„Az élmények újrakollázsolása alapvető módszerem”

Interjú Fátyol Violával

Mucsi Emese & Szilágyi Róza Tekla

Fátyol Viola fotográfus Debrecenben született 1983-ban. Művészcsaládban nőtt föl, de csak a Debreceni Református Kollégiumban töltött meghatározó középiskolás évek végén döntött úgy, hogy maga is a családi szakmát folytatja, és művészi pályára lép. A családi, privát fotók készítésén túllépő első fotós kísérleteit Egerben végezte, ahol az Eszterházy Károly Főiskola (ma már egyetem) rajz- és vizuális kommunikáció tanár szakára járt. Innen rövid út vezetett a MOME Vizuális környezetkultúra tanár és Fotográfia képzéseire, onnan pedig még rövidebb az intézmény Doktori Iskolájába. Készülő doktori dolgozata a vámospércsi népdalkört bemutató, Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című munkájának kimerítő elemzését tartalmazza. A sorozattal tavaly megnyerte a Capa-nagydíjat. Munkái a szociológia, az antropológia és a művészi képalkotás határterületén helyezkednek el, és egy hangsúlyosan személyes nézőpontból közelítenek a választott témákhoz. Budapesten él és dolgozik. Sokat nevet.



Fátyol Viola: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél, 2013-2017

Artmagazin: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című sorozatoddal 2016-ban megnyerted a Capa-nagydíjat, most a munka továbbfejlesztett verzióját láthatjuk a Capa Központban és könyv is készül belőle. Ebben is, mint szinte az összes munkádban, megjelenik a saját alakod, szerepelsz te magad is. Miért?

Fátyol Viola: Végül mindig azért megyek bele abba, hogy saját magamat is belekomponáljam a képbe, mert egészen addig, amíg ez nem történik meg, kívülállónak érzem magam. Amikor keresem valaminek az esszenciáját, de anélkül csinálom ezt, hogy beleengedném magamat is abba „a forró kád vízbe”, az az érzés borzasztóan zavar. Ez olyan, mintha csak kívülről nézném az egész helyzetet, mintha nem akarnék igazat mondani teljes egészében. Mindig úgy érzem, hogyha valamit hitelesen, pregnánsan szeretnék elmondani, akkor nincs más választásom, mint teljesen beszállni a sztoriba. Ez nálam úgy történik meg, hogy egyszerűen én is a részesévé válok. Ez nem azért van, mert szeretem magamat viszontlátni a képeken – ez általában egy horror-élmény. (nevet) Az, hogy én nézzek ki jól a képen, egyáltalán nem szempont. Ezek nem feltétlenül öröm-helyzetek számomra, de így érzem hitelesnek a dolgot.

Ez a sorozat egy antropológiai projektnek is tekinthető. Amit most röviden elmondtál, az a résztvevő megfigyelő pozíciója, aki egyszerre részese és objektív megfigyelője az eseményeknek. Hogyan zajlott az érintkezés a népdalkörrel? Mennyire változott a munka dinamikája azáltal, hogy részesévé váltál egy csoportnak és ez mennyire változtatta meg a fotós nézőpontodat?

Nagyon más lett. Próbáltam utánanézni, hogy mások hogyan csinálják a kulturális antropológia berkein belül, és mik ennek a hagyományai, szabályai. Ez erősen gúzsba kötött a fotókészítés szempontjából. Folyton aggódtam az elején, hogy az, amit én csinálok, vajon művészet-e, vagy az a művészet, amit ők csinálnak és én csak nézem, vagy esetleg az a művészet, amit együtt csinálunk. Ez a konfúz helyzet elég sokáig tartott, aztán rájöttem, hogy ezt a kérdést el kell engednem. Ha az ember művészetet próbál létrehozni, abban az a jó, hogy néha nem kell megindokolni, mit miért csinál. Mondhatja azt, hogy ezt csak azért csinálom, mert most jól esik. Majd lehet, hogy rájövök később, hogy egy adott lépést miért tettem meg, de nem kell mindenre előre választ találni.

Megvalósult ez a résztvevő megfigyelői helyzet?

A nénikkel az együttlét elég könnyű volt. Van egy ilyen közösség, jó hangulat, egy összeszokott csoport, ahová ha te barátságosan lépsz be és érdeklődve akarod csinálni azt, amit ők, akkor ők ugyanazzal a barátságossággal fogadnak téged. Ezzel nem volt gond, gyorsan elfogadtak. A munka radikálisan egy személyes életeseményem után változott meg: a fiúval, akivel akkor jártunk, házasságra készültünk, aztán végül mégsem házasodtunk össze. Ezzel együtt alakult át a nénikhez fűződő viszonyom is. A személyes és a művészi is. A fotográfiai munka is más irányt vett. Ettől kezdve inkább a női szerepek érdekeltek, hogy hogyan néznek ki, hogyan élnek túl ezek a nők a magyar vidéken, milyenek voltak az ő házasságaik, a szerelemről milyen emlékeik vannak, és hogyan dolgozzák fel az egyedüllétet. Jelenleg ezeket a kérdésfelvetéseket tekintem az anyag legfőbb értékének. A munkát 2013-ban kezdtem, és 2014 nyarától indult ez az új irány. A Capában most bemutatott anyagban már lehet erről olvasni, hátul a vetítésnél, egy kisebb szövegben.

Hogyan találtál a témára eredetileg? A szerelem kapcsán lett újrarendezve, de mi volt az eredeti kiindulópont?

A MOME doktori iskolájában eredetileg a magyar nótát akartam kutatni, társadalmi és kulturális aspektusokból. A nóta egy furcsa zenei képződmény, álnépdal, a hozzá kapcsolódó kérdés pedig az volt, hogy mi ennek a műfajnak a története, a hagyománya, milyen a beágyazottsága a magyar vidéken. Elindultam ezen a vonalon, és a vámospércsi népdalkört találtam magamnak.

Van személyes kötődésed a témához, ugye?

Igen, anyukám édesapja zenész volt. Hegedült és trombitált, sok hangszeren tudott és nagyon szépen énekelt, bálokban, lagzikban léptek fel a zenekarával. Gyerekkoromban a nóta egy visszatérő zenei réteg volt. Délben szólt a Jó ebédhez szól a nóta a papáéknál, neki állandóan ment a dallam a fülében. Régóta nem él már, de úgy gondoltam, hogy ehhez a papa révén személyes kötődésem van, ugyanakkor szociológiai és kulturális szempontból is érdekes. Olyan metszéspontnak gondoltam, amit sokféleképpen meg lehet közelíteni. Azt gondoltam, hogy az asszonykórusban nótákat is énekelnek. Félreértés volt, ez egy karakteresen a népdalokra fókuszáló csoport, mint általában minden ilyen népdalkör. Viszont mire ez egyértelművé vált, már késő volt. (nevet)

Hogy kerültél kapcsolatba a népdalkörrel?

Apukám vámospércsi, ott csinál a 90-es évek elejétől kezdve egy művésztelepet. A telep zárókiállításain a népdalkör hagyományosan fellép. Alapvetően azért kéredzkedtem be az első próbára, hogy nóta-szempontból felmérjem. Volt nálam egy fényképezőgép, ültek ott ezek az akkor még teljesen idegen nénik, és én is ufónak éreztem magam a helyzetben. Nem volt nagyon ott sem más választásom, mint hogy kapartam magam elé egy kottát, és én is elkezdtem énekelni. Kicsit először félvállról, aztán teljesen. Onnantól simán ment az egész, a nótát elengedtem, és más irányba ment tovább a munka.
Mentem a próbákra, fellépésekre. Volt, hogy kint is aludtam a nénik házaiban. Amikor ugyanabban a szobában van az alvás és együtt kelünk, az egyértelműen egyre szorosabbra fonja a szálakat, így lett egyre személyesebb az egész anyag. A fényképezőgép szerintem soha nem zavarta őket nagyon és igazán. Olyan is volt, hogy nem is csináltam fényképet. Azt próbáltam meg, hogy a gép ne egy kívülről figyelő tárgy legyen, hanem váljon a közös együttlét részévé. Volt olyan, hogy odaadtam másnak, hogy csináljon rólunk közös portrét, vagy csak csináljon simán képeket. Valójában az emberek egy csomószor szeretik, hogyha fényképezik őket.
Én abszolút különleges emberekként tekintek a nénikre, mert rengeteg mindenki nem megy el népdalkörbe és nem csinál ilyen közösségi és szellemi tevékenységet. Kíváncsi voltam, mi hajtja őket, hogy esőben és hóban is elmenjenek próbálni és fellépni. Ők ezt mind vállalják, valójában szerintem a szellemi önkifejezés jegyében. Kezdetben inkább az érdekelt, hogy milyen ez a közösség, a helyi kulturális életben milyen szerepet tölt be, az egyéneknek mit jelent az odatartozás, és hogy ők ezt személyesen hogyan élik meg. Ilyen irányból közelítettem.



Fátyol Viola: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél, 2013-2017


Fátyol Viola: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél, 2013-2017


Kicsit jobban belemennél abba, hogy hogyan zajlott ott a munka? A nénik közben mennyit láttak az anyagból?

Látták végig, vittem nekik képeket ajándékba is. 2015 őszén volt egy kiállítás a B24 Galériában Debrecenben, amit szándékosan azért vállaltam el, mert nagyon közel van a helyszín Vámospércshez, és reméltem, hogy ők is el tudnak jönni. Így is történt. Ez volt az első – és eddig utolsó – szituáció, ahol white cube-helyzetben találkoztak magukkal a falakon. Ettől piszkosul féltem, különösen a szövegek miatt, mert ezek nagyon személyes közlések voltak a részükről. Itt már a mozgóképes anyagokat is látták. Aggódtam, hogy rájuk milyen hatása lesz az egésznek, de végül nagyon-nagyon jól fogadták. Furcsa élmény volt, megrendítő, nagyon szép, ahogyan ők eljöttek és találkoztak magukkal. Nem az volt rájuk hatással, hogy milyenek a fényképek, hanem az, hogy hirtelen kívülről látták magukat. Meg talán hogy a figyelem központjában és értékként látták magukat. Fene tudja. Utána is engedték, hogy menjek. (nevet)

A bemutatott anyag szempontjából a mostani verzió pontosan miben változott?

Tavaly történt a Capa-díj. Tavasszal kaptuk meg az ösztöndíjat, úgyhogy nyáron ezen rengeteget tudtam dolgozni. Sokáig nagyon dokumentatív hangulatú volt az egész, mert arra törekedtem, hogy a kamerát minél inkább vonjuk ki az egyenletből, és az együttlétre fókuszáljunk. 
Tavaly nyáron keletkeztek azok a félig-meddig konstruált helyzeteket ábrázoló képek, amik korábban hiányoztak a sorozatból. Csináltam még idén nyáron is fotókat, aztán július-augusztus táján ültem le az egész mellé, kiüresített fejjel. Újragondoltam, hogy a szövegek hogyan párosuljanak a képekkel, és egyértelművé vált, hogy eszerint az újonnan felvállalt személyes szempont szerint kell átrendezni az egészet. A kapcsolódó könyvben öt fejezetre tagolódik az anyag. Az első fejezet a bondingról szól, hogy hogyan érkezik meg oda egy idegen, aki elkezd a közösséggel ismerkedni. Van egy fejezet a szerelemről/házasságról, van a halálról/elmúlásról/egyedüllétről, utána jönnek az éneklő portrék – ami egy anyag az anyagban – és végül egy feltámadás rész. Ez arról szól, hogyan kell mindig mindent túlélni. A fotókönyv mint forma azért is jó és más, mert általa lesz egy időbelisége is egy anyagnak: egyik kép jön a másik után. Lépésenként tárul föl előtted maga a történet, szinte filmszerűen.



Fátyol Viola: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél, 2013-2017
 


A sorozat címe egy falvédő szövege – miért ezt a címet választottad?

2015-ben, amikor a B24-es kiállításomra készültem, kellett egy cím. Emögött nem volt valami nagyon mély gondolat. A falvédőszöveg egy váratlan képi ajándék, ami csodálatos, így aztán ez lett a cím, és kész. Minden benne van ebben a mondatban nekem. Ez nem feltétlenül csak egy szerelmi helyzetre értelmezhető, hanem akármilyen emberi viszonyra.

Mit tudunk a falvédőről? Ki csinálta?

Margit néni házában van, aki egyébként a sorozat egyik sztárja. Ő hímezte ki. Először akkor figyeltem fel a falvédőre, amikor megtudtam, hogy a férje öngyilkos lett huszonpár évvel ezelőtt. Ott van egy borzasztóan tragikus történet, ami ezzel a falvédővel párba állt a fejemben. Ezeket a nagyon személyes sztorikat direkt nem vettem be. Nem akartam őket kiadni, azt nem is lehet.



Fátyol Viola: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél, 2013-2017


Mesélj el néhány fotós műhelytitkot! A „félig-meddig konstruált helyzetek”-et például hogyan rendezted?

Két ilyen képtípus van a sorozatban. Vannak az éneklő portrék, ahol teljesen egyértelmű az egész széria koncepciója. Plusz vannak a dramatizált képek, amikor helyzetet teremtünk és ebben a helyzetben veszünk mind részt. Ott általában van valami fényelés is, műteremszerű szituáció. Ezeket a szituációkat sokszor nem csak én csináltam, hanem azok is, akik a képeken szerepeltek, a munka szellemi részében gyakran a nénik is részt vettek. Például ott van a medencés kép. A medence Erzsike néni kertjében van – minden pontosan úgy nézett ki, ahogyan a képen látható. Tényleg ott a fekete fólia a háttérben, amit esőben húz a medencére, hogy ne essen bele az eső. A medence amúgy az unokáknak van felállítva. Nézegettem a helyzetet, hogy ez de jól néz ki, de erre csak nem szabad őket megkérni, mert ez valószínűleg túlzás. Én ezt nem akartam felhozni, viszont ők igen. Pont egy fellépés után voltunk, Erzsike nénihez átjött Margit néni, Marcsi és én. Egyre élénkebb lett a hangulat, és nagy nevetgélés, kajálás volt. Bulika alakult ki. Általában Margit néni a vad dolgok forrása, és azt hiszem, hogy itt is az ő fejéből pattant ki, hogy menjünk be a medencébe, és csináljunk róla fényképet is. Erre én természetesen csak azt tudtam mondani, hogy: oké! Erzsike néni régen tartott állatokat, a hátsó kertje tele van ólakkal és melléképületekkel, és az egyikben most van egy turi. Onnan szereztük a fürdőruhákat és Margit néni pöttyös úszódresszét – a fotózások során innen egyébként is sok kellékünk volt. Én ebbe az egészbe egy fényképezőgépet hoztam, és egy vakut jobb oldalról. Persze nekem is be kellett mennem aztán a medencébe.
Az ilyen jellegű szituációk a munka későbbi szakaszában alakultak ki, főleg azért, mert addigra én is teljesen feloldódtam. Úgy éreztem, mostmár az is igazat fog mondani, hogyha nem csak a fotó dokumentumértékére támaszkodom, hanem helyzeteket is konstruálok. Ha kilépek a riportázs-hangulatból. Annyira szorossá vált közöttünk a viszony, hogy már ez is belefért. Úgy éreztem magam kicsit, mint amikor a családomat fényképezem.



Fátyol Viola: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél, 2013-2017


Fátyol Viola: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél, 2013-2017


Az „igazat mondani” mit jelent a te értelmezésedben? Dokumentumfotó és művészi képalkotás viszonyában hogyan értsük ezt?

Annak, hogy a fotográfiának mennyi köze van az igazsághoz, bőséges szakirodalma van... Egytől tízig: egy. A valóság az valóság és a fotó az fotó. Mégis valami miatt az van belénk kódolva, hogy bármilyen fotót látunk, zsigerből azt gondoljuk, hogy ami rajta van, az „úgy volt”. Az őszinteség, a lényegkeresés nagyon fontos eleme a tevékenységemnek, ezért azt gondoltam ennél az anyagnál, hogy ha már van a fotónak ez a dokumentumértéke, akkor nekem erre kell támaszkodnom. Hogy azt éreztessem, hogy ez tényleg így van, hogy ez nem egy általam kitalált helyzet. Az elején ezért használtam a snapshot jellegű fényképeket, később, amikor szorosabb lett a baráti viszony köztünk, úgy éreztem, hogy a dolog lényegét már nyugodtan sűríthetem egy-egy szimbolikus képbe vagy gesztusba, és nem kell a dokumentarista vonalhoz ragaszkodnom.

Amikor egy művész együtt dolgozik egy társadalmi csoporttal, akkor az érzelmi alapon is működik. A csoport elfogadja őt, majd a művész profitál abból, amit ott csinál. És ezután odébb áll, más projektet kezd. A felelősségvállalás az ilyen típusú műveknél nagyon fontos kérdés. Te hogyan viszonyulsz ehhez?

Mint ahogy nem érzem hitelesnek azt, amikor nem vagyok benne teljesen egy általam vizsgált helyzetben, azt sem érzem hitelesnek, ha aztán teljesen elengedem az egészet. A nénikkel ma is tartjuk a kapcsolatot, telefonozunk. Most nyert a népdalkör Arany Páva-díjat, ez hatalmas öröm volt, akkor felhívott az egyik néni, a másik írt a Facebookon, hogy ez most sikerült. Ők is visszavonnak engem ebbe az érzelmi körbe. Ugyan nem hetente csevegünk, de időről időre bejelentkezünk. Nagyon örülök, hogy ezt velük így tudom csinálni. Van olyan helyzet nyilván, amikor egy fotósnak odébb kell állnia és nem tud visszanézni. Annál ez nekem jobb érzés, jobban szeretem így. De tudom, hogy milyen az, amikor erre nincs lehetőség.

Miért döntöttél úgy, hogy egy egyetemi időszakban visszanyúlsz a gimis történésekhez? Az Orando et laborando című sorozatod a Debreceni Református Kollégiumban töltött időszakot dolgozza fel.

Valahol az előképe a népdalkörös anyagnak. Sajnálom, hogy azt nem csináltam még három-négy évig. Az egyetem zárásaként, diplomamunkaként készült el 2011-ben. Az első szakasz, az Orando et laborando (magyarul Imádkozva és dolgozva) inkább arról szól, hogy nekem milyenek az emlékeim és kevésbé kap benne szerepet az, hogy a gyerekek, akik részt vettek ebben mint szereplők, mit gondolnak a Kollégiumról. Nekem a középiskola csodálatos négy év volt, nagyon szerettem. Tíz évvel az érettségi után egyértelmű volt, hogy szociológiai szempontból is nagyon érdekel a helyzet. Egy nagy múltú intézmény, hagyományalapú életmódot közvetített az ország keleti szélén. Adott egy érdekes diákközösség, ahova ugyanúgy járnak jó anyagi helyzetű és szűkölködő családok gyerekei, városiak és kicsi faluból jövők. A hagyományközpontú nevelési szemlélet és az erős szigor pedig ebből a heterogén csoportból egy homogén, összetartó közösséget képez. Nekem ez volt az élményem, és mi ezt imádtuk, minden kínjával együtt.



Fátyol Viola: Orando et laborando / Imádkozva és dolgozva, inkjet print, 70 x 100 cm, 2011


Fátyol Viola: Orando et laborando / Imádkozva és dolgozva, inkjet print, 70 x 100 cm, 2011


Fátyol Viola: Orando et laborando / Imádkozva és dolgozva, inkjet print, 70 x 100 cm, 2011


Néhol snapshot-szerűek, néhol editorial beütésűek a képek.

Az Orando anyagban főként beállított képek vannak. Itt kezdődött az a hibrid módszer, hogy én rendezek meg egy helyzetet, ami annyit jelent, hogy van egy helyszínünk, néhány lámpa, esetleg valamilyen kellék, mint például az egyenruha, és van a fejemben egy hevenyészett elképzelés, hogy nagyjából mit kéne csinálni. De aztán nagy szerepe lesz a véletlennek, szóval pl. azt, hogy hova álljanak vagy hogy mozogjanak, már egy csomószor nem határoztam meg. Volt egy kerethelyzet, és ott történtek az események. Amikor az egyik fiú a másik szemét fogja be például – azt ők csinálták meg véletlenül, én ezt láttam és kértem őket, hogy csinálják újra.

A második sorozat, Az Úrnak félelme az ismeret kezdete miben más, mint az Orando?

Az Úrnak félelme inkább magáról az iskoláról szól mint közegről. Hogy hogyan élik át a kamaszkort a diákok ebben az egyházi intézményben, hogy néz ki az iskola, hogyan működik a kortárs jelenben az ötszáz éves hagyomány alatt roskadva. A reformátusoknak a dekorációhoz való hozzáállása például egy nagyon különös és felemás élmény, ez is megjelenik ebben a sorozatban.



Fátyol Viola: Az Úrnak félelme az ismeret kezdete, inkjet print, változó méret, 2011-2012


Fátyol Viola: Az Úrnak félelme az ismeret kezdete, inkjet print, változó méret, 2011-2012


Fátyol Viola: Az Úrnak félelme az ismeret kezdete, inkjet print, változó méret, 2011-2012

Az identitásodat, alkotói hozzáállásodat mennyire határozzák meg ezek az értékek és a szemlélet, amit ott tapasztaltál?

Ez nagyon jó kérdés. Az indentitás egy folyamatos konstrukció – nekem a reformátusság sokáig fontos része volt, annak ellenére, hogy nem tartom a vallást. Az elmúlt években ez háttérbe szorult, talán mert elég sok idő telt el. Középiskola után azonnal eljöttem otthonról, de nagyon sokáig borzasztó szorosan kötődtem az otthoni dolgokhoz és élményekhez. Akkor, amikor ez a szoros kötődés elmúlt, picit meg is ijedtem. Az ember egyre többet lát a világból és egyre többet tapasztal – ennek olyan hatása volt rám, hogy egy darabig keresgélnem kellett, hogy akkor hol is vannak a személyiségem definiálható határai? Most úgy érzem, hogy ezek a régi dolgok, mint a református identitás ugyanúgy velem vannak, csak melléjük jött egy csomó minden más is.

Egyáltalán nem egy olyan közegben mozogsz, ami a hagyományőrzést tűzi a zászlajára, a munkák mégis mind valamilyen módon ezt a konzervatív értékrendeket láttatják. Erről mit gondolsz? Nagyon érdekes ez a kettő közötti pozíció, ami átmenetet képez a legtöbb kiállítási kontextus és az általad felvetett témák között.

Amikor megcsináltam a refis anyagot, volt bennem egy félelem attól, hogy ebből mi fog átjönni abban a művészeti közegben, amiben leginkább jelen vagyok. Nem azt mondom, hogy két külön bolygó, de azért elég távol van az egyik világ a másiktól. És ugyanúgy volt bennem egy félelem a Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél elején, amikor az első kiállítást megcsináltuk a Laborban Ember Sárival. Hogy csinálok egy kiállítást a Képíró utcában egy népdalkörről: a népdalkör sem hallott a Laborról, a Labor sem hallott a népdalkörről, mi lesz ebből? De valahogy mindkét sorozatnak sikerült érvényesülnie. Azt hiszem, egyszerűen talán annyi a válasz, hogy a tartalom ennél univerzálisabb ezekben az anyagokban, mint pusztán egy népdalkör, vagy egy egyházi középiskola bemutatása. Emiatt pedig átélhetővé válik annak is, aki egyébként egy teljesen más világban mozog, és ettől én boldog vagyok. Ez egy fontos misszió számomra, hogy azokat a helyzeteket vagy közegeket, amikben felnőttem, vagy amik nekem fontosak, megpróbáljam valamelyest az én módszereimmel a nyilvánosság elé tárni, és azoknak az értékeit fölvillantani olyan területeken is, ahol esetleg ugyanezek a dolgok általában másfajta fénytörésben jelennek meg – vagy sehogy.

 

Említetted, hogy apukád művésztelepet csinál. Milyen motivációid vezettek a művészi pálya felé?

Művészcsaládban nőttem fel. Édesapám festő, verseket ír és különböző anyagokkal dolgozik. Anyukám is textil vonalon indult, de performanszokat is csinál és ezek mentén tárgyegyütteseket. Én abban nőttem fel, hogy a szakmájukat mind a ketten nagyon komolyan végzik, nem görcsösen, de teljesen egyértelmű volt, hogy nekik ez a hivatásuk. Az, hogy otthon mindig van rajzeszköz, evidencia volt, ezeket folyamatosan használtam is. A művészeti albumokat is rengeteget nézegettem, szórakoztatott. Klasszikus művészcsalád-életet éltünk a bátyámmal együtt, ő végül más irányba ment. Nem voltam egy renitens kamasz gyerek, körülbelül ez volt bennem az egyetlen igazi lázadás, hogy én biztosan nem akarok művész lenni, hanem elmegyek jogásznak. Akkor mindenki jogász akart lenni, gondoltam, nekem is megfelel. A szülők úgy voltak vele, hogy csináljam azt, amit szeretnék. Egész sok idő elment és már harmadikos voltam a középiskolában – nagyon előttem van ez a kép –, ülök az iskolai kollégium hátsó kertjében, dohányzom és nagyon meleg van. Ez az érettségi előtti nyár. Egyszer csak belém hasít a felismerés, hogy igazából engem nem érdekel semmi más, csak a művészet... Hát, akkor jó, akkor legyen ez. Innentől kezdve úgymond „beleengedtem magam a kád vízbe”. Érettségi után Egerbe mentem rajz- és vizuális kommunikáció tanár szakra. Az első évben volt egy alapozó fotós kurzusunk, igazából ott kattantam rá a fotóra. Egerben nem volt médium-szintű megkötés, így egyre inkább fotóban oldottam meg a legtöbb feladatot.

A Családrajz I-II sorozataid címei magáért beszélnek, a témájuk a családod.

Igen, ez valójában egy sorozat, csak túl sok kép van benne, ezért ketté szedtem. Általában gyerekkori élményeket dolgoztunk fel újra a családtagokkal, néha teljesen konkrét emlékképeket rendeztem újra. Azon a képen, amin az apámmal vagyunk ketten, pont ez történik. Mi egy erdőben lakunk, pontosabban mellette. Az erdő a gyerekkori séták helyszíne, ide mentünk vissza, és újrajátszottunk azt a helyzetet, amikor a gyerek még annyira pici, hogy az apukájának csak az ujját éri el és abba tud kapaszkodni. Ez végülis hasonlít arra a fajta emlék-újraértelmezésre, mint ami az Orando sorozatban is történt.



Fátyol Viola: Családrajz, inkjet print, 2008-2013 


Fátyol Viola: Barackmagok – Családrajz II, inkjet print, 2008-2013

Az In Between sorozatról is azt írod, hogy a Családrajz sorozatokhoz köthető.

Igen, ez az a fajta anyag, amiben egy traumatikus élmény is jelen van, a nagymamám elvesztése, és az is, hogy betöltöttem a harmincat. A harmincadik születésnapomat fordulópontént éltem meg, egy ilyen vákuumszerű állapotban éreztem magam, és próbáltam ezt a helyzetet a már jól ismert szimbolikus-sűrítéses módszerekkel valahogy feldolgozni.
Egy fotósorozatba egyébként olykor bekerülnek később újabb képek, vagy esnek ki belőle régiek. Nem annyira kötött szélűek a szériák. Ez mindig kérdés, és frusztráló, hogy utólag szabad-e egy képet belehelyezni egy sorozatba, amit elvileg már lezártál. Egyébként én végülis meglépem ezeket, ha a tartalmi oldal felől nézve ez a logikus. Annyira arra vannak tréningezve a fotósok, hogy állandóan szériákban gondolkodjanak... Mostanában picit ez oldódik talán, de én még abszolút ebben nőttem föl, hogy ha csináltál valamit, ami csak két kép, az még semmi, nem lehet vele pályázni se például… Az ember rászokik arra, hogy tíz-húsz kép alatt nem állunk meg, de közben egy ilyen nagy számú sorozatnak a szélei mindig bizonytalanok maradnak.


 

Fátyol Viola: A család összes jegygyűrűje – In Between, inkjet print, 2012-2013

A Nyújtás ugyanennek az időszaknak a munkája: a nagymama halála és a harmincadik születésnap…

Ez már egyértelműen a mama halálát dolgozza fel, az alapja egy régebbi kép – 2009-es. Amikor ez a kép készült, akkor csináltam meg ennek a Nyújtás videónak a nyersanyagát is, az nyersben is maradt egy csomó ideig, és csak négy évvel később készítettem el ezt az egyszerű módszerekkel operáló stop-motion animációt. Ehhez csináltam egy párdarabot is, amiben én ismétlem el a tésztanyújtást, rendes mozgóképben. Viszont ezt a videót például mostanában már nem használom, mert amit ebben akarok mondani, az lehet, hogy már a másikban is benne van, szóval redundáns, félek, hogy szájbarágós. Örök félelmem, hogy hol találjuk meg azt a határt, amikor eleget mondtunk, de nem beszéltünk lyukat a néző hasába.
 

Fátyol Viola: Nyújtás, inkjet print, 30 x 45 cm, 2009-2013


Fátyol Viola: Nyújtás, videó, 2014
 

A kezdeti portrézás gyászmunkává vált?

Igen. A tésztalap-szárítás egy nagyon erős gyerekkori élményem, persze azért a valóságban nem így néz ki, mint ahogy ezen a képen. Úgy megy, hogy nyújtófára van félbehajtva ráhelyezve a tésztalap, és ott szárad meg lebbencstésztának. Ezek a lapok mindig nagyon szépek voltak, nagyok, sárgák, szabályos kör alakúak és nagyon jó illatúak. Imádtam gyerekkoromban, amikor ilyen tésztanyújtási fázisba ért az élet – ez lett elég erősen átalakított körülmények között újrajátszva. A család legidősebb nőjének, vagy úgy általában a nőnek, vagy a nagymamának, vagy az én mamámnak a piedesztálra emelése. A tészta mint egyfajta kenyérszerű képződmény… Szóval, vannak azért ennek elég egyértelmű szakrális rétegei. A halálra való készülés valószínűleg akkor még nem mozgott a fejemben, de az is lehet, hogy igen. Már hozzászoktattam magam ahhoz, hogy hagyatkozzak az intuícióimra, és ha valamit meg akarok fotózni egy adott helyzetben, azt meg kell csinálnom akkor is, ha épp ott nem egyértelmű számomra, mire jó ez. Bízom abban, hogy majd később rájövök az okra. Egyébként ez a fajta későbbi rájövés nem mindig sikerül, van, hogy valami elvész.

Az objektív tudományos feldolgozás – szubjektív érzelmi viszonyulás skálán hová helyeznéd a munkásságodat?

A munkáimban úgy vagyok érzelmes, hogy közben ez ellen folyton próbálok küzdeni, próbálom ezt az érzelmességet minél jobban racionalizált keretek közé szorítani. Nem akarok mindenáron jó vagy szép képeket csinálni. Úgy egyébként hiszek a szép képekben, meg szeretem azt, amikor meg van komponálva egy kép, szeretem, amikor sírni kell, annyira szép a fény rajta, és a többi. Ugyanakkor mindezt fel tudom áldozni annak az oltárán, hogy egy szikárabb képi világot kreáljak. Attól tartok, hogy, ha van egy ilyen érzelmes tematika és az még be is van injektálva egy csomó hatásvadász képi gesztussal, akkor elcsöppen az egész.


A portfóliódon kb. végigértünk, de a honlapodat böngészve arra gondoltam, hogy kizárt, hogy csak ennyi munkád van, mert mindig pörögsz, valamin mindig dolgozol. Mi maradt a fiókban és miért? 


Igen, egy csomó kisebb anyagom van, olyanok, amiket nem egy hosszabb évekig futó projektként csináltam, hanem csak valamilyen indok miatt kiszaladt a kezeim közül. Az ilyenek mindig csak kallódnak, mert nem tudom igazán beleilleszteni „az életműbe”, egy sorozat nem áll össze belőle ugye, mert csak néhány darab. De azért fáj érte a szívem, mert jó volt őket csinálni és megvannak a saját értékeik. Már egy ideje arra gondolok, hogy ezeket mégis valahogy meg kellene mutatni, mert ezekről tényleg kevesen tudnak.
 

Ez az interjú jó alkalom erre. Mutass meg párat! 

Most fog megújulni egyébként a honlapom, de persze! Ezek a képek nagyon eltérnek a többi munkámtól, de szívesen részévé tenném a portfóliómnak. Amikor például 2015-ben a Keleti pályaudvarnál csúcsosodott a menekült-krízis, csináltam egy szériát, ami egy furcsa átmeneti állapotban van a riportázs, azaz a dokumentum-hangulatú fotó és a személyes helyzetértelmezés között. De van egy másik képsorozat is, ami most ősszel készült, a Magnum csinált egy ötnapos workshopot a Capa Központban. Teljesen vázlatos, mert kevés idő volt rá, de épp ettől maradt elég friss és zsigeri, akarom is folytatni.
 


Fátyol Viola: Keleti pályaudvar, 2015


Fátyol Viola: Keleti pályaudvar, 2015

Hogyan hat az alkotásra az ilyen rövid határidő?

Amikor ennyire kevés az idő, akkor nem nagyon tudsz mást csinálni, mint magad felé fordulni, áttételek nélkül, nem túlgondolva. A workshop idején egy magánéleti krízis, szerelmi csalódás után próbáltam regenerálni magam, éppen valahol félúton jártam a folyamatban. Úgyhogy az anyag végül a fájó szívű középosztálybeli lányról szólt, négy nap alatt készült, részben traumafeldolgozási célzattal. Egy olyan típusú vegyes-vágott lett, amiben van pár önarckép, képek a magánélet új szereplőjéről, közös fotók, a lakásom részletei, ételek, szex, evés, rendetlenség, anyámmal ülünk a kanapén és én nagyon-nagyon-nagyon kivagyok. Kutyák harapdálják egymást és más ilyen asszociatívan kapcsolódó képek is vannak benne... Nagyon vázlatos, de tagadhatatlanul jobban vagyok, mióta megcsináltam. (nevet)


Fátyol Viola: Story of a middle class girl, 2017


Fátyol Viola: Story of a middle class girl, 2017

Van-e olyan sorozatod/projekted, amit az új honlap kapcsán újra átnéztél és megváltozott a hozzájuk fűződő viszonyod?

Vannak ilyen munkák. Az egyetemen készített projektek között akad egy-két olyan, aminek nem nagyon lett akkor folytatása, és úgy éreztem, hogy kicsit stúdium-ízűek. De most visszanézve vannak köztük olyanok, amiket ma is szívesen vállalok.
Van egy munkám például, ahol a gyerekkori hajamat, azaz a copfomat ragaszttattam vissza magamnak. Ez akkor lett levágva, amikor a legtöbb lánynak: kamaszkorban, lázadásképpen. Amikor visszaragasztottuk a munka miatt, akkor 23-24 voltam. A copf végül egyfajta gyerekkorba visszavivő eszköz lett. Visszamentem a gyerekkori zongoraszereplések helyszínére, és visszaültem ugyanahhoz a zongorához. Teljesen frusztráló volt, átéltem ugyanazt a szorongást, mint anno gyerekként.


Mik azok a kérdések, amelyek már a stúdium-szerű munkáidban is megjelentek, de a mai napig visszaköszönnek?

Különböző irányok vannak. Amikor elkezdtem fotózni, nagyon messze állt tőlem ez a személyes vonal. Például land artban gondolkodtam, Egerben volt ennek egy iskolája. Amikor bejött a fotó mint médium, egészen máshogy álltam hozzá, nem érdekelt például a fotó dokumentumszerűsége. Összevarrtam a fotóimat, analóg módon manipuláltam, perfomanszszerű dolgokat csináltam. Utána az egyetemen ez az irány háttérbe szorult. Ott volt egy vákuum-állapot, amíg ezt már nem csináltam, de még mást sem. Egy idő után rátaláltam arra, hogy a családot fényképezzem. Innen indult el az a fajta vonat, ami azóta is megy hosszabb-rövidebb kihagyásokkal. Mostanában egyébként hiányzik ez a kísérletező, az anyagot megmunkáló, a fotótól jobban elrugaszkodó munka.
 

Fátyol Viola: Copf, inkjet print, 30 x 45 cm, 2008


Fátyol Viola: Copf, inkjet print, 30 x 45 cm, 2008

A visszaülés a zongorához is egyfajta újrajátszás, a legtöbb munkádban élsz ezzel a stratégiával.

Az élmények újrakollázsolása alapvető módszerem, azt hiszem. Ezekben a családi anyagokban nagyon erőteljesen kijön az újrajátszás. Ez segít abban, hogy újra átélhető legyen az élmény, és hogy az élményből egy emlék-konstrukció épüljön újra az adott életállapothoz mérten. Ha valami drámai eseményről van szó, akkor akár abban is segít, hogy eltávolítsd: elemeire bontsd, megrágd, megemészd és el is engedd.
A tésztanyújtós videó például, ahogy mondtam, részben gyászműként készült. A traumatikus vagy féltraumatikus eseményt valamilyen fotografikus képpé transzponálom, ebben a folyamatban az újrajátszás jelentős szerepet kap.




Az interjú a fiatal magyar képzőművészeket bemutató hU36 portrésorozat negyedik darabja. 
 

Fátyol Viola: Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél
Kurátor: Gellér Judit
Időpont: 2017. október 20. – november 20. (minden nap 11 és 19 óra között)
Helyszín: Capa Központ Project Room

Finisszázs: Fátyol Viola tárlatvezetése
Időpont: 2017. november 20., 18.00


Kapcsolódó tartalmak:
„...nem csinálok szemet gyönyörködtető műveket, mert nem ez érdekel, persze van, amikor valami véletlen szép lesz” – Interjú Szalay Péterrel
„Az ipari közeg éppannyira fontos számomra, mint a művészeti, a pozícióm e kettő között van, ezen a senkiföldjén, a buffer zone-ban” – Interjú Kristóf Gáborral
„azt szoktam írni, hogy konceptuális művész vagyok, aki jelenleg a hangra fókuszál” – Interjú Zilahi Annával