettél, esetleg hatottak rád – milyen gondolatkörben mozogtál? 

Volt egy Giacometti-kiállítás, amin a kutyájáról is szerepelt egy szobor. Akkoriban azt gondoltam, hogy az egyetlen művészeti termék, amit valaha a magaménak szeretnék tudni, ez a Giacometti-kutya lenne. De a számtalan többi kedvenchez képest, akik mind beépültek a művészetembe, talán fontosabbak voltak az aktuális áramlatok, a land art, az arte povera, a konceptualizmus, a Cy Twombly-szerű expresszivitások, amikre időnként rajzban is reflektáltam, szinte tanulmányszerűen. Érdekes, hogy a konstruktívokra csak sokkal később rezonáltam, akkor is talán inkább mint referenciarendszerekre, amiknek ugyan a közelében vagyok, de azért a szenzibilis szisztémáim maradnak mindig az előtérben.

Igen, az a meglepő a konstrukcióidban, hogy a hagyományos szobroktól eltérően, amiknek általában alul van a súlypontjuk, a te műveid inkább hasonlítanak növényekhez. Már csak a rezgés miatt is.

Ami lehet, hogy szintén szerepet játszott: a tavaszi fények, amikor a friss leveleket meglebbenti a szél. Szerettem a természet után rajzolni, és voltak is ilyen időszakaim. De aztán majdnem mindig jobb volt visszatérni ehhez a megnyugtató, szerkezetet konstruáló munkamódszerhez. Például nagyon szerettem tintával rajzolni. A vékony vonalak miatt, és hogy abból is csinálhatok egy mozgatható dolgot, mert ha egy nedves felületen húzok egy vonalat, és az elkezd szétfolyni, akkor a kép is mozog. Van is egy ilyen sorozatom későbbről, de valahogy ezek rövidebb fázisok maradtak, mindig visszatértem a vasakhoz. A vasmániában nagy szerepet játszott, hogy a vas tulajdonságait mennyire jól lehet haptikusan érezni. A vasrudak, már ahogy az ember kézbe veszi a vaskereskedésben, úgy ringanak, mintha hozzád tartoznának, azzal a ritmussal mozognak, amivel te magad: „élet” van bennük. Ha fölállítottam őket, a kezemmel mértem, éreztem, milyen magasnak kell lennie úgy, hogy még súlyt is bírjon, de a lengését, érzékenységét ne veszítse el.

A falon függő kis képek tanulmányok a szobrokhoz vagy pedig teljesen önálló művek?

Amíg eljutok egy végső formához, számtalan kis skicc születik. Ezek a rajzok viszont már az után keletkeztek, hogy abbahagytam a hegesztést is, mert állandóan beteg lettem a beszívott gázoktól. De nem tudtam csakúgy abbahagyni, megpróbáltam hát rajzban folytatni. Illúziókeltésbe fogtam: a síkot felbontottam két részre, és míg az egyik rész csak rá van rajzolva a sík felületre, a másik fele ki van vágva. Mozgásra kényszeríti a szemet – az objektum mozgása helyett. 

A mozgás miért lett ennyire fontos? A hagyományos szobrászat statikus.

Sokszor ilyenfajta ellentmondásokból áll a művészet. Mozdulatok megformálásával érzékeltetni lelkiállapotokat, gondolatokat. Azt hiszem, nekem a vas maga sugallta ezt a lehetőséget: megmutatni az érintés „hatását”. A koncentrációm a mozgáson belül a labilitásra irányult, a labilitást is nyomon akartam követni. Tulajdonképpen ez a térben és az egyénben lezajló interakció volt a lényeg: ha megérinted, mozog, válaszol a tárgy. Attól függően, hogy éppen milyen egy szerkezet, milyen a súlybeli eloszlása, egészen különböző mozgásokat tud nyújtani. Az is érdekelt, hogyan tudom megoldani, hogy a stabil, mértani testiséget fölbontom ugyan, de mégis megmaradjon mint forma, és hogy ennek hány verziója lehet, milyen változatokat képes létrehozni. De például a pop-art mobil, megmozgatott alkotásai nem érintettek meg, egyszerű trükköknek tűntek. Mindenáron azt akartam másképpen megmutatni, hogy ez az anyag, a vas, mi mindenre képes. 

Körülbelül hány darabos az életműved?

Tulajdonképp nem nagyon tudom megmondani. Egy galériával jó darabig együttműködtünk, vásárokra vitt Bécsben, és minden alkalommal eladott két-három darabot. Nem tudom, egyszer le kéne ülnöm legalább nagyjából összeszámolni. A kétszerese-háromszorosa körülbelül annak, ami most még van. 

Akkor már csak egyetlenegy kérdés: most miken dolgozol? Van ez a sorozat, amit nem akarsz teljesen végigfuttatni…

Amióta a vasakat abbahagytam, azóta rövidebb kis szekvenciák vannak, és elkezdtem zongorázni, aminek a manualitás is lényeges része.

Érdekes, mert ahogy ezt a két művet nézem itt velem szemben, végig a zongora, a zongorázás járt a fejemben.

Gyerekkoromban volt pár év, amikor zongoráztam. A testvéremmel utáltunk gyakorolni, aztán el is felejtettem, a kottaolvasást is újra kellett tanulnom. Most nagyon jó vele az időmet kitölteni, főleg, hogy mind a két kezemet használnom kell. A zongorázás, a billentyűkre koncentrálás olyasmi most, mint valami agytágító, tisztító folyamat.

Eva S. Pusztai: Érzékeny rendszerek, kölcsönhatások
Knoll Galéria, Budapest
2022. november 19-ig