„Nagyon fontos, hogy minden természetesen jöjjön”

Interjú Husz Ágnes keramikusművésszel

Lépold Zsanett

Husz Ágnes keramikusművész 1993 óta él Japánban. Első budapesti kiállítása a TOMEISHI / MEGÁLLÍTÓ KŐ / STOP STONE című nemzetközi projekt folytatása, ami Tokióban debütált, most pedig a K.A.S. Galériában látható, kibővülve a Magyarországon, a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban készült legfrissebb alkotásaival. A művésszel a Galéria kiállítóterében beszélgettünk, többek között arról, hogy mit is jelképez a tomeishi, és miért annyira releváns szimbólum napjainkban is, de előtérbe került Japán is egy keramikusművész szemszögéből.

A kiállítás középpontjában az úgynevezett tomeishi, azaz „megállító kő” áll. Mesélnél arról, pontosan mit jelképeznek a tomeishik?

A tomeishi eredetileg a japán teaszertartási kertek fontos szereplője. A funkciója, hogy ha nem akarják, hogy a vendégek bizonyos helyekre elkóboroljanak a kerti ösvényeken, akkor odatesznek egy ilyen követ jelként: itt meg kell állni, más irányba kell továbbmenni. Ugyanígy a zen templomoknál is megtalálható. Egyébként csak egy átlagos, ökölnyi méretű kő, ami úgy kapja ezt a funkciót, hogy egy fekete kötéllel kereszt alakban átkötik. A kötés is nagyon szép folyamat, megvan a rituáléja, az ember meditatív állapotba kerül általa. Sok minden átértelmeződik már a folyamat során is. 

Képernyőfotó 2021 10 08 du. 5.43.02

Husz Ágnes a K.A.S. Galérában, fotó: © K.A.S. Galéria

Miért kezdtél el velük foglalkozni, hogyan kapcsolódsz ehhez a témához? 

Funkcionális tárgyakat is készítek, többek között teaszertartásokra, és gyakran veszek részt ilyen témájú pályázatokon. Vannak kollégák, akik a tomeishit kerámiából csinálták meg, ami számomra azért volt furcsa, mert közben nem értelmezték át. Biztos megvan magának a készítésnek is a gyönyörűsége – tehát nem kell különösebben új formát adni neki, önmagában is nagyszerű dolog. Már megakadt rajta néhányszor a szemem, de volt egy határozott pont, ami végleg behozta nekem a képbe: a finnországi Nemzetközi Kerámiaakadémia (The Arctic Ceramic Center – a szerk.) pályázati témája a határ volt, és egyszer csak bevillant – amikor az ember nem gondolkozik, csak hagyja, hogy áramoljanak a dolgok. Megállító kő és határ: mi mindenhez lehet kapcsolni, és milyen érdekes, hogy még soha nem jelent meg a művészetben. Ezt a nem túl nagy, fekete pálmakéreggel – egy természetes anyaggal – átkötött követ maga a kötözés is mennyire átértékeli. Annak ellenére, hogy ilyen kicsi, az eredeti környezetében mindenki észreveszi, mindenkit megállít. Viszont ha egy ilyen követ kiraknék a mi urbánus környezetünkben, senki nem figyelne fel rá. Hogyan lehetne átértelmezni? Evidensen következett számomra, hogy a mai világban egy fölnagyított, üvöltő kőre van szükség ahhoz, hogy valamit észrevegyünk belőle.

Amikor felötlött bennem, hogy elkészítem, abban nagyon benne volt az is, hogy rétegek rakódnak egymásra. Az egyik elképzelésem szerint ez egy kövület, egy fosszília, ami évszázadok, évezredek során jött létre, és a földanya réges-régóta mindig újrakötözi. Ezek a kötélkötegek rakódnak egymásra, így lesz a kő egyre nagyobb és nagyobb.

Hol láthatta a nagyközönség az első tomeishid? 

Az első kő, amit csináltam, egy finnországi kiállításra készült, de az a Covid miatt elmaradt, és később sem az eredeti formájában valósult meg. A tárgy végül létrejött, és a kő más utakon kezdett el járni. Először Tokióban szerepelt. Eredetileg a Nemzeti Természet és Tudomány Múzeumában (National Museum of Nature and Science – a szerk.), az Art Fair Tokyo szatellitkiállításán mutatták volna be, de ezt is elhalasztották 2020 tavaszáról őszre, majd a helyszín is megváltozott. Érdekes volt az eredeti helyszín, a Hareza Ikebukuro. Ennek a híres, régi épületnek Tokió belvárosában, az Ueno Park közelében az a különlegessége, hogy az alaprajza egy nagy repülőgép, és mindössze három szintes. A közepe nyitott tér, rengeteg ablakkal, ahol látszik a kupola is. Az volt a tervem, hogy mind a négy égtájhoz teszek egy-egy megállító követ, amiket aztán meg is csináltam. Azonban a lezárások miatt végül nem lehetett látogatni, amire azt találtam ki megoldásként, hogy a négy helyett csak egy követ teszek ki, de azt úgy, hogy hatalmas méretben bevetítem a kupola alá, kitöltve vele a teret. Ekkor beszkenneltettem, és kapcsolatba kerültem egy nagyon tehetséges programozóval (Saito Kenji – a szerk.), aki megcsinálta a tomeishi AR programját. Az lett volna a következő lépés, hogy iPaddal is meg lehessen nézni a kivetített követ, de aztán rájöttem, hogy az nem is olyan érdekes – látványosság csupán. Ekkor jött az ötlet, hogy inkább elviszem ezt a követ egy csomó helyre, és készítek róla felvételeket.

Huszagnes tomeishi kiallitas
Husz Ágnes: Tomeishi / Megállító kő / Stop Stone, K.A.S. Galéria, kiállítási enteriör, 2021, fotó: Sulyok Miklós


Ezeket a felvételeket láthatjuk a kiállítótérben is, méghozzá egy komplex installációba ágyazva.

A fekete műanyag fólia egy megállíthatatlanul áramló folyamot jelképez, az anyagválasztás mögött pedig a Föld roncsolása, a szennyezés – mint az olaj és az olajszármazékok – áll, az a rongálás, amit az ember véghez visz. Ami még bennem van nagyon, és a videón is próbáltam kiélezni, az az emberek mérhetetlen telhetetlensége. Ezt szeretném láthatóvá tenni a tomeishi óriásira nagyításával – de bármekkorára is nagyítjuk ebben a hatalmas univerzumban, még így is csak egy parányi szem.

Az is nagyon izgalmas aspektusa a videón látottaknak, hogy az emberek feje felett lebeg ez a kő, aminek van egy disztópikus, fenyegető hangulata. 

Van olyan rész a videóban, ahol inkább azt érezni, hogy nem is fenyegető, hanem mint egy védő tyúkanyó próbálja maga alá terelni a jövőt, a jövő nemzedékét – inkább pozitív felhanggal próbáltam befejezni a felvételt. Kinga (Saás Kinga, a K.A.S. Galéria vezetője – a szerk.) is azt mondta, hogy olyan, mintha lecsapni készülne – a fenyegetés mindenképp benne van.

A fenyegetettség érzetét erősíti az is, hogy az első ilyen köveid (és a videón látható is) monokróm színűek. De közben Magyarországon kifejezetten színes darabok készültek.

A most ide készült kövek tulajdonképpen a legutolsók. Az első változataik Japánban születtek, de nem voltam elégedett velük. Már az elején is a fejemben volt, hogy lesz szivárvány tomeishi is.

Huszagnes szivarvany tomishi

Husz Ágnes: Szivárvány megállító kő, 2021, kerámia , pálmafa kötél, fotó: Sulyok Miklós

Lassan harminc éve élsz Japánban. Mesélnél arról, hogyan kerültél ilyen messze Magyarországtól, illetve hogyan boldogultál akkor ott magyar származású keramikusművészként?

A férjemet (Wakabayashi Fumio – a szerk.), aki japán grafikusművész, Magyarországon ismertem meg. ’90-ben a Váci Grafikai Műhelyben volt meghívott művész, és egy delegációval ellátogatott Siklósra, ahol akkor még működött a Kerámia Alkotóház. Én épp egy szimpóziumon jártam ott, ekkor ismerkedtünk meg. ’93 januárjában költöztem ki, ami az én szakmai pályám szempontjából borzasztó nagy változást hozott. És ami még fordulat volt az egészben, hogy a mesterdiploma után Kecskeméti Sándor (1947, szobrász, keramikus – a szerk.), egy évfolyamtársam mentora, odajött hozzám, hogy nem akarok-e kimenni Hollandiába dolgozni. Tudniillik ő meghívott művész volt a híres Európai Kerámiaközpontban (European Ceramic Work Centre, EKWC – a szerk.), és joga volt arra, hogy egy fiatal művészt bemutasson és beajánljon az EKWC-be. Ő ezt nekem ajánlotta föl, miután látta a diplomamunkámat. Ez elképesztő dolog volt számomra, természetesen belevágtam. Nyertem egy háromhónapos ösztöndíjat, de akkor pont nem tudtam menni, viszont töltöttem Japánban három hónapot a leendő férjem meghívásában. A hollandiai ösztöndíj el lett halasztva egy évvel későbbre, de azt életemben nem gondoltam volna, hogy aztán Hollandiába majd Japánból fogok menni. Óriási fordulat volt – még eléggé a rendszerváltás derekán –, hogy innen az ember átkerül a Föld másik oldalára, egy totálisan más világba, és rá öt hónapra vissza Nyugat-Európába, egy teljes egészében nemzetközi környezetbe. Ráadásul ugyan ez egy kerámiastúdió, de a kuriózuma, hogy nem csak keramikusok látogatják: akár építészek, sőt még színészek is, bárki, aki agyagból akar valamit csinálni. Képzeljük el ezt a nemzetközi környezetet Hollandiában, ahol oltári jó művészek jönnek össze a világ minden tájáról, és becsöppen közéjük egy kelet-európai ember. Sokkhelyzet volt, de szerencsére nem ijedtem meg tőle.

Érdekes, hogy az első három hónapban, amikor kint voltam Japánban és élveztem ennek az új világnak a felfedezését, tudtam dolgozni is. Japánban sokkal nagyobb piaca van a kerámiaárusításnak, mint nálunk. Úgy döntöttünk az akkor még leendő férjemmel, hogy legyen egy kiállítás, adjunk el a tárgyaimból, és azt ajánlottam fel neki cserébe a vendéglátásért, hogy a bevétel legyen az övé – nekem pedig marad az öröm.

Japánba más turistaként, látogatóként érkezni, másként látja a tájat is az ember. Japán nagyon érdekes hely, nagyon sok mindent lehet benne szeretni, és persze nagyon sok mindent lehet kritizálni. Én harmincéves voltam, amikor kikerültem, a tanulmányaimat már befejeztem. És pont ezért bennem nem volt az, mint általában a keramikusoknál, hogy ha kimennek Japánba, akkor elkezdenek kerámiát tanulni. Nagyon sok inspiráló tulajdonsága van az ottani kerámiamesterségnek, de bennem sosem volt késztetés, hogy elkezdjek fáskemencébe korongozott tárgyakat csinálni... tőlem teljesen távol áll, meghagyom a japánoknak. Mint egy szivacs, úgy szívtam magamba az izgalmas dolgokat – nevezzük úgy, hogy japán kultúra, de elég nehéz ezt a kifejezést használni, mert hát mi az, hogy japán kultúra...? Talán Japán ősi jellegzetessége, az a bizonyos, a tradíciókból táplálkozó ázsiai szépség, atmoszféra.

A kiállítótérben látható egy kocka alakú tomeishi is, ami szakít az eredeti formával.

Ezt a nagy méretű szögletes követ feltétlenül meg akartam csinálni, mert eszembe jutott az utcakő, ez az annyira európai tartalmú dolog. Tudtam, hogy kell készítenem egy utcakő tomeishit – tulajdonképpen ez az európai tomeishi.

Huszagnes utcako
Husz Ágnes: Utcakő, 2021, kerámia, pálmafa kötél, K.A.S. Galéria, kiállítási enteriőr, 2021, fotó: Sulyok Miklós

Maguk a tomeishik – és más (használati) tárgyaid is – kerámiaszalagokból állnak össze.

Ez a hosszú, lapos agyagszalag az úgynevezett „obi”. Az „obi” egyébként a kimonók része, egy széles, jó tartású, dupla varratú öv – és a munkáimnak is pont ilyen esszenciája van. Ezt nem lehet visszaadni a mi szótárunkban található kifejezésekkel. Az obi szó mögött is annyi minden van: a tradíció, a történelem, a mindennapi kultúrában való használat és nem utolsósorban a látvány. Van is egy vízióm, hogy „obijaki”-nak fogom nevezni a technikát, amit csinálok, mert mindig meg szokták kérdezni, hogy ez „milyen tájjellegű” technológiához kapcsolódik, és én azt szoktam mondani, hogy ez „Agnes-jaki”, azaz Ágnes-technika. 

238999632 5035987206417922 7552410248798125962 n

Husz Ágnes a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban, forrás: facebook.com

Hogyan zajlik a gyakorlatban a munka? Milyen fázisokon mennek keresztül a tomeishijeid, mire elkészülnek?

Nálam az előkészítés sokkal tovább tart, mint a tárgy megformázása. Ez alapvetően rituális dolog: ahogy ezek a hosszú szalagok születnek, az valami elképesztően mély kommunikáció az anyaggal. Az agyag formába öntése során pedig előjön a gravitáció, a folyamattal járó hangok, az ember mozgása, a lélegzet, ami az egésszel egy ritmusba vegyül – áthatja egyfajta kozmikus légkör.

A felületen megjelenő repedések úgy képződnek, hogy a szalagokat rádobom a padlóra vagy a táblára, és ahogy a felülettel érintkezik – a gravitáció, a saját súlya és a lecsapás során keletkező ellenhatás miatt –, a sok összetett erőhatás miatt az anyag belső szerkezete megváltozik, és egy új, flexibilis, ugyanakkor borzasztóan erős tartású struktúra keletkezik, ami által az agyagszalag formálhatóvá válik. Nálam fontos, hogy fizikai átváltozás jön létre a procedúra alatt, amit sokan csak a felszínen látnak. Ez a felszínesség engem nagyon szokott zavarni. Tudniillik nem ez a lényeg: ez egy következmény. Ami a felületen megjelenik, az azért jön létre, mert a mélységben olyan változás történik, amit a felszín nem tud lekövetni.

A legtöbb kerámiai eljárás során előbb elkészül a forma, és utána kerül rá a szín. Nálam pont fordítva van: előbb a felületen megadom a színt. Ekkor már az utolsó vízió is megvan a fejemben. Készítek egy megfelelő vastagságú agyaglapot, amit létre lehet hozni kézzel is, de én jobban szeretem a tömörítést. A keramikusok általában nyújtógépet használnak, de én olyan szerencsés vagyok, hogy a férjem régi, kisebb méretű nyomtatógépe átkerült az én stúdiómba, így azt használom nyújtásra. Évszázadok óta használják ezt a fajta nyomtatógépet a rézmetszéshez, hát ennél jobb nincs is, soha nem cserélném le semmilyen modern gépre. Ezzel készítek egy lapot, aztán a felszínére színt viszek föl, akár képet is festek rá – például téli bambuszföldet. Amikor felkerül rá a felület, utána vágom föl a megfelelő szélességű szalagot – lehet keskenyebb és szélesebb is –, majd kidobom, és ekkor indul el az a természetes belső folyamat, ami a végleges külsőt is meghatározza. Nagyon fontos, hogy minden természetesen jöjjön.

Husz ágnes rainbow prayer szivárvány ima 2021 115 x 80cm fotó sulyok miklós

Husz Ágnes: Szivárvány ima, 2021, 115 x 80cm, fotó: Sulyok Miklós

 

 

TOMEISHI / MEGÁLLÍTÓ KŐ / STOP STONE – Husz Ágnes keramikusművész kiállítása
Helyszín: K.A.S. Galéria (1114 Budapest, Bartók Béla út 9.)
Megtekinthető: 2021. október 13-ig

full_005911.PNG
AZ ÚJ TREND A SZÉP LESZ

Koronás lemur a tálcán, rinocéroszfogas, míves tejfölösdoboz porcelánból – szellemes ötletek, egyedi megoldások és pragmatikus tervezői hozzáállás. A MOME tanárait bemutató sorozatunkban Lublóy Zoltánnal beszélgetünk az új szemléletű dizájnerképzésről, a 3D nyomtatás fetisizálásáról, az érzelmes kerámiatrendekről és az állatos nippek reneszánszáról.

Screenshot 2020-08-27 at 12.17.08.jpg
MINDIG KÉSZTETÉST ÉREZTEM, HOGY A STATIKUS TÁRGYAKAT ELMOZDÍTSAM

A magyar kerámiaművészet egyik legeredetibb alakja jelentős szerepet vállalt a dekonstrukció hazai meghonosításában, alapítója volt a rendszerváltás után megnyíló NA-NE Galériának. Elsősorban a nyolcvanaskilencvenes évekbeli tevékenységéről beszélgettünk.

full_003717.jpg
Barta Éva műhelye a Henger utcában

Egy szépreményű Szőnyi-tanítvány önként feladja festőművészi álmait, majd „főállásban” menti a magyar modernizmus színe-javát a háborúban és munkát, megélhetést ad nekik a negyvenes-ötvenes években. Nem mellesleg az 1945 utáni ékszerművészet egyik legeredetibb alakja. Minden alkalmat meg kell ragadni, hogy emlékezhessünk rá.
 

full_005304.png
A talentumokat vissza kell fizetni

A béke és alkotás szigetének tűnik ma is a Kecskemét belvárosában megbúvó alkotóműhely. A nemcsak megnevezésében, hanem a világ meghatározó művészei által is nemzetközi szellemiségűnek tartott kerámiastúdió már az alapítását követő években nagy elismertségre tett szert. A hetvenes években történt, hogy először találkozhatott itt egy orosz alkotó az amerikai szilikátművészettel, az NDK és NSZK keramikusai egymással. Japán, ausztrál, kanadai, izlandi művészek érkeztek, mert hallottak arról, hogy a szocialista blokk közepén egy, a középkori műhelyek szellemiségét őrző, innovatív intézmény működik. A Stúdió szellemi atyja és irányítója Probstner János volt, akivel pályájáról, a Stúdióról és persze a korszakról beszélgettünk.

full_006123.png
Maszatos tányérok?

A Platán Andrássy útra nyíló kirakatán át egy finom étkészlettel szépen megterített asztalra látunk, ami ezen a környéken nem lenne meglepő látvány, ha nem egy galériatérről lenne szó. 



full_003197.jpg
Márkus Lili

A két háború közti iparművészet elfeledett alakja az a Márkus Lili, aki karrierjét 32 éves korában, nagypolgári asszonyként kezdte, részt vett az 1935-ös brüsszeli, az 1937-es párizsi világkiállításon, majd Angliában mindent kénytelen volt újrakezdeni. Kivételes és tipikus művésznősors, újrafelfedezett életmű, magyar népművészeti formakincs a modernizmusban.