Múlt héten nyílt meg az Alicja Rogalska, Erdődi Katalin és Annus Réka által jegyzett és a Kartali Asszonykórussal együttműködésben megvalósult Hírdalcsokor című projekt bemutatókiállítása.

A Vitkovics Mihály utcai kiállítótérben két videó látható: az egyiken a Kartali Asszonykórus tagjai közösen átköltött népdalokon keresztül mesélnek a politikai és társadalmi rendszerváltásról, ezek mindennapi hatásairól és napjaikat meghatározó aspektusairól, a másikon pedig betekinthetünk a videómunkát eredményező együttműködés folyamatába. A kiállításhoz most szombaton online kísérőeseményen is kapcsolódhatunk – a munka ünnepén este nyolctól a Varsányi Szirének online felolvasóesten ünneplik a kiállítás témájához szorosan kapcsolódó láthatatlan munkát.

Hogyan találtatok egymásra a Kartali Asszonykórussal?

Először Alicja Rogalska és én találtunk egymásra. Régebbről ismertük már egymást, és Ausztriában dolgoztunk is együtt, később merült fel az OFF biennálés szereplés ötlete. Az ötlet Alicja egy 2011-es munkájából, a Bronyov-dalból (Broniów Song) kiindulva született. Amikor eldöntöttük, hogy szeretnénk belevágni a közös munkába, a Hírdalcsokor címre is viszonylag hamar rátaláltunk.

Ezután kezdtünk el olyan partnert, alkotótársat keresni, aki népzenei tanácsadóként csatlakozhat a projekthez – ő lett Annus Réka. Ez azért is fontos, mert végül Rékán keresztül jutottunk el a Kartali Asszonykórushoz. Réka csatlakozása előtt sok népzenével foglalkozó ismerősöm azt mondta, hogy egyetlen kórus sem fog belemenni abba, hogy átírjuk a népdalokat – ő viszont sokakhoz képest sokkal nyitottabb és bizakodóbb volt. Az volt a felvetése, hogy keressünk egy olyan kórust, akik még saját hagyományokat őriznek, saját dalokat énekelnek. Ő emelte ki, hogy a Galgamentén – ahova Kartal községe is tartozik – él egy nagyon erős saját hagyomány, ő pedig ismerte a helyi asszonykórus vezetőjét. Így a kartali kórus volt az első, akiket megkerestünk, és miután rögtön nyitottak voltak az együttműködésre, nem is kerestünk tovább.

Említetted, hogy nagyon hamar megtaláltátok a projekt címét – miért ezt választottátok?

Azért is Hírdalcsokor a cím, mert az elmúlt években tapasztalt médiaháború tükrében  erősen foglalkoztatott minket, hogy honnan és hogyan értesülünk a hírekről. A vidéki sajtó átszervezése és az egyre központosítóbb elvek alapján működő kormányzati információs politika nyomán fontos feltenni a kérdést, hogy egy-egy térség vagy közösség helyzete, a számukra fontos témák hol és hogyan kapnak nyilvánosságot. Mi egyfajta „közösségi híradásra” tettünk kísérletet, amivel azt is feszegetjük, hogy mi számít egyáltalán hírnek. Eredetileg több kórussal terveztünk együtt dolgozni – az volt a terv, hogy kvázi minden kórussal egy-egy dalt írnánk át, majd ezeket a dalokat illesztenénk össze egy dalcsokorba. Egyébként ez népzenei szempontból egyáltalán nem állta volna meg a helyét, mert a dalcsokrok nem így szerveződnek. Nekem viszont azért lett volna kurátori szempontból érdekes ez a felállás, mert hasonló megközelítés lett volna szükséges hozzá, mint ahogyan korábban a Szeretek gazda lenni, az is szeretnék maradni projekten dolgoztam. 

Természetesen amikor egy konkrét közösséggel dolgozol együtt, mindig egy mikrovalóságot nyitsz meg – de minél több ilyen valóságot tudsz egymáshoz fűzni, annál komplexebb lehet a kép.

A kezdetektől fogva videómunkában gondolkodtatok? 

Végül nem ez az egyedüli forma, amelyben megvalósul a projekt – hiszen készült hozzá egy werkfilm és egy kiadvány is, köztéri performanszokat tervezünk, valamint az OFF-on kiállítás formájában mutatkozunk be –, de a videómunka mindenképpen kiindulópont volt. Önmagában az, hogy egy dalcsokor született, megteremtette annak a lehetőségét, hogy vizuálisan is sokkal komplexebb módon gondolkodhassunk a szövegekben felmerülő témákról a videómunka során. 

A videómunka mellett elkészített werkfilm nem volt az elejétől kezdve egyértelmű szándék – a háromnapos műhelymunka videós anyagainak megnézése után döntöttünk csak úgy, hogy érdemes ezt is elkészítenünk. Volt egy annyira gazdag anyagunk, amiből lehetett úgy építkezni, hogy egy hosszabb lélegzetvételű film is megszülessen. 

Az még egyelőre bizonytalan, hogy az OFF részeként meg tudnak-e valósulni a már említett köztéri performanszok. Ezt még nem is nagyon kommunikáltuk, főleg, hogy a különböző performatív helyzeteket, amiken gondolkodtunk, nagyrészt újraírta a járvány. 

A köztéri performanszot az asszonykórussal közösen tervezzük, hiszen a dalok élő előadása nekik is nagyon fontos. Mellettük a performanszokban a budapesti Varsányi Szirének feminista kórus működik közre. A legutóbbi, átdolgozott verzió szerint május végén a két kórusnak egy fix köztéri helyszínen – performatív séta és intervenció nélkül – talán lehetne egy közös fellépése. De ez most még mind kérdéses, egyelőre nem mertünk továbblépni a szervezésben.

A projekt valamelyest a hagyományőrzésből táplálkozik, és azt is érinti, hogy hogyan lehet a hagyományokat átforgatni egy 21. századi szituációba. Neked van kötődésed a népzenéhez, népdalokhoz?

Nagyon konkrétan nincs. Nem is igazán így közelítettem a projekthez. Nem a hagyományőrzésen látom a hangsúlyt, hanem sokkal inkább azon, hogy a népdal egy kommunikációs forma, és a népdaléneklés, közösségi éneklés automatikusan nyilvánosságot teremt. Engem mindig ez érdekelt, illetve az, hogy hogyan lehet a meglévő dalokat aktualizálni. 

A népdaloknak van egy eredendő funkciója: beszéljünk a hétköznapi élet dolgairól és érzéseiről vagy akár nagyobb ívű eseményekről. Sőt nyilván a politika és a társadalmi változások is kiolvashatók a dalokból. Engem az érdekelt, hogyha ehhez megpróbálunk egy kórussal közösen visszatérni, akkor mik azok a mostani témák, amik meg tudnak jelenni a dalokban, és hogyan.

Mindezek mellett lenyűgöző, hogy a népviseleteknek milyen hihetetlen gazdagsága van – és erről nagyon keveset tudunk, ha nem vagyunk benne ebben a világban. Ennek a hagyománynak a komplexitása lenyűgözött, van ebben egyfajta worldmaking lehetőség. A néphagyománynak pedig van egy ehhez rokonítható eszköztára. 

A werkfilmben is visszatérő téma a viselet – a néző az asszonykórus saját konfliktusos helyzetein keresztül tud meg viszonylag sok információt az asszonyok viseletéről. Nagyon szép, ahogy élővé válik a hagyomány az által, hogy megbeszélik: mit viselnek, amikor énekelnek, és ki mit szeretne inkább magára ölteni helyette. Ez szépen rímel arra a helyzetre, amit a megváltoztatott dalszövegek teremtenek.

Ebben teljesen igazad van. 

Az a kvázi feszültség, ami a viselettel kapcsolatban megjelenik a filmben, nekünk azért volt izgalmas, mert egyfajta devianciát és disszidenciát mutat. Arról beszél, hogy bizonyos értelemben nincs szó hagyományőrzésről – inkább az a kérdés, hogy ezt a hagyományt hogyan élteti a közösség. A kartaliak is így mondják: éltetjük a hagyományt. Nyilván mindenféle módon újra is írják eszerint – ez látszik a viseletek kapcsán.

Érdekes, hogy nőiségnek mi a szerepe azzal kapcsolatban, hogy a népviseletben hogyan érzik magukat a kórus fiatalabb lányai és idősebb asszonyai. Nekik a viselet nem csak erőt és identitást ad, fontos az is, hogy tetsszenek önmaguknak. A viselethez való viszony is eszerint működik, és ez kerül konfliktusba magával a hagyománnyal. Érdekes dolog, ahogy a hagyományőrzés lehetőséget teremt a hagyománnyal kapcsolatos devianciára. 

A werkfilmben az is nagyon szép, ahogy megmutatkoznak a nexusok. Az, hogy ti milyen mentalitással mentetek oda, hogyan nyilvánultatok meg és az, hogy erre hogyan reagáltak a kórustagok.

Az ilyen típusú kollaboratív projektekbe rengeteg olyan energia, emocionális munka fektetődik bele, amit nem lehet megmutatni, de nem szabad alábecsülni sem. Szerintem az együttműködésen alapuló gyakorlatoknál mindig baromi nehéz kérdés, hogy mi az, amit egyáltalán meg tudsz jeleníteni a folyamat végén. Mit tudsz átadni egy olyan, iszonyú gazdag folyamatból, amiben általában azok osztoznak igazán, akik meg is élik. 

Nálunk ezért is burjánzott el valamennyire a projekt és ezért jelent meg a werkfilm, aminek határozott szándéka, hogy transzparenssé tegye a munkafolyamatot, amit sok más művész inkább elrejt. 

Ma olyan világban élünk, ahol a sajtó sokszor szinte propagandisztikus eszközökkel egészségtelen irányba formálja a közvéleményt. A Hírdalcsokor ebben a helyzetben azzal foglalkozik, hogy egy szóban elhangzó projekt hogyan tud személyes tapasztalatot és információt átadni. A dalokból sok ilyen személyes tapasztalatból fakadó állásfoglalás is áthallik. A szövegek kialakításakor építkeztetek az asszonyok saját tapasztalatából? 

Abszolút építkeztünk az asszonyok tapasztalatából. 

Úgy kezdtünk el dolgozni a szövegeken, hogy miután a kórus elfogadta a megkeresést, Annus Rékával többször meglátogattuk őket, általában a kóruspróbákon. Ezeken a találkozókon nagyon sokat beszélgettünk. Sok mindent kérdeztünk tőlük a múlttal kapcsolatosan, arról, hogy ki milyen változásokat élt meg, és hogyan alakult az életük. Mindvégig nagyon kellett figyelnünk. Minden elejtett félmondatra, és arra is, hogy mire kérdezünk vissza, mire hogyan reagálunk. Azon is kellett dolgoznunk, hogy a kórus fiatalabb tagjainak is hagyjunk elég teret, mert az idősebbek sokszor nagyon dominánsak voltak. 

A figyelem kapcsán fontos elmondani, hogy az idős nőknek nincs hallgatósága. Ez nem csak egy falusi vagy vidéki közösségben van így, hanem minden helyzetben. Idősebb, főleg falusi nőket nem igazán vesznek komolyan. Számunkra fontos volt ezzel szembeszegülni, miközben nagyon kíváncsiak és részletekbe menően figyelmesek voltunk azzal kapcsolatban, hogy mit osztanak meg velünk a kórustagok. A szövegeknél, amelyeken elsősorban én dolgoztam, pont ez a fajta figyelem volt a kulcs. Így meg lehetett azt csinálni, hogy a fordulatokat, ahogyan a történeteket mesélték, majdnem egy az egyben visszaadjuk. 

Ez a projekt igazából egy párbeszéd. Nem csak a kórus szövege, hanem a kórus és a mi találkozásunkból születő szöveg. Ezért sok olyan impulzus nyoma ott van benne, ami inkább tőlünk jött. Például a házimunka megfizetése. Ezt a felvetést mi hoztuk a beszélgetésbe. Azért is, hogy felszabadítsuk azt a légkört, ahol még társadalmi elvárás, hogy mindenki örömmel és szívesen végzi a házimunkát, noha ezt sokan másképp látják és élik meg.

 A személyes történeteket igyekeztünk a dalokba úgy beleszőni, hogy ne elsősorban az egyediségükre, hanem sokkal inkább a közös tapasztalatokra helyezzük a hangsúlyt. Mindemellett fontos volt, hogy a szöveg nyitott maradjon, és akkor is lehessen hozzá kapcsolódni, hogyha nem ugyanabban az élethelyzetben vagyunk, mint az asszonyok. 

Hogyan választottátok ki a videón szereplő helyszíneket?

A Hírdalcsokor videó célja az volt, hogy a daloknak olyan vizuális világot teremtsen, ami nem azok hagyományos előadását reprodukálja. Igyekeztünk helyszínspecifikusan dolgozni és összekötni a dalok tartalmát a kapcsolódó helyszínekkel. Látjuk például az egykori téesz épületeit. Látjuk ezek jelenét, mostani állapotát, miközben a múltról hallunk.

Olyan dallamokkal dolgoztatok, amik eredetileg benne voltak a kórus repertoárjában?

Igen, és ezek mind galgamenti dalok. A galgamenti hagyományban sok a summásdal, a vándorló mezei idénymunkások, a szegénysorban lévő munkások dalai. A munkáról szóló első két dal (Jaj istenem, miért nem szakad le az ég és a Munka, munka) ilyen, az utolsó dal pedig – ami magáról az asszonykórusról szól – egy toborzódal. Sőt a dallamok mellett használtuk részben az eredeti szövegeket is – egy-két átemelt sor formájában.

Mit tartalmaz a kiállításhoz kapcsolódó kiadvány?

A kiadvány lényegében egy daloskönyv, hiszen benne vannak a dalok kottái az új szövegekkel – így ugyanúgy megtanulhatók és továbbvihetők, mint más népdalok. 

A kiadvány kapcsán felmerülő másik gondolat az volt, hogy bár a két videó sok mindent elmond, de az együttműködésen alapuló művészeti gyakorlatoknál vannak dolgok, amiket mégsem lehet ebben a formában átadni. 

Így olvasható egy beszélgetés hármunkkal: az alkotófolyamatról szól, és ad egy erős történeti kontextust is a népi kultúrával, a kalákával, a közösséggel, a körtánccal és a körforma használatával kapcsolatban. Összehozza ezeket a részben kortárs művészeti, konceptuális, részben pedig a népi kultúra szempontjából releváns gyakorlatokat és tudásokat. 

Emellett bekerült a kiadványba egy beszélgetés a Kartali Asszonykórus tagjaival is. Ebből egy kvázi szubjektív kórustörténet rajzolódik ki – a dokumentumfilm egyfajta meghosszabbításaként. 

A két beszélgetés mellett olvasható egy esszé Tomasz Rakowski lengyel antropológustól, akit az online premierre is meghívtunk. Azt is fontosnak tartottuk, hogy bizonyos értelemben társadalomtörténeti szempontból is vizsgáljuk a helyzetet – ő a Hírdalcsokor antropológiai olvasatát kínálja és köti össze Alicja korábbi munkáival, amiket ő Lengyelországból ismert. Így ez a szöveg a magyar kontextusban született munkát megnyitja a Lengyelországban született munkák felé. Emellett reflektál a város-vidék viszonyra is és arra, hogy ez hogyan hat ki a mai politikai folyamatokra.

Az elmúlt egy év pont arról szólt, hogy a legidősebb és a fiatalabb generációk teljes elszigeteltségben kellett, hogy létezzenek, semmilyen személyes találkozás nem jöhetett létre. Egy ilyen helyzetben üdítő olyan videót nézni, ahol sokan leülnek egy körasztalhoz, és több generáció beszélget egymással. A pandémia tükrében kapott bármilyen új olvasatot a projekt?

Bizonyos szempontból igen. Egyrészt mi is érezzük, amit te is felvetettél.

A három napos kartali műhelymunka pont tavaly március legelején volt – néhány napra rá lezárt az ország. Ez a műhelymunka nekünk, akik benne voltunk a folyamatban, utólag is nagyon felértékelődött. Az biztos, hogy az a fajta közösségi együttlét, amit a videón látunk, most nincs – a kórus sem tud próbálni.

Ami a dalok olvasatát illeti, azt gondolom, hogy pont a pandémia, a home office és az otthonmaradás miatt felerősödtek bizonyos diskurzusok: a gondoskodás, a házimunka, a láthatatlan munka, a nők helyzete és a családon belüli erőszak körüli párbeszédek. Ez nyilván bizonyos értelemben a dalok tartalmát is erősítheti. 

Az már biztos, hogy május elsején megvalósul az online térben egy, a kiállításhoz kapcsolódó kísérőprogram. Szombat este épp a performanszok kapcsán már említett Varsányi Szirének kórus tagjaival tartotok felolvasóestet a nők által végzett láthatatlan munka ünneplésére.

A Varsányi Szirénekkel első körben a köztéri performanszok kapcsán vettük fel a kapcsolatot, innen indult el az együttműködés. Ennek apropóján elkezdtek foglalkozni a Hírdalcsokor tartalmával és a láthatatlan munka kérdésével, belekezdtek a saját személyes tapasztalatok és történetek gyűjtésébe. Ugyanazt az utat járták be, mint mi a kórussal – csak esetükben ezt a folyamatot nem közvetlenül mi katalizáltuk. Kurátori szempontból számomra fontos nyitottnak maradni arra, hogy egy projekt során – főleg hogyha különböző csoportokkal dolgozom együtt – hogyan formálódnak a dolgok. 

A Varsányi Szirének aztán megosztották velünk személyes gyűjtésüket, amelyben a történeteik annyira relevánsak a láthatatlan munka szempontjából, hogy egyértelmű volt: érdemes lenne nyilvánosságot teremteni nekik. Így jött létre az online esemény.