Vincze Ottó öt grafikája bekerült a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár gyűjteményébe, Vigyázz! Nagyfeszültség! című szabadtéri installációja pedig még pár hónapig látható a Kiscelli belső udvarában. A műtárgyvásárlás alkalmából Árvai Mária és B. Nagy Anikó beszélgettek a művésszel. Az interjú monológgá alakított változatát közöljük most az Artmagazin Online-on.

A hely, ahol most ülünk, valamikor katonai kolónia volt, ebben a házban főtisztek laktak. A mellette lévőben pedig altisztek. A rangsorok topográfiája tisztán látszik ma is az építészeti formákon, pedig a 60-as, 70-es évek fordulóján könyörtelen átalakításokat végeztek rajtuk. A lakóépületek az 1920-as évek végén épült Görgey Artúr Laktanyához tartoztak. A nem messze lévő egykori laktanya-parancsnoki villa ma óvoda.

A laktanya a második világháború végéig viselte Görgey nevét, ezt azután csak 2012-ben kapta vissza. A hadtörténet bizonyára sok fontos eseményt köt ehhez a bázishoz, de én nem sokat töprengtem ezeken. Hallomásból tudom, hogy 1939 júliusában ide vonult be az első magyar királyi közérdekű munkaszolgálatra vezényelt egység, itt, az udvaron tették le az esküt és itt zajlottak az első kiképzések, innen indultak a dicsőségbe, nyári fehér zsávoly öltönyben, ásóval a vállukon.

A szüleim a honvédségnél dolgoztak, édesanyám is. Ebben a világban nőttem föl. A katonai pályát választó emberek mindig saját közegükben mozogtak, állandóan rakosgatták, ide-oda helyezték őket. Nem maguktól költöztek, hanem a hivatásuk révén költöztették őket. Így kerültek a szüleim is Szentendrére, vagyis az Apám. Ő őrnagyként ment nyugdíjba 1974-ben.

Nem igazán szimpatizáltam ezzel a pályával soha. Apám is azt mondta, hogy se a bátyámat, se engem nem enged erre a pályára, ne legyünk katonák. Úgy gondolta, hogy jobb, ha valami polgári foglalkozás után nézünk. És lám. A művészeti szakma persze nem volt támogatott részéről. Azt mondta, nagyon bizonytalan. Inkább legyek határőr, mert azok jó fizetést és lakást kapnak. De nem lettem határőr sem. Nem szoktam ezekről beszélni, mert elég messze esik tőlem az Apám hivatása. Csak dokumentatív szinten tudok hozzá viszonyulni.

Ő nagyon nem szerette azt az időszakot, amiben élt. Elég hamar, fiatalon, 52 évesen hunyt el, 1982-ben. Úgy lett katona, hogy menekült a nagyapám földművesi vagy módos gazdai, földtúró miliőjéből. Megszökött otthonról. Milyen pályát lehetett választani a 40-es évek végén, hogyha valaki külföldön tanult volna tovább? Az ő választása a katonai pálya volt, a külföld pedig nem egyéb, mint az akkori Leningrádi Katonai Akadémia.

Nagyapám közben kis híján kuláklistára került, amit az öt gyereke miatt úszhatott meg. Az akkori besorolás a földtulajdon nagyságától függően különbséget tett szegényparaszt, középparaszt és kulák között. Nagyapán földje is elérte az ötvenholdas határt, amitől kuláknak számított valaki, de a gyerekek számát is figyelembe vették, így némileg módosult a besorolás. Apám egy zsírosparaszt fia volt, így tekintettek rá a hadseregben. Otthon a családban pedig áruló volt, aki beállt a kommunisták közé. A nagyapám pontosan ezt mondta, Apámat a végrendeletéből is kihagyta. Pedig ő inkább egy szakmát képviselt, szakember volt.

A korosztályának az '56-os forradalom is nagyon belerajzolt az életébe. 1956 után leszerelték, kérte is a leszerelését, nem írta alá a hűségnyilatkozatot sem. A Nagyapám miatt amúgy is priusza volt, abból is elege lett. Segédmunkás lett, négy évig egy szabolcsi téeszben volt traktoros, előtte Záhonynál a teherpályaudvaron kocsirendező, aki integet a zászlóval tolatás közben.

Nagyon nehéz terepeken volt 56-ban, már amiről egyáltalán a család tudott. Ebből három helyszínt ismerek. Az egyik az újpesti kutak, az Újpest közelében lévő vízmű-kutak védelme volt, az ivóvíz készletet védte, hogy azt ne érje kár. A másik, amikor mint harckocsi századparancsnokot kivezényelték egy század harckocsival – ez tíz tankot jelent – az Újpesti Pártbizottság védelmére. Fölálltak a tankokkal, a szomszédos gombgyárból pedig komoly tömegek tüntettek, szerettek volna bejutni a pártszékházba. Az nagyon kemény szituáció volt. Nem volt semmilyen lövés, de az ő parancsnoksága alatt állt ott tíz harckocsi, és az volt a feladata, hogy senkit nem szabad beengedni a pártházba. Naivan lement az emberek közé, hogy meggyőzze őket arról, hogy nincs bent senki. Illetve arról kellett neki bizonyságot tennie, hogy ők magyar katonák. Abban az időben az egyenruha nagyon hasonlított az oroszra, és a tömegben sokan azt hitték, hogy oroszok. Ezt a történetet – jóval Apám halála után – egy rokon mesélte el nekem, aki ott dolgozott a gombgyárban és ott volt a tömegben. Tőle tudtuk meg, hogy majdnem felkoncolták Apámat. A rokon kezdett el kiabálni, hogy ne bántsátok a testvéremet. A harmadik helyszín sem volt különösebben könnyű, az is Újpest határában volt, az a legérdekesebb talán. Szintén nagy erővel voltak kivezényelve, az volt a parancs, hogy ellenséges alakulat érkezik, akiket ki kell lőni. Létrejött azonban a rádiókapcsolat az ellenséges alakulattal, akik a forradalom oldalára már átállt rétsági laktanyából, a harckocsi ezredtől jöttek. Apám ismerte a rétságiak nagy részét személyesen, mert ő maga is dolgozott ott. Rétságról tankok biztosítása mellett hozták Mindszenty bíborost, hogy a rádióbeszédét megtartsa. Apám később – ezt a nagybátyám elbeszéléséből tudom – feljött a minisztériumba azzal, hogy ellentétes utasításokat kapott. Állítólag valóban így történt, a tűzparancsot kiadták, visszavonták, újra kiadták, újra visszavonták. A minisztériumban azt látta, hogy minden feldúlva, felfordulás, papírok szanaszét, teljes káosz. Mindenesetre a konvoj nem keveredett harcba, mint tudjuk, a Mindszentyt szállító alakulat felért, a bíboros megtartotta a rádióbeszédét. A rétsági ezred Forradalmi Katonatanácsának elnökét, Pálinkás-Pallavicini Antal őrnagyot, egykori antifasiszta ellenállót azután '57 decemberében kivégezték.

A szüleim a Balaton utcában laktak, a Honvédelmi Minisztérium szomszédságában, szolgálati lakásban. Anyám a forradalom napjaiban a pincében volt az akkor hároméves Jenő bátyámmal együtt, több mint két hétig. Aztán Anyám nem bírta tovább, feljött, hogy lásson már valamit a világból. Mésszel leöntött halottakkal volt tele az utca, borzasztó, háborús állapotokat látott. Már nyolcadikos gyerek voltam, amikor elkezdtek az '56-os események foglalkoztatni minket, az osztályban néhány fiút. Volt egy történelmi vetélkedő, arra készültünk. Megkérdeztem az Apámat, hogy erről mit tud mesélni, mert engem ez érdekelne. A válasz valami olyasmi volt, hogy: „A matek leckéd készen van? Ha nincs, akkor azzal foglalkozzál!”

Apámnak az egészsége ráment erre az egészre, ezért én a leghalványabb vágyat sem éreztem ez iránt a hivatás iránt. 1964-ben születtem, akkor az apám visszament a hadseregbe. Hívták, mert egy olyan területnek, a harckocsi lövészettel kapcsolatos ballisztikának volt a specialistája, hogy szükség volt a tudására. Oktatott a szentendrei katonai főiskolán, amit akkor Kossuth Lajos Katonai Főiskolának hívtak, könyvet is írt másodmagával, egy jegyzetet. Amikor visszahívták, relatíve alacsony rendfokozatba, őrnagyi rendfokozatba, de magas beosztásba került. Visszalépett a hadseregbe és idővel a pártba is. A hadsereg politikai intézmény volt mindig is, nem nagyon tudok én olyasmiről, hogy valaki mondjuk katonatiszt lett volna, de ne lett volna párttag.

Édesanyámat is szerették volna beöltöztetni, de nem vállalta. Polgári alkalmazott volt a honvédségnél. Mint honvédségi dolgozó persze nem kapott engedélyt, hogy levelezzen az '56-ban Amerikába disszidált testvéreivel. Ők tízévente egyszer, nagy ritkán hazajöttek Magyarországra, először talán '71-ben. Erre a területre nem lehetett belépni még '88-ban sem, nemhogy '71-ben. Családi barátoknál tudtuk elszállásolni őket, onnan jöttek át álruhában, hogy nehogy véletlenül föl lehessen ismerni, hogy külföldiek. Emlékszem, hogy kaptam egy órát a nagybátyámtól, és szigorúan rám volt parancsolva, hogy az iskolában nehogy kifecsegjem, hogy ez az óra honnan van. Persze azonnal látták, hogy rajtam valami olyan óra van, ami máshonnan van.

Évekkel később, már Apám halála után mégis úgy alakult, hogy visszaköltöztem ide. Nemrégiben a puszta kezünkkel, önerőből újítottuk fel a nagyon lerobbant, a 70-es évekből itt maradt játszóteret, amely így Szentendre, de talán az egész régió egyetlen „szocretró” játszótere, mert mindenhol máshol az új EU-szabványok miatt már rég lebontották ezeket.

Innen, a családi minta elutasítása felől nézve, talán áthallásos az első grafika címe, ami most a Fővárosi Képtárba kerül: Mintakövetés. 1995-ben készült a Szentendrei Grafikai Műhelyben. Szitanyomat. Méretes köröket látunk, a nyomóforma két méretes flex vágókorong volt, amit az akkori szentendrei KGST piacon vásároltam a Duna-parton. Ezen a piacon, amit egyébként lengyel piacnak hívtunk, csomó érdekes dolog volt. Mindig vonzottak a szerszámok meg mindenféle munkaeszközök. Talán orosz korongok lehettek ezek, a cirill betűkből ítélve. Akkor még nem tudtam, hogy ebből mi lesz. Mert aztán ebből lett egy installáció is, de a grafikai műhelyben is felhasználtuk. A felülete nagyon izgalmas grafikai játékra adott lehetőséget, frottázs technikával le lehetett venni ezt a felületet, és a mintázata – a barázdák, a koncentrikus körök – beágyazódott a grafika szövetébe. A frottázs szitanyomatra nagyon könnyen átvihető. Maga a két tárcsa beépült később egy installációba, egy üveglappal, illetve drótrugókkal kiegészített Drót-dauer című tárgykollázsba, ami azóta a Paksi Képtár tulajdonába került.

Akkoriban lázasan kerestem a kivezető utakat a nagyon zárt, sík-konstruktív festészetből. De azért ezek az installációk valahol még mindig nagyon is konstruktívak voltak. Visszatérve a grafikára, látunk itt egy szabásmintát is, ami számomra egy absztrakt képi jel vagy egy geometrikus minta, és ez kapcsolódik, mint valamilyen gépelem vagy kvázi gépelem, ehhez a két, egymásba fonódó tárcsához.

A szabásmintára a 90-es évek elején találtam. Valamikor az Édesanyám sokat varrt, és a szabászati könyvben, amit használt, nagyon izgalmas ábrák vannak, ez is, ahol épp kinyílt a könyv.

Először nem a hagyományos grafikai eszközökkel, hanem installációként dolgoztam fel némelyiküket. Lágy, könnyen alakítható fémből, mondjuk ónból, ami majdnem olyan puha, mint egy 5B-s ceruza. Vannak olyan nagyon puha fémek, mint a grafit, és így a fémből készült munka teljesen grafikus lágyságú vagy keménységű lehet. Így ezek térbeli installációk, fali applikációk – leginkább a grafika, vagy a kiterjesztett grafika műfaji határterületein.

Van benne a grafikához mérten valami drámaiság, ahogy össze van eresztve a két mintázat: a vágókorongoké és a szabásmintáé. Előbbiekről a grafikai műhelyben meg is jegyezte a nyomdász, amikor megjelentem velük, hogy: „Hoztál valami tankvágót? Mik ezek a tárcsák?” De nem tank lett belőle, hanem szabásmintával oldott grafika.

Nézzük a következőt: ez volt az első rézkarcom, a makói grafikai művésztelepen. 2004-ben voltam először ott, igen. Lágy alapos rézkarcot kezdtem készíteni – ez nagyon közel áll a grafikának ahhoz az ágához, amikor a grafitvonal érzékiségét próbálja az ember megjeleníteni. Tehát nem azokat a nagyon vékony, düreri részletességekbe menő picike vonalakat, hanem mondjuk az ember egy grafitceruzának a nyomát vágyná valahogy reprodukálni vagy arra emlékeztető nyomot hagyni a papíron a lemez közbeiktatásával. A lágy alapos technikába most nem megyek bele, tulajdonképpen egy lágy viasz kerül a lemezre, és abba belerajzol. Hát én ezt papíron keresztül rajzoltam. Minthogyha indigó lenne a papír alatt, csak nem az volt, hanem egy lágy alap, és így vittem át a savas maratás előtt ezeket a képépítő, grafikai elemeket, amik szintén picike szabásminták. Illetve van itt egy modellrajz, egy szék háttámlára támaszkodó női alak. A divatvilág rajzaiból ismertek ezek a végtag vagy fej nélküli vagy félfejjel rendelkező különös figurák. A „háziruha” felirat pedig nem független mindezektől, hiszen maga a divatrajz is egy házi ruhát ábrázol, tehát a cím beazonosítja a látványt. Ez egy légies kompozíció, röpködnek rajta a rovarokra emlékeztető kabátkák, amelyek körüldongják a női torzót.

Makó a legelső grafikai művésztelepem volt, ennek most már azért tizenhat éve. Csontó Lajos dolgozott akkor ott, meg Roskó Gábor. Most így hirtelen ők jutnak eszembe, nem is tudom már, hogy fiatalabb művészek is voltak-e. A későbbi években Szíj Kamillával, Csörgő Attilával, Tasnádi Józseffel is találkoztam ott, és voltak művészek, például Gallusz Gyöngyi, akik rendszeresen visszajártak és ennek a makói telepnek a törzsközönségét alkották. Nagyon jól éreztem magam, ezt nem volt nehéz észrevenni rajtam, így aztán meghívtak máskor is. Sőt itt a következő grafika, ami három évvel későbbi, 2007-es a Bájital az emlékezés határán, szintén ott készült.

Nem tudtam Makótól elszakadni, évek múlva is még mindig, újra és újra feltűntem ott. A szervezők nem bánták. A telep profiljára jellemzően minden nyáron mappát – ez lassú műfaj – csináltunk. A mappa kötészeti részét a helyi nyomdában készítettük el. Volt, aki több munkát is el tudott kezdeni. Nekem is volt olyan évem, amikor két szériát is nyomtattam, az egy nagyon hasznos időszak volt. A makói telepeknek általában volt valamilyen kiírt témájuk is. Ezáltal a művek kapcsolódtak, tematikus mappákba kerültek. Az alteregó volt az egyik ilyen téma. Erre emlékszem, akkor már Madácsy István vezette a művésztelepet, az ő meghívására is eljutottam párszor oda. Általános témák, elvont hívószavak voltak ezek. Van itt egy makói katalógusom a polcon, 2001–2005. Én ennek a periódusnak a végébe kerültem bele. Akkor ilyen témák voltak: „kert”, „hő”, „kedd”, „majd”, „könyv”. Én a „majd” és a „könyv” című mappákba kerültem a grafikáimmal. A címekbe sok minden belefért, nem kényszerítették a művészeket arra, hogy szoros paraméterekben gondolkodjanak. Sajnos a makói grafikai művésztelep már évek óta, vagy hat-nyolc éve nem működik. Pedig hát lenne is hol működnie, a gépek is megvannak. Ez nagy kár.

Bájital az emlékezés határán. Ennek az a története, hogy egyszer a kezembe akadt egy régi üdítőitalos üveg, rajta egy matricázott, markáns retró grafikával. Ez a Hüsi nevű üdítőital, valamikor a 60-as évek elején került forgalomba. Szövetkezeti – ÁFÉSZ – termék volt, amit a Szesz és Üdítőipari Vállalat többféle ízben, sok helyen gyártott és csatos üvegekbe palackoztatott.

Az üveg hasán van ez a bizarr fejforma. Hát, persze kicsit belenyúltam a grafikába annyiban, hogy itt a buborékok nem pont így buborékolnak, vagy nem pont ennyi. Kicsit jobban pezseg ez az ital az én grafikámon, mint az eredetin – nem tudom, ki lehetett a grafikus, talán Lengyel Sándor, mert az 1963-as plakátot ő tervezte. Én ezt kiegészítettem egy divatrajz motívummal, egy deréktól lefelé ábrázolt rakott szoknyás nővel, aki mintha egy kicsit az előtérbe igyekezne. Azt hiszem, ez az egyetlen olyan rézkarcom, ami két színnyomásban készült. Ahol színt látunk a grafikában – a női fej haja és a pohárban lévő szörpnek vagy üdítőnek a színe –, ott nem rézlemezt, hanem egy műanyag lapot használtam, az is nagyon jól felvette a festéket, és az nem tudja úgy megvágni a papír szélét, a papírt, mint a fém. Lehetett volna más anyagból is, de ez nagyon praktikus, kéznél lévő anyag volt. Két fázisban, két lépésben nyomtattam le.

A Ferenczy Múzeumban 2015-ben Herpai András művészettörténésszel rendeztünk egy kiállítást Optimalizált távkapcsolat címmel, ahol fogadófalként meg is építettem ezt a grafikát. Gazdátlan időszak volt a múzeumban, igazgatóváltás környékén, a régi igazgató már nem, az új még nem volt hatályban, így azt csináltunk, amit akartunk. Nem egy grafikát nyomtattunk ki nagy méretben, hanem megépítettem rendes anyagból, fémből. Így aztán lett belőle egy installált grafika. Egy installációvá avanzsált grafika.

Ennek a munkának fotó az alapja. Elmosódott, fekete-fehér, kicsit a zöldbe hajló képet látunk. Maga a felvétel a nyolcvanas évek közepén készült, az Epreskert szomszédságában lévő, a mai napig működő Fészek Bisztróban, ahova rendszeresen jártunk az akkori főiskolás években a barátokkal. Csörgő Attila látható rajta – bár nem hiszem, hogy felismerhető –, akivel szoros barátságban voltam. Mondhatom talán, hogy vagyok is, de nagyon ritkán futunk össze. Egy lendületes portré, mintha egy kicsit bosszankodna, sőt nem is mintha, hanem nagyon is egy bosszús lendület, kézlendület látható a fej mellett, ami félárnyékban van. Különös képlettöredékek, illetve szerkesztett ábratöredékek kúsznak be a képsíkba, egymásba metszve. A konstruktőr vagy a tervező asztalán összevisszaságban, kuszaságban kóválygó képletek lehetnek ezek az én elképzeléseim szerint. Csörgő Attila munkásságához ez nem akar különösebben kötődni, de mégsem tudom teljesen elválasztani tőle, hiszen közeli barátságban voltunk, és tudom azt, hogy az ő művei mindig nagyon alapos, kimért vagy kiszámított konstrukciók. Ezek itt mégsem precíziós műszerek vagy eszközök, hanem a szorítóval rögzített, tehát a barkács kategóriának nagyon kifinomult változatai. Nem azért választottam ezt a fotót, mert Attila látható rajta, hanem mert tetszett. Egy kvarcszemüveggel szórakoztunk, ebben fotóztuk egymást. Azért ilyen a szeme a figurának, mert kvarcszemüveget visel. Az Optimalizált távkapcsolat című grafikámon ugyanez a szemüveg látható rajtam is.

Szabadidős bohóckodás volt az egész napos rajzolás után, pár sör kíséretében. Kocsmaélmény. Egyébként létezik egy olyan grafika is, amihez Koronczi Endre portréját használtam, persze Endre tudtával, ugyanezekből az évekből, de azt a grafikát aztán nem nyilvánítottam késznek, úgyhogy az most több szót nem érdemel, mert nem készült el végül is, mondjuk 80 százalékos állapotban van. Ez viszont elkészült. A Pontatlan tervezés címet azért kapta, mert a pontatlan tervezéssel sokszor találkozunk mindannyian a tevékenységünk során. A pontatlan tervezés egyik következménye, amikor valami elkészült, de mégiscsak akad valahol a gépezet, csiszolásra, tökéletesítésre szorul, a dolgok nem úgy mennek, ahogy ideális esetben menni kellene. Több ilyen fotóalapú grafikát készítettem, megtaláltam egy-két, a nyolcvanas évek közepén készült régi filmtekercset, és ezeket a negatívokat szkenneltem be. Illetve beavatkoztam, pixelesítettem, roncsoltam, kifejezetten rontottam a képminőséget. Az eredeti fotó azért valamivel jobb minőségű, de én igyekeztem kicsit ezen is változtatni.

Csupa olyan képek ezek, amikről nem is egyszerű beszélni, bár eleinte azt gondoltam, hogy ezt majd milyen jól megformázom szavakban is.

Amit itt tényszerűen el lehet mondani, hogy ez a szürke anyag, ez talán bélésselyem, amin a rajz megjelenik. Van rajta egy applikáció, egy csillagforma, ami plasztikus. Ez egy létező tárgy, az előző rendszerből ismert katonai rangjelzések egyike. Onnan került át ebbe a babérkoszorúba, emellé, az egyenruhára emlékeztető, rigorózus, állógalléros felső mellé, amit ez a nőalak visel. A szín, ez a hideg acélszürke vagy csukaszürke nem véletlenül találkozik ezzel az uniformist idéző rajzolattal. Egy arc nélküli fej, mindössze annyi vehető ki belőle, hogy egy női fej, és női az egyenruha is, de ahogyan az egyenruha személytelenít, úgy itt a rajzi megfogalmazás tovább fokozza a személytelenítést azzal, hogy nincs arca. Van itt férfi-női feszültség is. A rangjelzés férfias dolog, de itt mégiscsak egy nőalak divatrajza van torzóban. És valami hideg ünnepélyesség is jellemzi. A kép jobb fölső sarkába fém rátétet illesztettem, ez egy emblematikus, nagyon jól ismert minta: babérkoszorúban egy ötágú csillag. De nem az volt a célom, hogy azt az időt glorifikáljam. Nincs benne szépítő szándék. Valamit azért változtattam ezen a csillagon, mert egy picit bedörzsöltem. Eredetileg ezüst színű volt, ami kicsit zavart. Antikoltam, grafitporral van bedörzsölve, és le is van fixálva, hogy rajta maradjon. Így hideg ónszürkévé vált, és még jobban belesimul ebbe a csukaszürkébe. Ez tulajdonképpen egy kollázs, talán, nem is tudom. Sokszor olyan műfajok közötti, köztes dolgokat hozok létre, hogy én magam is zavarba jövök. A műnek volt egy előző címe, amivel nem voltam megelégedve. Az ünnepre szerettem volna utalni, azokra az ünnepekre, amikre emlékszem a gyerekkoromból. Felvonuláson kellett részt venni, ahol menetelni kellett, zászlót, feliratot kellett vinni, tribün előtt elhaladni. Május 1., április 4., november 7., satöbbi. Mindig távolságot éreztem az ünnep és az emberek között. Már kicsi gyerekfejjel is érezhető volt benne valami hidegség. Anyám mindig azt mondta, ha vége, gyere haza.

Az előző cím, Fényes szellők napja, ennek a korszaknak egy meghatározó dalára, a NÉKOSZ indulóra utalt: „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják...”. Volt kis áthallás Jancsó Miklós filmjével is, a Fényes szelekkel, ami szintén zavart egy kicsit. Inkább maradtam a Szemle címnél, mert abban benne van a felvonulás, a tribün. Az előző cím túl konkrét volt, és maga a mű nem igazán konkrét, hanem enigmatikus, éppen ez a jó benne. Megvolt már a rajz, de nem kezdtem vele semmit, és aztán amikor ezt a szürke anyagot megtaláltam, egyből összeugrott a fejemben. De a csillag még nem, az csak később jutott eszembe.

Egyébként Apám váll-lapjáról van.

A szöveg a Szentendrén 2020. június 8-án felvett interjú monológgá alakított változata.

Feljegyezte: Árvai Mária és B. Nagy Anikó