A magyar és most már a közép-európai művészeti vérkeringésben is jól ismert és sok visszhangot kiváltó Hungarofuturista mozgalom (HUF) avantgárd gesztussal újabb folyóiratot indított Xenotopia címmel. Bár az első szám már pár hónapja létezik, bemutatójára végül csak most került sor az OFF-Biennálén. Nemes Z. Márióval és Miklósvölgyi Zsolttal, a lap két szerkesztőjével beszélgettem munkamódszereikről, a HUF esztétikai stratégiáit érő kritikákról, NER-ről és letisztított hagyománycsomagokról.

Cserna Endre: A Berlin–Budapest székhelyű Technologie und das Unheimliche (T+U) kiadótokkal és alkotói kollektívátokkal voltak már korábban is kiadványsorozataitok, ketten szerkesztettétek a Melting Books kiadványokat, szerkesztőként a Café Bábel folyóirat munkálataiban is részt vesztek, illetve egy-egy megjelenés erejéig „elfoglaltátok” már mások kiadványát is. Mi áll annak a hátterében, hogy most egy új brandet, egy sokadik szub-szubprojektet indítottatok el a Xenotopiával?

MZS: Az egyik ilyen fontos referencia arra, hogy újabb és újabb periodikákat indítunk, az avantgárd lendület, így például az orosz biokozmista mozgalom, amely körül számos izgalmas karakter forgolódott. Így Alekszander Bogdanov, aki Lenin nagy riválisa volt a bolsevik mozgalmon belül. Emellett ő a Vörös bolygó című kommunista űrutópiáról vizionáló sci-fi regény szerzője, de éppúgy érdekelte az örök élet transzhumán technológiája is, így kezdett el a vérátömlesztéssel is foglalkozni. Ha minden igaz, épp az egyik ilyen transzfúziós kísérletbe halt bele. Ha az ember alaposan megnézi Bogdanov és a többi orosz biokozmista önéletrajzát, feltűnik, hogy ezek az emberek rengeteg művészeti és társadalmi periodikát indítottak útjára az orosz avantgárdon belül. Ezek közül több is csak egyetlenegy lapszámot élt meg, de mindig megvolt az újabb és újabb lapszámok mögötti konceptuális ötlet, és hát nem árulunk zsákbamacskát, ha azt mondjuk, Márióval nekünk is még megannyi hasonló periodika alapítására vonatkozó ötletünk és tervünk van. Egy lapot útjára indítani, pályára állítani voltaképpen már önmagában egyfajta konceptuális művészeti gesztus is, függetlenül attól, hogy aztán folytatódnak-e ezek a periodikák vagy sem. Az alapítás gesztusában van egy (retro)avantgárd lendület: egy új lapalapítás, egy új koncepció mindig egy új világ, egy új gondolati-esztétikai mozgalom elindítása is. Amikor megalapítottuk a Xenotopiát, ez fontos vonatkozási pont volt.

NZM: Maga az alapítás performatív gesztusa az, ami izgató, és nem feltétlenül a kulturális gépezet fetisizáló és eltárgyiasító működésének kitett (kész)termék. Mindenki nagyon óvatos és „felelős”, legalábbis annak akar látszani, de ez legtöbbször csak a művészeti versengésben működő érdekek és provinciális komplexumok leplezésére szolgál. Az alapítási láz a rendszer „készségét” és autoritását provokálja, azt a status quót, hogy a meglévő intézményrendszer és/vagy ideológiai portfólió képes felszívni, lefölözni a fantáziatermelés egészét. Jürgen Habermas szerint a modern nem tudja és nem is akarja orientáló mértékeit másik korszak mintaképeitől kölcsönözni, saját normativitását önmagából kell merítenie, ezért önmagát hatalmazza fel az „újra”. Az önfelhatalmazó alapítás performatívuma az avantgárdok esetében a kiáltvány, amely a kulturális-történeti tér megszakításaként értelmeződik, hogy ebben a szükségállapotban aztán a teremtő erőszak révén ne valamiféle külső referensre, hanem önmagára mutatva, ebben az önszínrevitelben termelje ki a mozgalmi esztétika saját eseményszerűségét. A kortárs művészet alapító gesztusai – noha a posztmodern kultúrában már egész máshogy gondolkodunk az új metafizikai esélyeiről – még őrzik a jogosultságokat adományozó rendszer szabályaival szembeni erőszak emlékezetét, ezért is zavarba ejtőek. Az önfelhatalmazás: para. Miért szabad nekik alapítani valamit? Mitől érdemesek rá? Ki engedte meg? Ugyanakkor mi szkeptikusak vagyunk nemcsak a rendszer normáival, hanem az alapítás gőgjével szemben is, ezért az alapítást is túlhajtásnak rendeljük alá:  szétalapítjuk magunkat. Mert az „alap” is lehatárolhat, üldözhet és röghöz köthet. Ennek kapcsán Kassákra szoktam utalni: mindig tovább! Alapról alapra ugrani, mert nem egy alaphoz vagyunk hűek, hanem a permanens alapításhoz. Ezek az alapítványok sokszor spekulatív szimulációk, gondolatkísérletek. Itt van például a nagy kedvencünk, a KRIEG című magazin, amit Zsolt, te már a CV-édbe is bevezettél, ha jól emlékszem.  

MZS: Így igaz!

NZM: Tehát a KRIEGről egyelőre csak annyit lehet tudni, hogy megnevezése gesztusával megalapítódott. Vajon milyen lehet? Mit ígér? Hogyan tovább? 

MZS: Amit Márió az óvatosságról és az új, felforgató dolgokkal szembeni szkepszisről mond, az voltaképpen egyfajta polgári-pragmatikus józanságnak vagy komolyságnak is nevezhető, ami egyfelől politikai-ideológiai irányzékoktól függetlenül a művészeti színtér mindegyik szintjén és oldalán uralkodik. Sőt nemcsak a honi művészeti mező, de az úgynevezett art world is mindig globális léptékben gondol magáénak vagy fegyelmező keretként feltételez elő egy ilyen komolyságot és professzionális illemet, amit muszáj magadra nézvést érvényesnek gondolnod, miközben ezzel szemben minden, ami új, felforgató, potenciális veszélyforrása ennek a polgári józanságnak.

Van egy olyan érzésem, és ez tényleg csupán egy érzés, nem kiforrott gondolat, hogy az egész HUF mint mozgalom azt a célt szolgálja, hogy saját nyelvet teremtsen, ami az összes uralkodó kortárs intellektuális trendet vagy érdeklődést magába tudja olvasztani, és ilyen módon megkerüli azt a tipikus elköteleződést, aminek szellemében minden alkotó vagy alkotócsoport választ magának egy saját csapásirányt vagy fogalmi ernyőt, amely mentén dolgozik. Találtam egy tök jó mondatot William Wordsworth-től, ami így szól: „a great poet must create the taste in which their poetry is to be enjoyed.” Én úgy érzem, hogy számotokra ez az ízlés- és nyelvteremtés a legfontosabb.

MZS: Amit az intellektuális trendek kapcsán mondasz, abban van valami olyasmi, hogy ezeket a fogalmakat és diszkurzív irányzatokat, irányzékokat az itthoni követőik hajlamosak axiomatikusan, mindig valamifajta mereven meghatározott vektor szerint felfogni. Gondoljunk itt például az antropocén fogalmának intenzív, gyakran teljességgel reflektálatlan túl- vagy széthasználására a honi művészeti mezőben. Ez viszont nagyon gyakran éppen a művészet, méghozzá a művészet autonómiájának a rovására megy, amennyiben az alkotói program, sőt az alkotások maguk is alárendelődnek bizonyos tudományos és/vagy ideológiai kereteknek. Így ugyanis észrevétlenül egy olyan heteronóm esztétika kezd el működni, ahol a műalkotásról való beszéd fokozatosan átsodródik a műveket legitimáló áltudományos vagy félművelt beszédmódokra. 

Ezzel szemben mi azt mondjuk – ami nagyon fontos, és sokszor félreértik –, hogy a hungarofuturizmus nem egy politikai vagy társadalmi mozgalom, ami közvetlen politikai cselekvések útján kívánja megváltoztatni a fennálló társadalmi, politikai problémákat. A hungarofuturizmus egy művészeti mozgalom, éppen ezért a művészet szempontjai szerint értelmezendő elsősorban. Amiből az is következik, hogy a mi felfogásunk szerint a művészetnek nem az a szerepe, hogy közvetlenül beleavatkozzon a politikai mezőbe vagy épp botcsinálta szakértőként tetszelegve egyébként súlyos és számunkra is fontos társadalmi kérdéseket – például a cigányság, a hajléktalanság, a mélyszegénység problémáit – megoldja. Éppen ezért azt sem gondoljuk, hogy egy műalkotás attól lesz jó, hogy ezeket a problémákat szeretné megoldani. 

 A hungarofuturizmus nyelvezete és metaforái, ahogy te is utalsz rá, olyan inkluzív nyelvként működnek, amelyek igyekeznek éppen ezt a merev és szigorú axiomatikus gondolkodást valamiképpen meghaladni. Ehhez hozzátartozik nyilván az is, hogy mi magunk is sokfélét és sokféleképpen olvasunk, egyszerre több nyelven és regiszterben gondolkodunk, tájékozódunk és írunk, és egyúttal mindig próbáljuk magunkat egyszerre többféle mezőben is elhelyezni. 

A klasszikus politikai orientációt szokás egy képzeletbeli koordináta-rendszerre emlékeztető politikai iránytűn ábrázolni, amelynek egyik tengelye a tekintélyelvűtől a libertárius elképzelésekig, a másik pedig a szélsőjobbtól a szélsőbal felé húzódik. Látszólag mindenki el tudja magát helyezni a saját politikai preferenciái szerint ezen a koordináta-rendszeren, miközben pedig a kortárs technokapitalista kondíciók (lásd a blockchain és egyéb decentralizált platformok példáját) közepette egyre inkább világossá válik, hogy e koordináta-rendszer ideológiai merevségét elveszti, az iránytű folyton összezavarodik, miközben egyre fokozódnak az önellentmondások akár teljes irányzatok, pártcsaládok, akár egyetlen politikai szubjektum meggyőződési rendszerén belül is. Mindez azt is jelentheti, hogy ezek a dichotomikus vagy axiomatív tengelyekre felfűzött, egymással látszólag perlekedő világnézetek már nem egyetlen koordináta-rendszerre kiterítve, hanem egy folyamatosan újraképződő, sokpólusú konfliktusmezőben kristályosodnak ki. A hungarofuturizmus tulajdonképpen ezt a fogalmi multipolaritást vagy multiverzumot akarja valamiképpen metaforikus eszközök segítségével felmutatni.

NZM: Zsolt most sok fontos dolgot kiemelt. A hungarofuturizmus a fentiek értelmében egy antiaxiomatikus esztétikai multiverzum, egy folyamatosan táguló, nyitott történet. Ezt a történetet – télosz, azaz végcél híján – nem irányítja a Hungarofuturista Kiáltvány sem, csak „sínre teszi”, önhatalmúlag megalapítja, vagyis egy új esztétikai játékot jelent be. Ugyanakkor ennek a játéknak nincsenek kodifikált szabályai, egy hatékony kiáltvány csupán invitáció: el kell kezdeni játszani ahhoz, hogy felfedezzük és megalkossuk ezeket a szabályokat. Az már a szimpatizánsokra, a mozgalommal együtt rezgő aktorokra van bízva, hogy ebben a multiverzumban hogyan közlekednek pontosan, és miféle új világokkal gazdagítják a közös alapítványt. Erre már utaltunk korábban máshol a szabad forráskód metaforájával, de említhetnénk éppúgy a posztdigitális szerepjátékok példáját is, miszerint adott egy rugalmas szabályrendszer és világleírás, de a játékosok saját kreativitásán múlik az üres helyek kitöltése és a játék életre keltése. A Hungarofuturista Kiáltvány vagy a mi egyéb önértelmező gesztusaink és írásaink is csak lehetséges világvektorokat jelölnek ki a multiverzumban, de az már a posztmagyarokon múlik, hogy mit kezdenek velük. Éppen ezért is választottuk a kiáltványból az idei OFF-Biennáléra szervezett projektünk címéül, hogy Aki nincs velünk, az is velünk van! Ugyanis valójában nagyon heterogén dolgok történnek egyszerre hungarofuturizmus címszó alatt, sokféle, gyakran egymással is nehezen összeegyeztethető hozzáállás (a palócfuturizmustól a síkfuturizmusig) született idáig. Már eddig is nagyon különböző szövegeket írtak irodalmárok hungarofuturista szellemben, és  képzőművészek is sokféleképpen hasznosították ezt az interaktív módon játszható esztétikai multiverzumot. 

Az Endre által felvetett ízlésteremtéshez akartam még néhány dolgot hozzáfűzni. Szerintem nagyon találó ez a Wordsworth-idézet, én például abszolút el tudom fogadni költői ars poeticának is, hiszen szerzőként is azt szoktam mondani, hogy valójában nem elég írni, hanem szubkultúrát is kell teremteni a szövegek köré. Létre kell hozni egy képzeletbeli teret aköré, amit csinálsz, és nem egyszerűen arra várni, hogy egy késznek és legitimnek vélt kulturális gépezet beengedjen vagy éppen elutasítson. A rendszer ugyanis nemcsak az affirmációval domesztikál, hanem a kizárással is. „Másként” is még mindig ugyanazon a hatalmi földrajzon, a kész terek világában közlekedsz, csak éppen a kivétel gettójában, ahol lehet, hogy még értékelik is a „másságodat”, ugyanakkor ezt az ellen-identitást is a fennállótól kapod, mert te leszel a törvény által kijelölt kivétel. Viszont ha nemcsak műveket, hanem egyúttal ízlést is termelsz, vagy létrehozol egy nomád kulturális zónát az adott gépezeten egyszerre kívül és belül, akkor a kivétel és a szabály viszonya elbizonytalanodik. Voltaképp az új periodikánk címe, a Xenotopia is ezt a képzeletbeli zónát, a hungarofuturizmus nomadisztikus terét jelöli ki.

Az idei OFF-Biennále hívószava: Levegőt! Új lapotokkal ti is az idegen máshol (az Alien Elsewhere) szférái irányába szivárogtok képzeletben, és ennek megfelelően számos külföldi szerzőt is felkértetek az első számban, ami ráadásul teljességgel angol nyelvű. A hungarofuturizmus nyitása, külföldi terjeszkedése szolgálja-e azt a célt, hogy lassan kivonuljatok? Vagy az itthoni közegbe igyekeztek beemelni „kívülről” érkező, új szempontokat?

MZS: Ezek a külső-belső, kint-bent, hazai-nemzetközi közötti különbségek olyanfajta geopolitikai ideák, amiket a hungarofuturizmus szintén széttördelni, fellazítani igyekszik, miközben nagyon is érzékeny, sőt sokkal érzékenyebb a lokalitásokra. Azonban a lokalitást másképpen, inkább egy geopoétikai vagy geospekulatív léptékben gondolja el, amiben aztán az inter- vagy intraregionális párbeszédnek is sokkal nagyobb lehetőségtere nyílhat. Erre volt szerintem nagyon jó példa az ISBN-ből közvetített Xenotopia-lapbemutató, ahol a bukaresti KAJET Journal, Petrica Mogos és Laura Naum, továbbá Tjaša Pogačar és Maks Valenčič, a ljubljanai ŠUM magazin szerkesztői vettek részt. De említhetjük a bécsi székhelyű adO/Aptive kollektívát (Janina Weissengruber és Daniel Hüttler) is, akik gyakorlatilag az OFF-biennálés kísérőrendezvények társszervezői voltak, és akikkel már régóta folyik a közös munka a regionális léptékű komparatív futurisztika lehetőségeiről. Emögött az volt tulajdonképpen az elgondolás, hogy a Xenotopiát a bemutatáskor már eleve behelyezzük egy olyan kontextusba vagy még inkább megvalósítandó közösségbe, bajtársi, elvtársi, szolidáris, interregionális diskurzusba, amiben az egyes lokális kultúrák történelmi-társadalmi sajátosságai éppúgy szóhoz juthatnak, akárcsak, mondjuk így, egy „relácionista vagy komparatív futurisztika” (Mahan Moalemi) szellemében a jövőről való gondolkodás lehetséges közös metszetei. Nagyon izgalmas volt például, hogy ezen témák kapcsán sokkal magától értetődőbben lehetett bizonyos dolgokról ezekkel a szlovén vagy román szerkesztőkkel és alkotókkal beszélgetni, mint gyakran akár a saját hazai szcéna egyes képviselőivel. Érdekes egyébként, hogy azok a fenntartások, így például a nacionalizmus kortárs problémái, az alt-right regionális alakváltozatai, amelyekre a hungarofuturizmus is reflektál, és amik miatt itthon gyakran blokkolódik a mozgalomról szóló közösségi beszéd, ilyen összefüggésben sokkal magától értetődőbben és nyitottabban jönnek elő. Ebben az összefüggésben az angol nyelv egész egyszerűen egy olyan médium, aminek segítségével a saját lokális akcentusok közvetítődhetnek egymás felé.

NZM: A Hungarofuturista kiáltványban ezt az érzékenységet nevezzük glokálisnak: a kifejezés egy globális-lokális relációs rendszert jelent, amiben ezek a külső és belső közti elhatárolások fellazulnak. Ezen a ponton én külön hangsúlyoznám azokat a lokális magyar kulturális, irodalmi és művészeti hagyományokat, melyeket igyekszünk archeologizálni, felkutatni és hibridizálni. Így lesz például a magyar neoavantgárd örökség, a 80-as évekbeli új érzékenység, a Bizottság, a feLugossy Lászlótól Bada Dadáig ívelő nyomvonal kulcsfontosságú a HUF szempontjából, mely vonzalom az OFF-Biennále keretében a Buharov testvérek Revolúcióparabotanika című kiállítása kapcsán manifesztálódik erőteljesen. A hungarofuturizmus számunkra kiváló lehetőség vagy nyelv arra, hogy ezt az örökséget valahogy sikerüljön kortárs körülmények között újraartikulálni.  

Amúgy van egy másik lokális tényező, ami nagyban befolyásolja a projektünket idehaza. Ez pedig nem más, mint NER. Nyilván nem véletlen, és ezt gyakran hangsúlyozzuk is, hogy a hungarofuturizmus „itt és most” jött létre, a 2010-es évek Magyarországán, az illiberális fordulat, a közép-kelet-európai és a világszintű szélsőjobboldali tendenciák fokozódásakor, egyszóval az „orbáni barokk” kontextusában. A túlazonosulás kritikai gyakorlatai is ebbe az irányba mutatnak, de  – és ez engem mostanában jobban is érdekel – a HUF mint elemzői szempont működhet az illiberális kultúra archeológiájaként is, amely képes differenciálni a legkülönbözőbb, sokszor túlságosan is egyneműnek láttatott jelenségek között a nacionalista giccstől a spontán hungarofuturizmusokig és tovább. Tehát mindez nem véletlen, ugyanakkor a HUF reményeink szerint nem merül ki ebben, mert számos olyan esztétikai világcsíra rejtőzik még ebben a multiverzumban, ami túlmutat a ránk kényszerített FIDESZ-valóságon. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani (bár ezzel olyan nagyot sem mondok), hogy mélyebben bele vagyunk ágyazva a magyar kultúratörténetbe, mint a NER!

Ha már hagyományrendszerekről beszélünk, érdemes megemlíteni Gaál József vitairatát az Új Művészet legutóbbi számában, amiben pont azt olvassa rátok, hogy nem ismeritek, sőt nem is akarjátok elismerni a hagyománycentrikus művészetet.

MZS: Gaál József cikke egy kifejezetten izgalmas, de sajnos alapvetően rosszindulatú, gyanakvó, fogalmilag teljességgel zavaros írás, és bizonyos értelemben szándékosan ellenségeskedő is, mert azt feltételezi, hogy a hagyomány fogalmáról mi az övével ellentétes értelmezést adunk. Ebben a tételezésben az övé lesz az egyetlen autentikus, tehát igaz módja a hagyományhoz való viszonyulásnak, ezzel együtt pedig minden más, kiváltképp a miénk mindig is hamis, inautentikus tradíciófelfogás. Mindezt persze csupán gyanakvással kísérve vélelmezi, de nem reflektálja, nem fejti ki alaposan, csupán azt mondja, hogy tulajdonképpen az, amit mi csinálunk, nem hagyomány, sőt a hagyomány sárba tiprása, ami már csak azért sem lehet igaz, mert mi mindeközben kifejezetten nyitottak vagyunk az ő „metaarchaikus” (bármit is jelentsen ez voltaképp) hagyományfelfogására, hiszen a miénkre remekül rezonáló koncepciónak tűnik számunkra.

NZM: Gaál József voltaképp hungarofuturistaként lepleződik le a hungarofuturizmussal szemben írott cikkében, így az meggyőző bizonyítéka, hogy a mozgalomban a helye, aminek mi nagyon örülünk egyébként!

MZS: Amúgy szerintem ideológiai síkon Gaálnak az a problémája, és gondolkodásának (és nem a művészetének!) az a legnagyobb korlátja, hogy morálisan és politikailag letisztogatott hagyománycsomagokban gondolkodik. Ez azért problémás, mert a hagyományt valami olyasminek értelmezi, mint ami lezárt, elmúlt, tehát valamifajta vélelmezett „múltba” visszahelyezett dolog volna. Valójában a hungarofuturizmus nem más, mint egy radikálisan nyitott, velünk és bennünk élő, lélegző és lüktető, a jövőre nyitott hagyomány. Vagyis mi nem archaizálni vagy muzealizálni kívánjuk a hagyományt. Nem berakjuk egy kiállítási vitrinbe és muzeológiai taxonómiába, hogy egy magába záródó múlt martalékává váljon.

NZM: Éppen ezért szoktuk azt mondani, hogy nem hagyományőrzők vagyunk, mert a mi hagyományunk eljövendő. Ezért nem muzealizálunk, hanem futurizálunk!