Fajó egyáltalán nem tartotta az életművébe illeszkedőnek ezt a sorozatot, neki ez ujjgyakorlat volt

Interjú Gróf Ferenccel

Szilágyi Róza Tekla

Gróf Ferenc az ISBN könyv+galéria kiállítóterében látható Konkrét idő című kiállítása a Magvető Kiadó gondozásában megjelent Gyorsuló idő ismeretterjesztő sorozat azon borítóit dolgozza fel, amelyeket a sorozat első éveiben, 1975 és 1980 között Fajó János tervezett. A mára kultikussá vált sorozat borítói, a kiállítás művei és a kiállítás apropóján magyarra fordított és magánkiadásban publikált Valerie Solanas-könyv kapcsán Gróf Ferenccel beszélgettünk.

A kiállítást a Fajó Alapítvány támogatta – neked hamarabb megvolt az ötleted annál, mint hogy az alapítványhoz pályázatot lehetett beadni? Mi volt az anyag kiindulópontja?

Ez egy régebbi ötlet – már akkor felmerült, hogy szeretnék itt valamilyen könyvekkel kapcsolatos kiállítást csinálni, amikor az ISBN alapítása környékén először jártam a helyen. Nagyjából két és fél éve be is adtunk egy NKA pályázatot, amire végül nem kaptunk támogatást. Aztán tavaly augusztusban már volt egy fixált dátumunk, de a Covid miatt elnapoltuk a kiállítást. A Fajó Alapítvány időközben kiírta az említett kutatási pályázatot, úgyhogy arra kibővített formában be is adtam a kiállítási koncepciót, így januártól az alapítvány ösztöndíjából tudtam haladni a projekttel. 

A Gyorsuló idővel kapcsolatos kiállítás több szálon indult. Egyrészt engem régóta foglalkoztat a létező szocializmus története: mi történt itt Magyarországon és általában véve a szocialista világban az elmúlt század folyamán. Ezen belül is a szocialista modernizmus érdekel kifejezetten – a Kiscelli Múzeumban Róka Enikővel és Mélyi Józseffel foglalkoztunk is az ötvennyolcas brüsszeli magyar pavilon történetével. Tulajdonképpen ez a mostani kiállítás ennek a folytatása pár évtizeddel arrébb lépve az időben. 

Több ilyen szálon keresgélek, olvasok és járom az archívumokat, antikváriumokat. A Gyorsuló idő azért jött a képbe, mert ez egy nagy példányszámban árusított ismeretterjesztő könyvsorozat volt – aminek köszönhetően először volt a kezemben egy konstruktivista alkotás. A Gyorsuló idő könyvek mindenhol megtalálhatók voltak, és a legfurcsább, legelképzelhetetlenebb szituációkban is előkerülhettek. Hiszen nagyon változatos tematikában nyomták őket. A sorozat tág merítésű – Lukács Györgytől Kádár Jánoson át sok mindenkit publikáltak. A sejtbiológiai kérdésektől a kvantummechanikán keresztül művészeti könyvek is megjelentek a sorozatban: például Erwin Panofsky, Vlagyimir Tatlin és Kepes György könyvei. Ezek máshol anno nem igazán voltak elérhető szövegek. 

Mielőtt ezekkel a könyvekkel foglalkoztam volna, nyilván ismertem Fajó János munkásságát – de elég felületesen. Az alapítvány révén ástam magam jobban bele – főleg a Józsefvárosi Galéria és a Pesti Műhely tevékenységébe, hiszen nekem a Gyorsuló idő kapcsán ezek a kollektív műhelymunkák voltak a legérdekesebbek. Hogy hogy jelent meg a szitázás ebben a festőgenerációban – Bak Imre, Fajó János, Nádler István és Hencze Tamás hogyan kezdtek szitázással foglalkozni, és hogyan került be ez a technika a festői formanyelvbe.

Emellett azért érdekelt ez a sorozat, mert sokat foglalkozom az univerzális enciklopédikus könyvekkel, és kifejezetten érdekelnek a lexikonok mint forma. Ez az érdeklődés nyilván kapcsolódik egyéb ügyek mellet az infografikákhoz is, amikkel korábban is foglalkoztam. Valahogy így indult az egész.

Grofferi1

Fotó: Lukács Máté / az ISBN könyv+galéria jóvoltából

Volt valamilyen kutatási módszered? Vagy annyira a borítók formavilága foglalkoztatott, hogy nem vágytál mélyebbre menni más területeken?

Ez még nem egy lezárt történet. Még rengeteg homályos folt van benne. Ez a kiállítás eléggé megmarad a téma felszínén – formája és az időkeret miatt is. Az egész jelenségről lehetne írni akár egy doktorit is, annyira gazdag téma. 

Szóval rengeteg olyan terület van itt még, amivel foglalkozni kell és érdemes. Én is dolgozom egy szövegen – valószínűleg sok minden, amit a kiállítás nem érint, inkább a szövegben fog megjelenni.

A kiállításon a legtöbb mű a könyvek borítóját dolgozza fel – azoknak a formavilágát veti össze, sorakoztatja fel, remixeli. Azonban az Aczél György-interjút tartalmazó szétvágott könyvekből újraalkotott könyv és mű egy, a könyv szövegével direkte foglalkozó alkotás. 

Ez a könyv Aczél György egy elmaradt vita helyett megvalósult interjúját tartalmazza. Egy elmaradt vita helyett – Aczél György válaszol Jacques De Bonis (France Nouvelle) kérdéseire – azért is ez a könyv címe, mert a francia miniszterelnök a hetvenes évek elején ígéretet tett, hogy Aczél Györggyel egy élő, televíziós vitát fog lefolytatni a francia tv-ben. Vágás és manipuláció nélkül, lényegében a szocializmus és a kapitalizmus álláspontját fogják megvitatni a nézők szeme láttára. Ezt az utolsó pillanatban lemondták – legalábbis ez szerepel a könyv előszavában mint hivatalos verzió. Végül a francia kommunista párt egyik folyóiratának újságírója jött el Budapestre és készített egy hosszú interjút Aczél Györggyel. Ebben gazdasági, kultúrpolitikai és társadalmi kérdésekről van szó. Érdekes dokumentum arról, hogy Aczél György, aki ebben az időszakban második, harmadik ember volt az MSZMP-ben, hogyan gondolkodott. 

A kiállításon látható munka egy kifejezetten formalista ötlet – egy elmaradt interjú helyett ennek az interjúkötetnek két kiadása beszélget egymással. Ez a könyv először a Kossuth Kiadónál jelent meg, és utána adták ki a Gyorsuló idő sorozatban is, nagyjából hasonló formátumban. Én ezt a két könyvet félbevágtam, így össze lehet lapozni őket.

Image0

Fotó: © Artmagazin
 

Grofferi2

Fotó: Lukács Máté / az ISBN könyv+galéria jóvoltából

Érdekes, hogy a szocializmus ma egy felnőtt generáció gyerekkorát jelenti – így gyakran nosztalgiával társul. 

Amikor az ember egy ilyen szocializmussal kapcsolatos projekttel foglalkozik, nagyon nehéz elkerülni, hogy a végeredménynek nosztalgikus felhangja legyen. Szinte lehetetlen, de valahol ez volt a célom. A könyvek kapcsán sokan mondták a rendszerváltás előtti generációból, hogy „hát ez az ifjúságunk”. Az, hogy 30–40 év távlatából hogyan tekintünk erre az időszakra, eléggé tud torzulni. 

Probléma is volt ezzel a rendszerrel, hogy nyilván nem volt egy vitára túl nyitott szisztéma. Ennek kapcsán merült fel egy másik ötletem, amiből végül is egy könyvet el is készítettem a kiállításra: írtam egy listát arról, hogy milyen szerzőket kellett volna szerintem még kiadniuk Sík Csabáéknak (a Magvető Kiadó volt szerkesztője, majd főszerkesztője, majd irodalmi szerkesztője – a szerk.).

Elkezdtem írni egy listát tényleg baloldali gondolkodók többé-kevésbé radikális munkáiról – olyan szövegekről, amiket akár a harmadik, a sorozatban megjelent Illyés Gyula-könyv helyett lehetett volna kiadni. Valerie Solanas neve elég gyorsan felkerült a listára, de sok név merült még fel, többek között Frantz Fanon, illetve több szituacionista szerző. Végül is Solanas SCUM manifesztóját fordíttattam le magyarra egy fiatal pesti fordítóval, Kőnigh Patrickkal, ez a magánkiadásban, digitális nyomtatással készült kiadvány a kiállításon meg is vásárolható.

Azért ezt a könyvet választottam végül, mert a Gyorsuló idő kilencven százalékban férfiak terméke, nagyon kevés a női szerző a sorozatban – ezért mindenképp be szerettem volna emelni egy feminista szerzőt. Emellett az általános hangulat is erre inspirált. Nem csak Budapesten, Magyarországon, de mindenhol van egy olyan reakciós, patriarcha fellángolás, amire valahogyan reagálni kell. A homofób pedofiltörvény, a kormány összetétele, ahogy hozzáállnak, ahogy megnyilvánulnak... Ez a rövid, kiáltványszerű szöveg a megjelenése, azaz 1967 óta nem volt lefordítva magyarra. Tartalmát tekintve nyilván nagyon vulgáris, leegyszerűsítő, provokatív... Mégis olyan kraft és hevület van benne, ami példaértékű. A maga primér vulgáris nyelvezetével együtt. 

Grofferi3

Fotó: Lukács Máté / az ISBN könyv+galéria jóvoltából

A megvásárolható példányon láttam, hogy a Gyorsuló idő logóját megidézve készítettél egy saját logót a Konkrét időnek is. 

Ez csak egy grafikai ötlet volt: jelzésszerűen megtartani a Gyorsuló idő alapvető tipográfiai megoldásait, formátumát, méretét, ragasztókötését, fényes borítóját és a primér színek fehér borítón történő használatát. És ehhez nem akartam egy az egyben lemásolni a logót – ezért az eredeti logót idézve a ‘konkrét idő’ szavak ékezeteit tartottam csak meg. 

Amúgy a Gyorsuló idő – ahonnan a sorozat címe jön – egy Marx György-könyv volt, ami a Kriterion Kiadónál jelent meg még 1972-ben.

A kiállítótér közepén egy nagy posztamensen látható az anyag központi műve. Van lírai oka annak, hogy épp az adott könyveket használtad fel ehhez az installációhoz? Vagy nemes egyszerűséggel éppen ezeket tudtad beszerezni az antikváriumban?

Én megvettem az összes könyvet, amit Fajó tervezett a sorozathoz – ez száztizenhárom kötet. Az installáció alapfelvetése az volt, hogy ezeket a könyvborítókat lehetne akár úgy nézni, mint vizuális vagy konkrét költészeti sorozatot. Az első könyv, amit ebben az új, már említett Gyorsuló idő sorozatban – amelynek része a Solanas-könyv is – összeraktam, az ennek a száztizenhárom borítónak az antológiája. Itt időrendi sorrendben, mint egy verseskötetben, végig lehet lapozni és meg lehet nézni az összes borítót. Ez a könyv tényleg úgy működik, mint egy ready-made költészeti antológia – ott vannak a címek, a nevek, vannak ismertebb és ma már ismeretlennek hangzó nevek és többé-kevésbé enigmatikusnak tűnő geometriai ábrák... 

Érdekes egyébként, hogy Fajó egyáltalán nem tartotta az életművébe illeszkedőnek ezt a könyvborító-sorozatot. Neki ez ujjgyakorlat volt. A sorozatnak nagyon kevés nyoma van a műtermében – miután ez annyira távol állt a nagybetűs festészettől, nem tekintette különösebben érdekesnek. Szerintem pont ez az, ami izgalmas. 

Grofferi4

Fotó: Lukács Máté / az ISBN könyv+galéria jóvoltából

Az említett központi installációban a könyv szétvágásának gesztusával játszol – itt is a formaiság a fontos?

Az ötlet alapja tényleg a lehető legegyszerűbb modernista költészeti metódus, a Tristan Tzara-féle olló felhasználása volt. Ő mondta, hogy fogni kell egy újságot, egy cikk szavait ollóval kivágni, majd ezeket berakni egy táskába, és onnan véletlenszerűen kihúzva a cetliket verset alakítani belőlük. Ez a dadaista random versszerkesztés, aminek van egy azóta is tartó története. A neten ma is sok, művészek által írt szöveggenerátort találunk, amik köpik magukból az ilyen szövegeket. Igazából ez az installáció épp erről szól: a szövegiség kiemeléséről. A könyvek nincsenek lepréselve egy üveglappal, tehát ki lehet nyitni őket – lehet olvasgatni a véletlenszerűen átalakuló szövegben. 

Az installációhoz minden egyes könyvet horizontálisan három részre vágtam, hogy a szerző, cím és grafikai elem külön könyvdarabot képezzen. Azzal, hogy ez a három elem elválik egymástól, kialakul egy puzzle-szerűen mozgatható rendszer. A posztamensen található könyvek elrendezésében egyetlen szabály van: mindig felül legyen egy név, alatta egy cím, végül pedig egy grafikai elem. 

Image1

Fotó: © Artmagazin

A kiállítás másik eleme, a bekeretezett Mercedes-Benz-logós Erwin Panofsky-könyv talált tárgy?

Inkább egy módosított ready-made. Túl szép lett volna, hogyha ilyet találok – a jelet én rajzoltam rá. A golyóstoll tipikus könyvfirkáló eszköz. A logó azért került fel a borítóra, mert a konstruktivizmus egyik öröksége a reklámipar és művészet bonyolult kapcsolata, elég ha Herbert Bayer vagy akár Rodcsenko és Majakovszkij reklámjaira gondolunk. A hosszabb kifutása ennek a tipogáfiai geometrikus művészetnek ez a nagyon komplex, szerteágazó logotype kultúra, amiben a mai napig élünk. 

Ez a mű lényegében lábjegyzetként működik a kiállításban. A logó pedig azért a Mercedes-Benzé, mert ez egy világhírű német márka, Panofskynak pedig németországi zsidóként el kellett hagynia az országot, miközben a Mercedes folytatta a náci hadigépezet kiszolgálását – és a mai napig virágzó márka maradt. 

Maga a logó amúgy kapcsolódik is Panofskyhoz, mert neki volt egy könyve a Rolls-Royce-emblémáról is, illetve eleve ebben a könyvben, Az emberi arányok stílustörténetében van több ikonanalízis, ahol a körök és a szentháromság motívumai is megjelennek. A Mercedes-Benz háromágú csillaga felidézi mindezt. Erős logó, azért is használják a mai napig. Az eredeti ötlet, amikor a Daimler kitalálta ezt a logót, az volt, hogy a belső égésű motorjaik meg fogják hódítani a földet, az eget és a vízfelületeket – erre utal a logó geometriája.

Grofferi5

Fotó: Lukács Máté / az ISBN könyv+galéria jóvoltából

A kiállítótér másik falán egy, a borítók szkennelésével játszó képsor látható. Itt a szkennelés közben organikusan alakult ki a végeredmény?

Ez egy tipikus covidos tevékenység volt. Lockdown-hangulat. Egy januári vagy februári napon a könyveket csak egy nagyon egyszerű, kinyitott asztali szkennerrel kezdtem el egymás után beszkennelni olyan sorrendben, ahogyan a könyvespolcomra betáraztam őket. A képek peremén lehet látni, ahogyan változnak a nap fényviszonyai. Lehet látni, amikor jött egy felhő, és hirtelen besötétedett... A scaneknek így van egy ilyen idővonatkozása is, amit a valós fényviszony változásai adnak. A száztizenhárom borító beszkennelése után elkezdtem azzal játszani – miután volt egy-két rontott scan –, hogy miért ne lehetne ezzel a technikával egyben élesben reflektálni az egyes borítókra? 

A végeredmény valahol egy médiaarcheológiai utazás, mert a szkennelés nagyon tipikusan a hetvenes és nyolcvanas évek technikája. Ekkor jöttek be az első Xerox gépek és fénymásolók, így akkoriban rengeteg olyan munkát lehetett látni, ahol mozgatják a tárgyakat a szkenner felületén. 

Az egész olyan, mint egy scan freestyle etűd, amit lazán akartam bemutatni, így a lézerprinterrel kinyomtatott képek kvázi faliújságszerűen csak egy lécre vannak feltakkerolva. 

Grofferi6

Fotó: Lukács Máté / az ISBN könyv+galéria jóvoltából

A kiállításon van két, a borítók grafikai elemeinek digitalizálásával foglalkozó mű. Készítettél egy plakátot, amin az összes Fajó által tervezett borító újradigitalizálása látható, mellette pedig a borítón szereplő elemek körvonalai vannak egymásra pakolva. Ha valaki az összes kötetet elolvassa, akkor – azt képzelem – a végén az információkból a fejében valami ehhez hasonló dolog jön létre. Illetve eszembe jutott róla Balzac Ismeretlen remekművének Picasso-illusztrációja is.

Már régebben, a Société Réaliste-tal is voltak olyan munkáink, ahol különböző kontúrokat pakoltunk egymásra, és azt néztük meg, hogy mi jön ki belőle. Ennek az eljárásnak van egy kávézacchangulata – kérdés, hogy mit tudsz belelátni. Ha száztizenhárom borítót vonalrajzként egymásra pakolunk, abból elég nagy káosz jön ki. A végeredmény egyfajta röntgenkép, amiből túl sok információt nem lehet kivenni. 

A plakátok mellett rizográf printeken is foglalkoztál a borítók elemeivel.

Azért is kezdtem digitálisan átrajzolni az eredeti borítókat, mert szerettem volna belőlük valamit átértelmezni. A rizográf printek esetében egyszerűen levettem a szerzők nevét és lefordítottam angolra a címeket, majd megnéztem, hogy ezek, így eltávolítva a konkrét kiadói közegtől, hogyan működnek. Csak két színnel dolgoztam – az eredeti borítók általában három-négy színnel voltak megnyomva. Emellett nagyon egyszerű digitális effekteket raktam a vonalrajzokra, hogy kicsit kimozdítsam őket a szigorú geometriából. A végeredmények konkrétan digitális vonalrajzok lettek – míg Fajó nem használt soha számítógépet, analóg geometriával dolgozott. 

A rizográf printek végén van egy kép, ami két könyv egymásra fénymásolásából született. Egy Max Bill- és egy Asger Jorn-könyv borítóját fotóztam össze – és valahogy erről szól a kiállítás is. Fajó János nagy Max Bill-követő volt – ki is adott egy vagy több grafikai albumot Max Billnek. És szerintem amikor Max Bill-kiállítás volt a Műcsarnokban, ő sokat dolgozott azon, hogy létrejöhessen. Max Bill Bauhaus-tanítvány volt – Moholy-Nagy örökségét ő vitte el abba az irányba, amelyből aztán a Svájci Iskola megszületett. Mellette ott volt a dán Asger Jorn, aki szintén nagy Bauhaus-rajongó volt, de ő sokkal inkább Johannes Itten, Kandinszkij vagy Paul Klee szempontjából értékelte a Bauhaust. Billnek és Jornnak volt egy konfliktusa az ötvenes évek elején. Ekkor Max Billt felkérték az ulmi iskola vezetésére, és Asger Jorn is jelentkezett, hogy ő is jönne tanítani. Csak neki homlokegyenest más művészeti, politikai, ideológiai álláspontja volt, mint Max Billnek, úgyhogy nem alkalmazták. Többek között ez vezetett ahhoz, hogy Asger Jorn megalapította az imaginárius Bauhaus-mozgalmat, ami aztán mint egy alintézmény beolvadt a szituacionista mozgalomba. 

Az ahhoz hasonló helyzetek, mint hogy Fajó nem értékelte ezt a könyvborítós munkáját, és nem helyezte el igazán saját munkásságában az alkalmazott műfajt, talán erre vezethetők vissza. Arra, hogy mi a funkcionalizmus, mi az önálló művészet, ki az, aki le akarja rombolni az ilyen típusú hierarchiákat, és hogyan akarják felfordítani vagy visszájára fordítani ezeket a modernista tradíciókat.

Grofferi7

Fotó: Lukács Máté / az ISBN könyv+galéria jóvoltából

full_004444.jpg
Interjú Fajó Jánossal

Fajó János a Kádár-kori magyar művészeti élet egyik fenegyereke. Korán megteremtette függetlenségét mind szellemi, mind anyagi értelemben (saját bevallása szerint könnyű helyzetben volt, hiszen vegyész felesége eltartotta). Kassáktól ered az a művészetszemlélet, vagy inkább beszéd a formák és színek nyelvén, ami munkáit, gondolkodásmódját azóta is jellemzi, és amit azóta szabadiskolai tanítványok generációinak adott tovább. A hetvenes-nyolcvanas években példa nélkül való, ahogy a pártállami szisztéma mellé barátaival, művésztársaival egy egész kis alternatív intézményrendszert építettek ki: műhelyt (Pesti Műhely), kiállítóteremhálózatot (az aczéli direktívával összhangban, vidéki művelődési házakban), később évekig működtették önállóan a Józsefvárosi Galériát, majd, hogy az oktatás se maradjon ki, művésztelepet is létrehozott, szabadiskolát vezetett (Szerencs, Encs). Azt mondja, először nem Gagarin járt az űrben, hanem Malevics, őt magát pedig máig minden érdekli, aminek színe és formája van. Kiállítás a Missionart Galériában.